MEGOSZTOM

Szabó Andrea Szidónia: Misi és a nyamvadt macska

Amikor Juhász Misi 1997. augusztus 12-en Budapestre költözött, még nem tudhatta, hogy napra pontosan hat évvel később a sarki ábécében lesz az esküvője. Ami azt illeti, senki sem gondolta volna, hogy így lesz. Még a saját anyja is elájult volna meglepettségében, ha nem alulról szagolta volna az ibolyát már 1997 március 31 óta. Misit senki sem gondolta asszonytartó típusnak: nem, hogy egy nő, de még egy növény sem tudott egy légtérben megmaradni vele. Tudta ő ezt jól, épp ezért amikor az anyja a végrendeletében meghagyta, hogy ő az egyedüli örököse az anyósnyelv gyűjteményének, Misi sebtében összepakolta a holmiját s az éjszaka közepén, egy hátizsákkal a hátán, nyakába vette a világot s megszökött otthonról. Tudta, hogy nem hagy egy szent lelket sem maga után a szülői házban, csak az anyósokat s azok nyelveit (pusztulásra ítélve), de mihelyt megindult, vitte-vitte a lába, s bármennyire akarta, sehogy sem bírta magát megállítani.

A szülőfalujában úgy tartották, Misi mindig is egy kicsit kótyagos volt. Mi másért hagyta volna ott valaki a szülői házát anélkül, hogy eladta volna, mi másért tűnne el egyik napról a másikra szó nélkül? Ám amire a mozdonya begurult a Keleti pályaudvarra, Misi teljesen megvilágosodott, mintha egy harminc éves ködből zuhant volna egy kristály tiszta tóba: Budapesten ő Csak Misi volt. Nem Kótyagos Misi, nem Kankós Orrú Misi. Nem vézna, minden ruhájába két és félszer beleférő Misi. Nem görnyedt hátú, csüngő ajkú, ne-csak-a-rajzaid-mellet-ülj-egész-nap-fiam Misi. Ez a gondolat tetszett neki, így végül fogta a hátizsákját benne minden megtakarított pénzével, elindult az állomásról és addig koptatta a cipőtalpát, amíg rá nem talált az Örkény István utca 79 szám alatti, 10. emeleti apartmanra. Kicsi volt, nyirkos és üres, de a teraszara lépve, és a Pesti levegőt mélyen beszippantva, Misi végre úgy érezte, lesz valahogy.

Misi a legcsendesebb lakos volt a csendes lakosok világtörténelmében. 1998 tavaszára még mindig nem voltak barátai a városban, vagy úgy egyáltalán a világon, és a szomszédjaival sem tartott semmi féle kapcsolatot. Mielőtt kiment a házból (dolgozni vagy bevásárolni), mindig résnyire nyitotta az ajtaját és fülelt, nem-e hall mozgást a lépcsőházból. Ha volt valaki kint, gyorsan bereteszelte és hátát vetette az ajtónak, s addig nem mozdult meg, míg meg nem győződött róla, hogy kiürült a lépcsőház. Egyszer, az egyetlen szomszédja az emeleten pont akkor nyitotta meg az ajtaját, amikor Misi rászánta magát, hogy elinduljon dolgozni (grafikus volt egy Pesti szerkesztőségnél). Amikor meglátta a nő hátát amint egy nehéz szemeteszsákot próbál áthúzni a küszöbén, olyan gyorsasággal menekült vissza a lakásába, hogy a kabátjára csukta az ajtaját. Szerencsétlen Misi ott kukucskált az ajtólyukon addig, amíg a szomszéd visszament a lakásába és ő megbizonyosodott, hogy elmúlt minden veszély.

Misi a hónapok során kőbevésett napi rutint alakított ki és olyan szokásai lettek, amiket semmi pénzért nem hagyott volna el. Például, munka után minden nap keresztrejtvényezett, de szigorúan egyszerre egyetlen egy oldalt fejtett meg a füzetből. Ezt, ugyancsak szigorúan, a teraszon végezte el pontban 6-kor minden nap. Ha esett az eső, a csukott terasz ajtó elé ült egy hokedlire, maga elé tett egy széket, és azon végezte el a teendőjét. Utána vacsorát csinált, főtt tojást főtt krumplival, és mivel szerda volt, egy kis tejföllel. Misinek tetszett az érzés, amit a szerdák váltottak ki belőle, ezért különleges ráadásokkal díjazta a napot, mint például a tejföl. Vacsora után leült megnézni a híreket, majd a Barátok Köztöt, és egy gyors mosakodás után lefeküdt aludni.

Teltek az évek, s amíg a világ lassan, de biztosan változott, addig Misi napi rutinja egy cseppet sem. A kedd volt az egyetlen kivétel, a bevásárlásra kijelölt nap – meg néha a szombat, de akkor szigorúan csak tejet meg macskaeledelt vásárolt. A kedd a létfenntartásra volt kijelölve, a szombat az ‘őrült’ kisbolti kalandokra.

A macskaeledelre visszatérve, tévedés ne essék, Misinek nem volt macskája. Ha lett volna, valószínűleg úgy járt volna, mint az anyósnyelv kollekció – jobb volt így. Misi egyébként is rettegett mindentől, ami négy lábon közlekedett és a macskák, tökéletes négylábú példa lévén, nem voltak kivételek. Misi mindig is megpróbálta elkerülni őket, amennyire tudta. A probléma csak az volt, hogy az ezredfordulós karácsony óta akármikor ment is ki a teraszra, hogy megfejtse a napi keresztrejtvényét, ott feküdt egy kóbor fekete kandúr. Az első napokban megpróbálta elijeszteni: centiről centire haladt s annyira közel ment hozzá, amennyire csak mert, majd felugrott s így kiáltott, ‘’RAAAR!’’, de a macska szeme meg sem rebbent. Sőt, ahogy teltek a napok, Misinek úgy tűnt, hogy az állat egyre unottabban bámulja kudarcba fulladt kísérleteit, hallgatja Szimba-imitálását a résnyire nyitott teraszajtó mögül. Misi hamar rájött, hogy az egyetlen lény, akit megijesztett végül is saját maga volt, s ettől szörnyen frusztrált lett. Hogy meri ez az állat így letámadni az ő várát, megszentségteleníteni a tornyát? – őrjöngött, miközben fel-alá járt a házban, a megoldáson törve az agyát. Komolyabb eszközöket kell bevetnie, gondolta. Aznap este vacsora nélkül ment el lefeküdni.

A következő hetekben sok mindent megpróbált, hogy macskamentesítse a teraszát: seprűt lengetett, mint egy kardot, de nem mert elég közel menni, és megütni sem akarta az állatot, vagy véletlenül lelöki a teraszról, úgyhogy hamar túllépett ezen az opción. A következő kísérleti eszköz a spriccelő üveg volt, majd egy nagyon éles fütty, később lufit pukkasztott, cigaretta füstöt fújt, farkasszemet nézett, de semmi sem használt. Úgy tűnt, a macska örökre kibérelte a terasza napsütötte oldalát.

2000 májusának végére Misi szinte mindent kipróbált, amit csak eszébe jutott, még ijesztő kerti törpéket is tett a teraszára, bármilyen is furcsán is hangzódjon. Tagadhatatlanul nagy reményeket fűzött a törpékhez, de bármennyire is próbálta a megfelelő pozícióba igazítani őket, csak annyit ért el, hogy a macska vacsoraidő tájban egy fél órácskára eltűnt, majd visszatért és a szokásos helyen áztatta magát a napsugarakban az este további részében.

Mondani sem kell, Misi utalta a nyamvadt macskát. Néha azon kapta magát, hogy már nem is képes másra gondolni, csak a fekete bundára es az unott pofára, s a teraszra, ami már talán sosem lesz az övé. Vágyakozva gondolt vissza a napokra, amikor nem zargatta az álmait a bestia, s amikor még a tejfölös szerdák jó érzéssel töltöttek el őt.

Ám egy reggel, amikor Misi felkelt s széttárta a sötétítőt, a macska nem volt a megszokott helyén. Először teljesen ledöbbentette az üres terasz látványa, csak állt es bambán bámulta a helyet, ahol a macskának kellett volna ülnie. Végre! – kiáltott fel s elégedetten lépett ki a teraszra, hogy friss levegőt szívjon. Hónapok óta először zaklató gondolatok nélkül indult el dolgozni. Ám amikor hazament ebédelni és kipillantott a frissen visszaszerzett birodalmára, csodálkozva konstatálta, hogy az még mindig üres volt. Halvány mosolyt erőltetett az arcara és behúzta a sötétítőt.

Misi a hétvégére már teljesen ki volt borulva. Dühös volt a macskára, mert egész héten nem mutatkozott és a gondolat, hogy máshol lopta a napot, boldogan, gondtalanul, s nem az ő teraszán, erősen bántotta őt. Misi megint eljutott arra pontra, hogy nem bírt másra gondolni, csak a macskára: munkába menet, munka közben, a keddi bevásárláson, a Barátok Közt alatt; nem akarta beismerni magának, de nagyon is azt szerette volna, hogy a kisördög visszajön a teraszára. Szüksége volt rá, hogy visszajöjjön. Annyira rutinossá vált a jelenléte, az unott pofája, a kísérletek, hogy elkergesse őt, hogy Misi észre sem vette, időközben mennyire hozzánőtt az állat. A helyzet csak rosszabbodott a következő hétfőn, amikor Misi megint üresen találta a teraszát. Kínjában fogta a seprűjét, kilépett a langyos nyári levegőbe, és azt színlelte, hogy ott van a kandúr és el kell űznie őt. Azt remélte, hogy ettől majd jobban lesz, de a végen csak még butábbnak érezte magát. Csalódottságában a magányos cementhez nyomta a seprű sörtéjit ott, ahol az elmúlt hónapokban a macska nyúlt el a napfényben, s Budapest utcáira sepert minden szál ottfelejtett macska szőrt.

Misi már szinte három hete szenvedett, amikor egy reggel, még félálomban, csipás szemeit dörzsölve kilépett a teraszra. Ezen a reggelen a teraszon egy vendég várta a napfényben fürdőzve, összegömbölyödve az egyik kerti törpe mellett. A reggeli napfény ezüstösen csillogott a bundáján, hosszú fekete farkát lassan, játékosan jobbról balra csapta, mintha azt mondaná: Jól megtréfáltalak, mi? Misi alig akart hinni a szemének. Berohant a konyhába, előkapta a tejesüveget a hűtőből, megtöltött egy régi levesestányért, majd visszarohant a teraszra. Levegőért kapkodva konstatálta, hogy a macska meg mindig ott feküdt, ugyanabban a pozícióban, ahol fél perccel ezelőtt hagyta. Óvatosan a földre tette a tányért, letérdelt, s mutató ujjával a macska fele tolta adományát. A kisördög a tejes tányérra nézett, majd Misire, smaragdzöld szemei csillogtak, de nem mozdult. Misi egyet gondolt, felpattant és beszaladt a lakásba, majd mikor újra előbukkant, kezében a seprűt tartotta. A macska felült, mintha egy pillanata elvesztette volna eddig töretlen magabiztosságat, de még mindig nem vette le a szemét Misiről, a következő lépésére várt. Misi óvatosan leereszkedett a terasz langyos padlójára, a tányérhoz érintette a seprűt és annak segítségével, lassan, de biztosan, a macska orra elé tolta a tejet. Azaz tolta volna, ha a macska fel nem ugrott volna az utolsó pillanatban. Igaz, csak a tejes tányérig ugrott, majd nagyokat szürcsölve nekiállt lakomázni, Misi viszont ebből semmit sem érzékelt. Az ijedségtől egy pillanatra teljesen elsötétült a látása, ijedtében hátra hőkölt, a seprű kiesett a kezéből, s biztos volt benne, hogy a bestia rá akar ugrani, hogy szétmarcangolja. Négykézláb esett át a nyitott terasz küszöbén és halálfélelmében úgy berúgta az ajtót, hogy jó pár másodpercig rezgett bele a lakás. Ott, a földön ülve próbálta feldolgozni a történteket, érezte, ahogy a vér száguld az éreiben, hallotta a saját szíve dobogását, mintha a torkából jött volna. Nehézkesen vett levegőt, de a látása kezdett kitisztulni. Így bámultak egymásra a kandúrral, Misi bent az erődjében, a macska kint, a tányér fölül pislogva, majd a macska, mintha mi sem történt volna, folytatta a lakomázást. Misi összeszedte minden erélyét, felállt, és behúzta a sötétítőt. Egész este azon tűnődött, miért gondolta, hogy a macska meg fogja támadni.

Attól a naptól fogva Misi mindent megtett annak érdekében, hogy a macska minden nap visszajöjjön és a terasza még véletlenül se legyen magányos. Sajnos nem mert annyira közel menni a macskához, hogy biztosan tudja, de úgy állapította meg hogy tényleg kandúr a kisördög, így elkezdte őt Behemót Úrnak hívni. Attól fogva a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy megetesse Behemót Urat reggelente, s néha, Keddenként azon kapta magát a sarki ábécében, hogy a kisállatrészlegen kóvályog. Azelőtt meg sem járta volna az a gondolat az eszét, hogy a bolt ezen sarkába betegye a lábat. Előfordult az is, hogy amikor reggel kiment megetetni Behemót Urat, a szomszéd épületből megbámultak az asszonyok, akik épp a saját teraszukról átkiabálva osztották egymás között a napi pletykákat. Az asszonyok csodálkozva néztek Misire— Misi úgy hitte, hogy a macska miatt, így fogta a seprűt és elsusogtatta Behemót Urat, aki kecsesen átugrott a Misi melletti, szomszédos teraszra, majd eltűnt a lakásban (azért mielőtt eltűnt, Misi halkan odasúgta neki, Gyere vissza később!). Aztán az asszonyok felé fordult és úgy tett, mintha a doboz macskaeledel az ő reggeli zabpelyhe lenne s nagyokat nyámmogva bedobott egy pár falatot a szájába, kínkeservesen összerágta, majd hasát simogatva mosolyt erőltetett az arcára, odaintett az asszonyoknak, és eltűnt a lakásában. Csak meg ne sejtsék a pletykás vénasszonyok, hogy eteti, sőt mi több, szereti a kis Behemótot. Nem tudhatta, hogy az asszonyok nem is láttak, mi volt a kezében: helyette azon tűnődtek, hogy mióta ott lakik, most először miért nem rohant be Misi egyből a lakásba, amint meglátta őket.

Így történt, hogy Misi kinevezte a szombatot is bevásárlási napnak, de kiszabta magának, hogy csakis tej és macskaeledel szerepelhet a szombati bevásárló listáján. Ha Behemót Úr nem lett volna, Misi sosem szánta volna rá a szombatjait is, hogy a sarki ábécébe menjen. Ám ugyanakkor, ha nem így alakul az élete, ha nem kellett volna macskaeledelt vennie egy Augusztusi szombaton, lehet sosem ismerte volna meg Zöldes Lili-Lucát.

Borongós nap volt, Misinek hatalmas erőfeszítésébe került kidugni az orrát a tornyából, de hívta a kötelesség. Kilepett a folyosóra, egy pillanatig fülelt, majd megindult a 10. emeleti csigalépcsőn lefelé. Amire leereszkedett az utca emberei közé, már el is eredt az eső. Egy pillanatig állt a kapuban, eltűnődött, hogy mi lenne, ha csak visszamenne s elbújna a kanapé mögé, de ekkor kacagást hallott a hata mögül, ami felkavarta a gyomrát és kellő löketet adott a lábainak: inkább a félelmetes villám és mennydörgés, mint elkerülhető emberi kontaktus, gondolta. Kissé reszketve szedte a lábat az utcán lefelé, még nem teljesen volt lelkileg hozzászokva ezekhez az új szombati kiruccanásokhoz. Bármelyik másik nap, meg akkor is, ha neki lett volna szüksége valamire, nem szakította volna meg az otthon-munka-otthon közlekedési rutinját. De szombatonként, Behemót Úr társaságáért és jólétéért, megtette. Nagy szerencséjére pont ezt a napot választotta Lili is, hogy tonhalas falatkákat vegyen a cicájának.

Misi tudta, hogy hány lépést kell megtennie a lakása ajtajától a boltig, a lépcsőket is beleszámítva. Azt is tudta, mennyi ideig tart odaérnie, s azt is ösztönösen érezte, hogy milyen ütemet kell tartson, hogy pont 6 perc 47 másodperc alatt tegye meg az útját. Ám ahogy egyre jobban kezdett zuhogni az eső, ő is egyre gyorsabban szedte a lábat. Az esze azt súgta, Lassíts le, túl hamar fogsz odaírni, de a szíve meg azt, Siess, nem akarsz bôrig ázni. Végül elnémította az érzéseit, lelassította a lépteit, és a 6. perc 47. másodpercében belepett a kisbolt ajtaján. Ismerős fűszer- és rothadó paradicsomszag ütötte meg az orrát.

– Szerbusz, Misikém – köszöntötte az ötvenes évei végen járó eladónő. A szeme sem rebbent amikor Misi bizonytalanul ránézett, sután intett neki, felkapott egy kosarat és eltűnt a szűk polcok között.

Misi elbotorkált a hűtőig, szigorúan nem nézve semmi másra, csak a sorvégen a hűtőben álló tejes polcokra. Minden más a keddi vásárlás része, ma tejért jött, meg macskaeledelért, emlékeztette magát. Kinyitotta a hűtőajtót, kivett egy liter zacskós tejet és a kosarában tette. Vajon mikor cserélik le azt az ûrlény kinézetű tehenet, amit nyomtattak a csomagolása, tűnődött magában fintorogva, mint mindig, majd tovább indult, a kisállat részleg felé véve az irányt. Már majdnem hét éve, hogy rajzolta, ideje lenne megkeressék őt újra, hogy valami jobbat, okosabbat alkosson.

Amikor befordult a sarkon, érdeklődve vette tudomásul, hogy összesen két doboz macskaeledel volt megmaradva a legfelső polcon. Levett egyet, a kosarába tette, és már épp a kassza felé vette volna az irányt, amikor egy gondolat furakodott a fejébe: ha elviszi ezt az egy dobozt, akkor a másik doboz teljesen egyedül marad a polcon. Ott állt egy pillanatig maga elé bámulva, majd megfordult és komor kifejezést öltve farkasszemet nézett a polcon maradt dobozzal. Annyira mozdulatlanul állt míg nézte a dobozt, hogy ha valaki elment volna mellette, még azt is hihette volna, hogy Misi része a kisbolt dekorációjának. Hosszú percek teltek el így, s végül Misi nagyot sóhajtott, beadta a derekát és levette az utolsó dobozt is a polcról. Nem hagyhatta ott magányosan, árván, muszáj volt elhoznia, így volt helyes, gondolta. Így hát egy zacskó tejjel es két doboz macskaeledellel a pénztár fele vette az irányt, de ahogy éppen fordult, beleütközött valamibe. Valamibe, ami nem ért fel még a válláig sem. Először azt hitte, a polc volt útjában, de rá kellett jönnie, hogy a lény, aki előtte állt, sokkal emberibb vonásokkal rendelkezett, mint egy polc. Egy lány volt. Egy csupa zöld és sárga és virágokkal borított, lány.

– Hoppácska… ó, te jó ég, elnézését kérem! – nevetett a nő zavarában, majd szemüvegét megigazítva, bogár szemeivel felnézett az óriásra maga előtt.

Misi úgy erezte, minta villámcsapás érte volna. Bámulta a lányt, de csak egy hatalmas csokor kétlábon járó nárciszt, egy karokkal megáldott liliom bokrot látott, két hatalmas zöld szemei, mint ékszerek a virágok hozott. Mozdulni, de még pislogni sem mert, nehogy eltűnjön a látomás. Csak állt ott, egyik kezében a macskaeledel, másikban a kosár. A nő a dobozra nézett.

– Látom végül úgy döntött, elviszi, – nevetett, és mutató ujjával újra megigazította a szemüveget, ami egyből lennebb csúszott az orrán, ahogy elengedte. – Ezért jöttem én is, de úgy latszik a szerencse úgy hozta, hogy ön volt itt előbb. – Az arca egyre inkább kipirult, nem tudta abbahagyni a csacsogást. – Lilinek hívnak. Lili-Luca. Zöldes. Ó… – Hirtelen zavartan nézett le saját zöld és sárga kabátjára. – Nem zöldes, mint… – végigmutatott a ruházatán miközben egyre inkább elvörösödött és össze vissza beszélt – … úgy értem, mármint… a nevem Zöldes, nem zöld. Nem mintha én nem zöldes lennek, érti, nem? – Nevetett zavartan. – Mármint, de, zöldesben vagyok, de nem vagyok zöld, a nevem… csak Zöldes. Lili. Luca.

Lili nagy erőfeszítések arán rákényszerítette magát, hogy becsukta a szájat. Mély levegőt vett, és kinyújtotta a kezét Misi fele. Bár Lili ránézni nem mert, Misi még így is látta a bujkáló kis mosolyt a szája sarkában. Ránézett a kinyújtott kezére, a nádszál ujjaira, amik csak arra vártak, hogy az övéi átöleljék és megrázzak, és hirtelen impulzustól vezérelve belenyomta a macskaeledeles dobozt, amit eddig a kezében szorongatott. Amikor ezt meglátta, Lili arca még inkább felélénkült. Amikor felnézett és a pillantásuk találkozott, úgy tűnt mintha őt is megbabonázták volna, úgy vélte Misi, még a mosolya is fényesebben ragyogott, mint eddig.

Misi esküdni mert volna, hogy az orrában érezte legalább egy millió frissen nyíló liliom illatát, amint a kisboltban állt kővé dermedve. Annyira erős érzések kavarogtak benne, hogy képtelen volt átgondolni, mi legyen a következő lépése. Csak állt, s azon tűnődött, hogy hogy lehet valaki ennyire gyönyörű, mint Lili. Ennyire édes, bûbályos, még a pattanások is teljesen szimmetrikusan sorakoztak fel a homlokán, ami furcsa melegséggel, elégedettséggel töltötte el Misit. Egészen eddig a szombatig Misi nem tapasztalt ilyen fajta érzéseket, s el volt ámulva, hogy a kisállatrészleg ilyen erőteljes benyomással lehet rá. Úgy látta, Lili is így érzett, bár nem lehetett teljesen biztos benne. Ahogy újra Lilire nézett, s mögötte észrevette a kutyaeledeles zsákokat aranyos kis ebek képével díszítve, úgy érezte, hogy az emberek százszor szívesebben vennék ezt a termeket a kutyáiknak, ha Lili arca lenne a zsákokon.

– Juhász Misi, – mondta végül halkan.

Látta, amint Lili szája szavakat formált, de nem hallott egy szót sem abból, amit kiszólt. Látta, ahogy elővett a kabátzsebéből egy képet, amin egy fekete macska nyúlt el, büszkén felmutatta, majd tovább csacsogott. Látta, ahogy elővett egy tollat, számokat firkált a kezében levő macskaeledeles doboz szélére, majd kicserélte a dobozzal, ami Misi kosarában volt. Látta, ahogy mosolyogva integetett. S végül, még mielőtt eltűnt a polcok között, meghallotta, amint így szólt:

– Akkor majd később találkozunk, Szomszéd!

(fotó: Fortepan)

Admin Ujvarad