Só Téli fény motoszkál a dérlepte tóparton. Az úr odafentről addig beszél, hogy a táj felhólyagzik tőle. Fékezhetetlenül szeli ketté a hideg domboldalt egy sárgaköves templom látványa. Vannak szavak, amik sóvá válnak a vízben, mielőtt hallhatnám őket. Alvadt reggel A bőröm minden ébredés után egy újabb tájleírás. Szájüregemben vihar dúl, aztán sűrűn és aranybarnán csöpög benne a reggel, mint a méz. Vihar dúl, ez már társadalom; csöpög, ez már kultúra. Életlenek a fogaim. Csak fekszem és a sivatagra gondolok. Leírhatatlan. Viharfotó Ugyan az utánzás nem támaszt fel semmit, de legalább kellően állatias gesztus. A természet akkor hamisít, amikor nézem, ahogy egy hegy darabkái a tó vizébe kívánkoznak. Puha talajon állok és viharfotót tartok a jobb kezemben; balra fehér ágak, szürke part, tekintetem olvadt viasz.
