Szarajevói blúz

A pofont mindig anyámtól kaptam, apám nem is tudott a pofonokról. Apám sok mindenről nem tudott anyámmal kapcsolatban, pedig sejthette volna, ha jobban odafigyel. De nem akart jobban odafigyelni, szerintem ezért is ivott annyit. A pofont a húgom helyett is én kaptam az anyámtól, anyám akkor is engem pofozott, amikor a húgom dobálta kavicsokkal az ablaküveget. Egyszerre csak egy pofont adott, mindig csak egyet. Néha szerettem volna, ha inkább több pofont ad, több kicsi pofont, mert az az egy nagyon nagy volt. Amikor elővette a fakanalat, elfutottunk. A farakás mögé bújtunk, anyám úgy kergetett minket körülötte, mint egy rajzfilmben.

Tíz éve halt meg. Az egyik kezemmel a mentőket hívtam, a másikkal próbáltam kigombolni a blúzát, levegőhöz juttatni, életet lehelni belé. Az arca ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint máskor, az ajka lassan megtelt vérrel.

Apám egyfolytában ivott, mégsem az alkohol vitte el, hanem az, amit beszívott. Por, kátrány, azbeszt, a cigaretta már csak a hab volt a tortán. Azt legalább élvezte. Meg az unikumot, hó végén a kevertet. A környéken minden harmadik házat ő épített. A kocsmában mérnök úrnak becézték, pedig csak egyszerű kőműves volt. A kollégái még a halála után is eljártak hozzánk, kölcsönkérni a szerszámait, beszélgetni. Próbálkoztunk, bár apámon kívül nem volt más közös témánk.

Miközben anyám fölött térdepeltem, kinéztem a konyhaablakon. Az ablakból rá lehetett látni a kennelekre, az egyikben Bendzsó aludt. Anyámnak egyszer négyese volt a lottón, és a nyereményből kutyatenyésztésbe kezdett. Valamiért a csau-csauk tetszettek meg neki, volt, amikor egyszerre nyolc kutyát tartottunk az udvaron, most Bendzsó az egyetlen. Anyám húsz éven keresztül járt velük kutyakiállításokra. A húgom a nyolcvanas évek elején elkísérte őt egy jugoszláviai versenyre, majd onnan Ausztrián keresztül Svájcba szökött. Néztem anyám egyre lilább ajkát, és az jutott eszembe, hogy megint én vagyok mellette. Egyes-egyedül én, sohasem a húgom, mégis a húgomat szerette jobban.

Akkor láttam először félelmet rajta, amikor repülőgéppel hozták haza Zürichből. Ferihegyen még meg tudtam szorítani a kezét, aztán már vitték is tovább a kórházba. Úgy nézett rám, mint azelőtt soha. Megkönnyebbültünk, amikor kiderült, hogy csak epekővel kellett műteni. Néhányat elrakott egy kis kartondobozba. Voltak még ott levágott hajtincsek, tejfogak, bölcsességfogak, emlékek belőlem és a húgomból.

A házunk mellett régebben egy kukoricatábla volt, szerettünk ott játszani a húgommal. Egy forró, nyári napon eltévedtem a kukoricásban. Ötéves lehettem. Negyedórán keresztül bolyongtam, de nem kezdtem kiabálni, mert féltem, hogy ha anyám talál meg, azonnal felpofoz. Aztán hirtelen ott állt előttem. Nem mondott semmit, csak megfogta a kezemet, és hazavitt. Erősen szorított, éreztem, hogy nagyon haragszik rám.

A halála előtt néhány héttel összevesztünk. Azóta is sokat gondolok erre. Úgy halt meg, hogy még mindig haragudott rám. Egy hónapot töltött a húgomnál Svájcban, és amikor hazajött, az volt az első dolga, hogy kiabált velem, amiért hozzányúltam a tűzifájához. Erre abból jött rá, hogy mielőtt elutazott volna, megjelölte a saját farakását. Egyszer tényleg hozzányúltam, elvettem belőle két vödörrel. Rossz sufnikulcsot vittem magammal, és nem volt kedvem visszamenni a házba, hogy kicseréljem. Néztem az arcát, szerettem volna kiolvasni belőle valamit, ami én vagyok, de semmit sem találtam.

Emlékszem, hogy nem mertem ránézni. Eleinte még beszéltem hozzá, masszíroztam a mellkasát, próbáltam oxigénhez juttatni, de éreztem, hogy nem megy, vége. Korábban is megtörténhetett volna, de akkor még időben beértem vele a kórházba. Az intenzív osztály várójában ültünk, és éreztem, ahogy száll ki belőle az élet. Ritkán emelem meg a hangomat, de akkor teljesen kiborultam, ordítoztam mindenkivel. Az egyik nővér végül szerzett egy betegszállító ágyat, amivel elvitték. A negyedik kávét is megittam, amikor közölték velem, hogy az állapota stabilizálódott, hazamehetek. Már majdnem odaértem a Škodához, amikor a nővér utolért a parkolóban. Az anyja élete néhány percen múlt, csak ennyit mondott, majd megölelt.

Kiöblítem a műanyag vázát, és belerakom a kardvirágokat. A húgom csak holnap tud jönni, elromlottak a napelempanelek a zürichi ház tetején. Amikor itt állok, mindig ugyanaz a kép jut eszembe. Látom magam előtt anyám kifejezéstelen arcát, és tisztán emlékszem az érzéseimre. Térdepelek fölötte, próbálom kigombolni a blúzát, ideges vagyok. Eszembe jut, hogy le is téphetném róla, de nem akarom, mert ez a kedvenc blúza, a rózsamintás. Szarajevóban vette, az egyik kutyakiállítás után. Nem örülne neki, ha elszakítanám.

A mentősök azonnal kiküldtek a konyhából, de már nem tudták újraéleszteni. Tíz perc után adták fel, de szerintem anyám már halott volt, amikor megérkeztek. Leültem mellé a konyhakőre, és csak akkor vettem észre körülötte a szétgurult kavicsokat. Egy műanyag dobozban tartotta őket, ezekkel dobálta meg a kóbor kutyákat, akik szerinte mindig a ház elé szartak. Megszorítottam anyám kezét, meleg volt és puha. A mentősök közben kihívták a halottszállító kocsit, majd cigarettára gyújtottak a verandán. A napszemüvegesnek hasogatott a feje, a nyurga viszont örült annak, hogy Kőbányán nyílt egy új kínai áruház.