– Embernek születni kell. Hülye terem annyi, mint a gomba – emeli fel mutatóujját Lukács vadőr, majd hozzáteszi: – Az én szülinapom meggyalázták, amikor ezerkilencszáztizennyolc december elsején Romániát hozzánk csatolták. Két nép barátságából a kisebbik pórul jár.
Az asztalnál ünnepeljük családjával a szülinapost. Kérem, beszélje el, amit első napjáról tud.
– Koraszülött voltam. Pár naposan olyan szamárköhögést kaptam, hogy elhaltam Anyám ölében… Apám felkapott, és fújta a levegőt a tüdőmbe. Maga sem tudta, hogyan, de újraélesztett. Szaladtak szüleim velem a kórházba, ahol az orvos megvizsgált, és ennyit mondott Anyámnak: – Nem kell reménykedni. Inkább mondjanak le róla. – Ekkor másodszor is elaléltam. Anyám – ahogy apámtól látta – kétségbeesetten próbált újraéleszteni. Neki is sikerült. Újra kezdtem venni a levegőt. Ekkor odasietett hozzánk a kórházi takarítónő, és gyorsan leöntötte a fejemet háromszor vízzel: – Én téged megkeresztellek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ezek után még hetekig élet és halál között lebegtem. Születésem körülményeinek tudatában kijelenthetem: az élet attól a pillanattól kezdve számomra csak nyereség. Kommunizmus, demokrácia, világjárvány – bármi jöhet, én nem tudok veszíteni, mert a szülész orvos szerint már ötven éve halottnak kellene lennem…
Miközben beszél, felesége és gyerekei szótlanul hallgatják. A szavakat csak most formálni kezdő unokája is némán figyeli. Nézem arcát, valami hihetetlen elszántságot látok rajta, de olyan életörömöt is, amit senki másnál még nem tapasztaltam. Nem az olaszok Allegriája ez, hanem a céltudatosan élő, a mindenben jót kereső, a másokon is szívesen segítő öröm, ami igazságérzettel osztozik, ám rögtön szigorba csap át, ha bárkin vagy bármin ért sérelmet tapasztal. Ezzel a belső erővel védi a vadont. Eszembe jut, amikor elbeszélte, hogy a fegyverosztály ellenőrétől kobozta el a fegyvert. – Lehetsz te a római pápa is, engedély nélkül meglőtted az őzet! – mondta neki. A meg nem alkuvás, a szigor miatt a román rendőrök paznicul pizdosnak nevezték el. Ezt a céltudatosságot, kitartást, mindennek örülni tudást nagyon szeretném megtanulni tőle. Ez az ember már egy fűszál vagy bogár látványától boldog, mindenféle elmélet, tanítás, filozófiai eszme nélkül. – Azért szeretek állattal dolgozni, mert elégedett. Kicsit kap. Az ember bármennyit kap, elégedetlen – mondta nem egyszer. A szomorú dolgokat is vidáman tudja közölni. Mintha több életösztöne volna az átlagemberénél. Megfigyeltem, miután reggel felkelt, megitta a kávéját, meghallgatta a híreket a tévében, szembesült pénzgondjaival. Aztán elszántan keresni kezdte a megoldást hirtelenjében fölmerülő problémájára. A társadalomhoz tartozik és mégsem. Vadőri fizetése szinte még benzinre sem futja, noha autóznia kell, hogy feltöltse az erdőben a szórókat. Igazából maga sem tudja, miből él, mégsem vágyódik gazdagságra, hogy ne csak két hetet éljen úgy, mint a hozzá látogató és életét irigylő milliomos vadászvendégei, hanem egész évben kint lehessen az erdőn. Ma, a születésnapján a holnapi horgászatra készül. Miután elbeszélte első napjait, felteszi kalapját, és kimegy az udvarra. Hallom, ahogy a szomszédja felköszönti, és megkérdi, mit csinál. – Edzem a nyüveket horgászatra. Egyenesítem ki őket, hogy szokják a horgot – feleli, majd hozzáteszi: – Le kell nézzek a Kis-Küküllőre Vámosudvarhelyre, hátha húz a paduc vagy a márna. – A vadőr nem Catch and Release módszerrel horgászik, vagyis nem engedi vissza a kifogott halat, hanem ugyanúgy megeszi, mint a vadat, amit meglő. Nem szereti az álszenteskedést, nemigen érti a zöldeket, akik nagyvárosi irodaházakból védik a környezetet. Elmondása szerint nem is találkozott közülük olyannal, aki nem mozog esetlenül „terepen”, ahogy ő maga nevezi az erdőt. Most szorgalmasan tisztítja a botját és az orsóját holnapra, miközben családja jóízűen falatozza a születésnapi tortát.
Lukács vadőrrel az otthonülős napok is izgalmasak. Sose tudom, mikor mond olyat, amiből tanulni tudok. Ha észreveszi, hogy jegyzetelek, nem beszél, azért azt találtam ki, hogy a mobilomba írom gondolatait. Ilyenkor talán azt hiszi, a Facebookon lógok, Messengeren válaszolok valakinek. Szentenciái tapasztalatot rejtenek, saját magának fogalmazza meg azt, amire maga jön rá. – A paduchorgászat ugyanolyan izgalmas, mint a medvevadászat – amikor még engedték az utóbbit. A találkozást az állatnak is akarnia kell, ellenkező esetben nem történik semmi. A halnak korlátlanul kell vízben lennie, mert csak ebben a közegben él.
– Igyekszem minél kevesebbet fürdeni – a nagyvárosi emberekkel ellentétben. Nem vagyok büdös, a legnagyobb fürdésemhez is elegendő húsz perc. Megtanulhatnád ezt tőlem, aki sokat fürdesz. Belátod, de az önkritika akkor működik, ha változtatsz a helyzeten. Gondolj fürdés közben azokra az afrikai őslakosokra, akik kicsavarják a gyümölcsöt, hogy pár csepp ivóvizet nyerjenek belőle. Ha magad elé tudod képzelni őket, és felfogod az állapotukat, mindjárt lerövidül a fürdésed ideje… A folyó csak látszólag ontja a vizet. Minden egyes cseppjével életet ad halainak és más lakóinak. A természet nem ismer pazarlást. Egyedül az ember képes arra, hogy pótfogyasztással és pótcselekvésekkel mérgezze az életét addig, amíg befelé fordulóvá, életunttá válik, mivel önmagától, a saját szokásaitól undorodik meg.
Lukács vadőr efféle gondolatokat fogalmaz. Hiába kérdem tőle, az életvidámságáról nem hajlandó beszélni. Eszembe jut erről Bodor Ádám mondása: a boldogság alkati kérdés. Az egyik ember börtöncellában is képes felfedezni magának a boldogságot, míg más milliomosként és szabadként boldogtalan. – Nem kell minket rabosítani. Rabbá tesszük mi saját magunkat – mondja a vadőr, még mindig beteges fürdési szokásaimra utalva. Majd, miután összeszerelte a horgászbotját, szól családjának, hogy megtörtént az ünneplés, ő most elindul velem feltölteni a szórókat. – Sokat ne dicsérjetek, amíg nem vagyok itthon – mert megnövekszik az elvárás – mondja feléjük fordulva, majd felém kacsint. Bepakoljuk a terepjáróba a csörlőt és a zsák kukoricát, valamint az erdei sorompó kulcsát. Pár perc múlva már egymás mellett ülünk az autóban. Elhagyjuk a templomteret, elmaradnak mögöttünk a parajdi házak, végül a Sebelin Panzió is eltűnik szemünk elől. Az út kanyargóssá válik. A hó pontosan érkezett: december első napján fehérbe borul a táj. Arra gondolok, mennyire átlagos születésnap ez, egyszerű tortával, mindenféle rongyrázás nélkül. Főhősöm ugyanúgy végzi a dolgát, mint a többi napon, miközben ébersége, figyelmessége engem is, másokat is ámulatba ejt. Nem lehet nem kedvelni. Oldalra nézek. Cigarettázva vezet mellettem. A lesnél is szívja, szerinte így tudják a vadak, hogy jön a vadőr. Megszokták már: ha nincs szivarfüst és mozgás van, a kilövés veszélye fenyegetheti őket. A Bucsin-tető előtti dombok fehéren fénylenek. Letérünk a főútról, elhagyjuk a lombhullató erdőket, megérkezünk az örökzöld fenyők birodalmába. Lukács vadőr vezetés közben is ki-ki hajol, hogy vizsgálni tudja a nyomokat. A medvenyom már nem hozza izgalomba. Vaddisznót, szarvast keres. Ők valamivel ritkábban fordulnak elő itt, a hegyvidéken. Jómagam fényképezőgépemet igazgatom az anyósülésen, hogy készen legyek, ha elém talál toppanni a hiúz vagy a farkas. A kanyargós út után kiszállunk az autóból. A táj kihaltnak tűnik. Néma csönd borítja a havas hegyeket. A fenyveseken átsüvít a szél.