dagály a háztető szemmagasságba kerül, csak most történhetett ez meg, nincs hiányuk semmiben, boldogok és a lábuk sem hűl le a vízben. nem vesszük észre, hogy abbahagyják a kopogtatást. a középkorú nők és a fiatal férfiak bírják a legjobban. a fák tetején állnak, már túllátnak a sziklán, a víz a kövek között jön fel, mint legyek az odúból. ez csak a dagály minden irányban szemben állunk a folyóval, reng, mintha belülről ringatnák. csak akkor kezdünk úszni, ha mind itt vagyunk. ha akarod hátralendítik a karjukat és felfelé néznek, ha elfáradnak, kipirulnak, mint az öregek. párnaszagúak és megölelnek, ha akarod, másnapra megváltoznak, aggódni kezdenek és beszélgetni akarnak a megérzéseikről, nem ezt mondják, csak megigazítják a hajukat. aztán arra kérnek, ülj le melléjük, és tedd a kezed a tüdejükre, van, aki fényképet kér, van, aki arra, hogy vedd kezedbe a köpenyét és húzd magad után, ahogy a szégyent szokták. függöny a beteg nőket szégyellik a férfiak reggelente mesélnek róluk ilyen a nyári nap utolsó fénye a mézbe oltott dióhéj pírja a folyosó függöny nélkül a kint felejtett télikabát a kert amit hátrafele hagyunk el helyet nyáron is gyertyát égetünk, egyet a ház elejébe, másikat a közepébe. az első fényt ad, hogy éjszaka könnyen ránk találjanak, a másikat a fejünk felé emeljük, mint egy gyermeket, akit nem ismerünk. nem harag van bennünk, csak a rózsák reggeli nyújtózása, így jönnek hozzánk egyre közelebb, aztán helyet cserélünk: minket ellep a víz, ők elutaznak.
