Kilépek a lakásajtó elé, onnan nézem, ahogy elmész. Nézel te is, hosszasan, már amennyire hosszas lehet egy lépcsőforduló a távozás súlyának idejében. Volt már ilyen és mégse, ez a sokadik elmeneteled. Az első utolsó.
Korábban nem értettem, milyen az, ha csak a test van. Ha valahol máshol jár a Lélek, ha az ember csak azért mozog, mert az agya továbbra is közvetíti a parancsot, a lába meg viszi. Megvannak a koordináták, azokat nem vitted magaddal, mégis… Mégis idegen a hang, az emberi, az, amely célzottan hozzám szól. Nem volt ilyen élő találkozásom napok óta. Most is a gyógyszerész az, akivel beszélek távoli, idegen hangon, a sajátomtól is megijedek, olyan furcsán, erőtlenül cseng. Ásványi sót kérek, de nem érti, nem értjük egymást, és most nem azért, mert az én tanult románom sosem lesz olyan, mint az anyanyelvi beszélőké. Nem csak azért nem érti, nem értjük.
Végül kitámolygok, ásványi sókkal vagy nevezzük bárhogy a zsebemben, te ajánlottad még, hogy ne menjen ki az utolsó csepp erő is a szervezetemből. Pedig kisírtam. Kisírtam mindet, így vonszolom a testem vagy ő engem. Dezorganizált a lét. De már megy. Már megy úgy beszélni rólad és rólunk, a hirtelen és mégis előrelátható történésről, hogy nincs könny. Nem, ez így túlzás, nincs olyan, hogy nincs könny, mert van, elvékonyuló, megremegő hang is, könny is, de már nem elefántkönny, nem végeérhetetlen síráshullám. És a gyomorgörcs-hányingerrel páros is enyhülőben. Ma már kiöltöztem a pizsamából is. Ma már… ma még.
Különös, hogy van időszámítás nélküled is. Hogy felkel a nap, süt vagy nem, de végül lemegy, közben meg mindenki csűri és csavarja, tolja maga előtt a napját, próbálja beleérteni és beleérezni a napba magát is. Összefűzni a testet a Lélekkel. Több jót ígér, mint külön cipelni őket, közben pedig beszélni a tárgyakkal és a szomszédokkal. Sírva fakadni egy hervadó szobanövényen, kétségbeesni a halálon, az elmúláson, a meg nem maradáson.
Ettől féltem mindig, és te tudtad, te érezted. Ezt hajszoltuk macska-egér játékunkban, hol a biztos, hol a maradandó? Hol az el nem múló? – nem volt válaszod, nem volt válaszom, csak reméltem, hogy lesz, hogy van. Alapjaiban ilyen és olyan, mondogattuk nyugtatásképp (sosem tudtam, engem vagy magad nyugtatgatod-e épp), közben meg az alapot túlhaladva épültek a falak, amelyek seperc alatt ékké mélyültek köztünk. Ilyen vagyok vajon? És te, te ilyen vagy? Folyton kereső, de sosem találó? Folyton bizonytalankodó, folyton munkálkodó?
Felismerésnek kellőképpen keserű. Ahogy ott ültél velem szemben, reflexszerűen odébbhúztad a lábad, mielőtt összeérhetne az enyémmel. Nem, nem ilyen. Talán túl közel, talán túl gyorsan. Talán túl távol(ról).
Halogatom a képeink rendszerezését. Halogatom a történetünk megírását. Halogatom, hogy megkérdezzem, hogy vagy. Halogatom, hogy visszamenjek a városba, ami másfél éve köréd szerveződik. Ahogy a tárgyaim is, ahogy a friss emlékeim is. Rég elmenekültem volna, rég hazamenekültem volna. Olyan sokszor mentél el, olyan sokszor fürödtem meg a mindennapi szem-fürdőben, ne, ne add meg a mindennapi könnyeinket, adj helyette csillogást és ragyogást, hová tűntek?
Azt mondtad, kifáradtunk. Ki lehet fáradni a szerelemben? Ki lehet fáradni egymásban? Pedig már rég, milyen rég kifáradtunk. Azt mondtad, tudom én is, hogy már elengedtelek, mégis, álomba sírtuk magunk, sírva ébredtünk másnap is, és kértelek, ne menj. Pedig tudtam, pedig tudtad.
Bátor vagy, még ma sem értem, honnan jövő bátorság ez. Olyan bátor, amilyen én sosem voltam, amilyen én sosem lennék. Ismersz szőrőstül-bőröstül, a legszürkébb napjaim én-arcát, a leglelkesebb pillanataimat, amelyek sosem tűntek elég lelkesnek neked. Ismered a gyomorgörcseim, a kapálózásaim, a hiányaim. Ismered a biztonságkeresésem és a szeretetnyelvem, ami kolonc lett a Lelkeden. A Lelkeden, amelyet lecsupaszítottál előttem és a kezembe adtál, kezdjek vele, amit tudok. Félve-kétkedőn, majd egyre bátrabban. Fogtam hát a Lelked sokáig és nagyon. Aztán bepakoltam a sajátomba. Becsomagoltam puha pöttyökbe, mert azt mondtad, pöttyös vagyok inkább, nem csíkos. Hát pöttyösbe csomagoltam, hogy ne fázzon, felöltöztettem, elég, ha a kezed és a lábad azóta is hideg. Ne fázzon a Lelked is. Itt hagytad egy részét, és vitted az enyémet. Hisz egy év élet-osztozását nem fújja el a süvítő szél, az enyhe sem, ugye? Azóta havazott már többször is, tél lett és tavasz, sütött a nap nyári meleget, volt már minden évszak, pedig alig telt el huszonsannyi nap. De ne félj, a Lelked itt van, melegben és óvva. Adj még belőle másnak is, jó?
Hogy milyen egy novemberi szerelem? A miénk viharos volt, tele kérdéssel és (félre)értéssel, tele lassú karnyújtásokkal, majd tárva nyitva hagyott ajtókkal, amelyeken befújt a szél és nagy lett a huzat, túl nagy. Hogy milyen még egy novemberi szerelem? Türelmes és bohókás, korábbi megrajzolt és szigorúnak vélt szabályokat meghaladó, összekapcsolódó, együttérző és együttlátó. Eleinte keveset alvó, majd egyre többet, egyre nyugodtabban. Ma csirkét készítünk vagy zöldséget? Mikor lesz egy kis laska, készíthetjük korábban, úgy eszel belőle te is? Készítek neked tejhabos kávét, betakargatom a hasad, ha fáj, megtanítom a hátad újra lélegezni a sok gubbasztás és görnyedés után. Gyere, adok neked bicikli sisakot és hajtok mögötted, hogy biztonságban légy, olyan tempóban, ahogy te tudsz. De azért lehetsz bátrabb, merészebb, bevállalósabb, ne légy olyan feszült, hagyd lazán – így voltál minden kérdésben és kijelentésben, nagyon és teljesen, úgy, ahogy te tudsz. Voltál hosszú esték sétája, déli reggel meleg szendvicse, voltál tejhab a gőzölgő kávén, voltál hegedűszó és megerősítésre váró Lélekhang. Biztonság a félszemben, takaró a hidegben, vonat után szaladás, én rigolyám-te rigolyád, összeolvadó mi-rigolya.
Énekelj még, rég nem énekeltél. Mindig volt egy dalod, bármit mondtam. Énekelj sokat, ismét, kapkodj és siess, gyűrd bele a zoknikat a bőröndbe helyettem is és menj, ahogy indulnál, ahogy indultál.
Köszönöm a tükröt, még ha gyakran volt is csorba, még ha nem is mindig láttam magam benne(d). Köszönöm, hogy megmutattad, lehet így (is), és segítettél látni, milyen az az így, amit szeretnék, hogy legyen. Köszönöm, hogy kar voltál és támasz, hogy tudtál szilárd lenni akkor, amikor én cseppfolyós és túlzottan képlékeny, te mindig változó, szeretetemtől megijedő és hátralépő, erős és mérhetetlenül törékeny novemberi szerelem.
Gondolok rád. Bár kevesebbet, kevesebb görccsel és nem a mindennapi szorongással. Sőt, a rádgondolások lassan már nem gátolnak. Már enni is tudok. És kacagni, úgy, ahogy rég nem. Bűntudat nélkül. Ritkábban kísérve sóhajjal. Mosolyogni és ragyogni, tükröződni lélekragyogásokban. Megnyílni és beengedni.
Még találkozunk – egy erdei függőágyak közt repkedő tündér-dalra, akkor majd énekelek neked, ahogy sosem mertem, ott, ahol már nem erőfeszítés a mi-építmény. Addig meg megyek, és leveszem a falról a képedet, a képünket, amin igazán boldogok voltunk, elpakolom jó helyre, a Lelked mellé, a pöttyökbe. Addig meg belelátlak minden (zene)szóba, aminek a jelentését együtt alkottuk. Lingo-lingo. Kilépek a lakásajtó elé. Még találkozunk.
