MEGOSZTOM

TAPOSÓMALOM

Gyerekkorából van, amire magától
emlékszik az ember, s van, amiről csak
hiszi, hogy emlékszik rá, mert másoktól,
szüleitől, nagyszüleitől, talán
a szomszédtól hallotta, szedte össze,
hiszen a vak tyúk is talál szemet, de
a két eset legtöbbször valamilyen 
egésszé áll össze, passzol egymásba,
mint két kis legó, amit a Jézuska
hozott karácsonyra, s akkor még nem is
beszéltünk a gyermeki képzeletről,
ami ritka vadvirágot, máskor meg 
tankot, harckocsit rak össze az átlát-
szó emlékfoszlányokból, más-más színű,
egymásba fogódzó legókockákból.

Az anyám mesélte, vagy mégsem ő, ha-
nem apai nagyanyám, aki korán 
demens lett szegény, összehordott hetet-
havat, látomások, vad képzelgések
gyötörték, akivel egy házban laktunk,
de külön konyhánk volt, ő vette észre
először, hogy én, a kilenc hónapos 
unokája, milyen tökéletesen 
elbeszélgetek magammal, a székkel,
az edényekkel és a poharakkal,
kimondom a nevüket, kivéve a 
stampedlit, de ez még ma sem sikerül.

Nagyanyám attól zökkent ki igazán,
vissza a mások kis világába, hogy
a játékaimmal nem beszélgetek,
s előtte egy árva  kukkot sem mondok,
még olyat sem, hogy anyu, apu, jó, rossz.
Amikor rájöttek a titkomra, meg-
dicsértek, anyu szerint be nem állt a
szám, élveztem a kitüntetett, hálás
figyelmet, vagy másfél évig, akkor jött
világra a kisöcsém, aki viszont
már egy évesen, de később is, szinte
állandóan szaladt, nem fért a saját
bőrébe, de megállni esés nélkül
nem tudott, ma is ez a gyengéje, a
mókuskerékből nem könnyű kiszállni.

Azt hiszem, a gyerekkorom boldog volt, 
a Kis-Dunával állt szemben apámék
nádfedeles háza, felrémlik, három
éves lehettem, s a kert végében már
ott volt az új kockaházunk, a falak
külső vakolására emlékszem leg-
inkább, amint apám egy szál gerendán 
állva dolgozott a magasban, akkor
néztem fel rá először a szó szoros
értelmében, újabb meghatározó 
élményem vele kapcsolatban az volt,
hogy gyakran vitt kerékpáron a falun 
keresztül, és néha szándékosan be-
dugtam lábamat a küllők közé, az 
anyám meg lehordta apát a feke-
te földig, gyanúsítva őt, hogy ivott.

Az első disznóölésről három és
fél évesen vannak képeim, kereszt-
apám, aki nagyanyámmal lakott, azt
kérdezte tőlem a megmosott sertés
mellett, nem szeretnék-e aranygyűrűt
magamnak; mielőtt rábólintottam volna, 
elkapta a kezem, és a gyűrűsujjam
a kivérzett állat seggébe dugta.
Apám is nevetett rajtam, ez olyan
szertartásféle volt, gyerekként az ott
levő férfiemberek mindegyike 
átesett ezen a beavatáson,
meg  olyanon is, hogy sövénymagért vagy
mustármagért küldte a böllér a ház
úrnőjéhez,  kell a májas hurkába,
esetleg a disznósajtba, amit mi
burslinak hívtunk és az állat kimo-
sott vízhólyagjába töltöttük bele.

Az apám egy napon elvitt magával
biciklin az unokanővéréhez,
s amíg kimérte a felépítendő
ház alapjait, kikarózva minden
fontos pontot, én elálmosodtam, és
beleestem a meszesgödörbe, de
szerencsére azonnal kirántottak
belőle, no ettől meg nagyanyám jött
dühbe, legalább egy hétig kihagyta 
apát imádság végi fohászából,
hogy nyerjen a sportkán és a kaparós
sorsjegyen, s ne legyen gyomorfekélyes.

Ezerkilencszázhatvannyolcat írtak,
négy és fél éves voltam, összeült a 
család, azon tanakodva, apám be-
vonuljon-e Tőketerebesre, fel-
venni a tűzharcot a szövetséges
baráti államok csapataival.
Hogy mire jutottak, nem emlékszem, de
a döbbenet mély nyomot hagyott bennem,
mint én a bejárati  járda  félig 
megkötött betonján, amin úgy masí-
roztam végig, akár egy igazi hős.

A  Kis-Duna Macskás nevű szigetén 
állítólag maga Tündér Ilona
is sütkérezett, ruháit azonban
ellopta a partról egy újhelyi, vas-
kalapos vén csavargó, aki sose 
tűrte be a hosszú vászoningét a
bő gatyájába, ezt anyám mesélte,
amikor a Macskásnál cukorrépát
egyelt, majd villámlani kezdett, orkán
erejű szél kerekedett, tövestől 
kicsavarva az óriás jegenyét,
másnap visszamentem megmérni a lá-
bacskáimmal, hány lépésre van az ég.
Nagyanyám anyunak annyit mondott, hogy 
ez a garabonciás legény műve,
nem kapott eleséget, elemózsiát, 
ilyenkor forogni kezd a boszorkány
fia, jégeső, szélvész jelzi nyomát.

A Kis-Duna az ütőeremmé vált,
kétszer a szerencsének köszönhettem,
pontosabban talán inkább a saját
öcsémnek, hogy mégsem fulladtam belé,
máskor átgyalogolt rajta az apám, 
én meg a nyakában ültem, egyszer vagy
egy hordónyi döglött halat cipeltem
haza, boldog örömmel, nem sejtve, hogy
a falu határában huszonhárom
kilométeren át kacskaringózó
Kis-Dunának rendszeresen szennyezik
a vizét. Felnőttként, a part mellett
járva bozótban, fák között,  rettegve
figyeltem, a három eltűnt kisgyerek
közül valamelyiket nem vetette-
e partközelbe a víz áramlása.
Fellinger Károly