KATONÁK
John
Egy teherautóra zsúfolva
negyvenkét arc egyszerre remeg.
Tele a vérem félelemmel,
és tele van vérrel a félelem.
Állunk épp Isten tenyerén,
a hajamat borotválják oldalt.
Fejemen mohawkkal fogom bombázni
apám földjét,
felperzselünk mindent a fiúkkal.
Belemarkoltunk a napfénybe,
barnul az arcunk, hullik a hajunk
a lábunk alá és mormoljuk, mint akik
egyetlen szájjal kérik:
puhítsd meg köztünk
a távolságot, Uram,
törd szilánkjaira az időt, a teret,
emelj egészen arcod elé, aztán
hajíts vissza ugyanabba a pontba,
ahonnan elindultunk feléd.
Ahol az ég hajlik az emberek fölé,
éhes a föld gyomra,
minden halottját magába húzza.
Az érben a vér, iránnyal szemben
gázol visszafelé a szívbe.
Torokba szorul a dobogás,
görcsben vergődik az izom.
Fekszik a szív a mellkasban,
nem érez, nem fél,
nem súg, nem remeg.
Apróra törik a fény előttem,
megkettőződik minden vonal.
Kering körbe testünkben a
vérrel az alkohol.
Isten tenyerén iszunk,
bár a keze
minduntalan remeg.
ARC
Ősz vége volt már,
omlós november,
talpak alatt porzott az avar,
hideg bútorok közt ültem,
kezemben jegyre kapott
csokoládéval.
Kihűlt a ház, arra gondoltam,
János lábnyomát simára
verte az eső, lám,
kimos belőlünk mindent
szépen és lassan
az idő, és a gyerek
megmozdult a hasamban.
Mondták mindig
az asszonyok, hogy
félelmetes és szép
egyszerre, mikor
először mozdul meg
a baba a hasban.
Féltem én már
akkor is tőle,
nem tudtam, milyen
arca lesz neki,
melyik partizánra fog
hasonlítani.
Azt hiszem reméltem,
hogy belőlem nem is kerül
ebbe a gyerekbe semmi,
hogy nem keverednek össze
benne az apja
vonásai az én arcommal.
Mintha csak belém tették volna,
egy állomás vagyok,
átmeneti otthon
ennek a gyereknek,
a partizán gyerekének,
és ha erre a
romok alatt rohadó
világra hozom,
magától el fog menni
majd innen.
Emeltem, ugrottam,
áztam forró vizes lavórban,
és közben féltem még
attól az Istentől,
aki rég elengedte
a kezem.
Nem történt semmi.
Keservesen sírva
a világra jött,
és arcában látom
az apja arcát,
már megismerem
melyikük volt az,
melyik hagyta itt nekem
a képét örökre.
Az volt, emlékszem,
aki a fejemet is
ütötte közben,
hogy ne sírjak és
ne imádkozzak
a fasiszta nyelvemen.
Az ő gyereke mászik felém,
lóg a mellemen,
ezeket az ütéseket táplálom
ha enni adok reggel,
a gyereke arcából néz vissza rám,
mindig a szemembe,
mosolyog és nevet,
és nekem meg kéne ölelni
ezt a gyereket,
a szájába kéne adni
ugynannak az arcnak
a mellemet,
és én sírok
elfogy folyton a tejem.
A szerző a művek megírásának idején Térey János irodalmi ösztöndíjban részesült.
