A világ – értsd alatta az emberi mindenséget – hol így, hol úgy működik, a folytonos fejlődéséből ítélve legtöbbször elfogadhatóan, vagy legalábbis a többek által elfogadottan. Hogy ez valami belső kényszerből van így, vagy sem, ki tudná pontosan megmondani. Mert, ahogyan Ölyvessy jegyezte meg egyszer igen találóan – mérnököcskénk mindenesetre ilyennek vélte, amikor az igazgató a maga korlátolt fennhatóságának tökéletlenségérőlpottyantott el egy megállapítástaz egyik reggeli eligazításon a tőle megszokott,tömény öniróniával és az éppen dívó ideológiától mentesen –, mi, elvtársak, mindannyian tehetetlenek vagyunk, ha az Úristennek a legkisebb dolga is nagyobb annál, semhogy a fején átbukva igyekezzen megtalálni minden teremtménye számára azt a helyet az élet taposómalmában, amelyet, az ajándékba adott képességei alapján, kimondottan neki szánt.
No persze, mérnököcskénk azt sem zárta ki, hogy még ha olykor jelentéktelen tévedésen is fogható, mint ahogyan azt Ölyvessy, a maga kis filozofikus eszmefuttatásában kinyilvánította, az Úristenre is érvényes a dialektika törvényszerűsége, mert csak ő az igazán fejlődőképes, így a némelykori mulasztását felfedezve, időnként a fejéhez kap, elszégyelli magát, és menet közben korrigálja a dolgokat egyik-másik kreatúrájával kapcsolatosan, mint ahogyan bizonyára a Somosdi Gergely esetében is történt.Ugyanis nevezettalig volt túl élete derekán, még az ötvenet sem töltötte be, és máris ő lehetett a meggyesfalvi téglagyár központi karbantartó csoportjának a vezető mestere, mégpedig nem is akármilyen, hanem amolyan mindenhez értő. Langyoska például, tisztes nevén Coca Marian mérnök, a vállalat főgépésze azt állította róla, semmi kétsége afelől, hogy „domnu Grigore” egy meghibásodott űrrakétát is képes lenne szétszedni, majd újra összerakni, s tudná, melyik hiányzó csavar vagy egyéb lényegtelennek tűnő mütyür miatt nem állt előtte a megfelelő, kozmikus pályára.
Hogy az ő esetében miért volt szüksége az Úristennek a menet közbeni korrekcióra, arról mérnököcskénk, folyton nyitott füllel járván, itt is, ott is hallott egyet, s mást, de a legtöbbet végül is első szájból, magától a mester úrtól. Erre pedig az a bizonyos drăgășani-i közös kiküldetésük teremtett alkalmat, amikor miniszteri feladatként rótták ki rájuk, hogy orvosolják a heveny bajt, amit az ottani gyár alkalmazottai okoztak ismét, az évek óta szokásos megoldást, a téglaprés szétverését alkalmazva a gyár tevékenységének néhány napos kényszerű felfüggesztésére, hogy azt a kis saját termésű dombháti szőlőcskéjüket időben és nyugodtan leszüretelhessék. Pontosabban a kiküldetés második napja, amikorreggelizés közben kíváncsian rákérdezhetett, hogy a mester úr mitől lett annyira ingerült az elébe tett két tükörtojás láttán.
„Mert ezek itt csúfot űznek belőlem, kérem tisztelettel. Cinegének néznek, hogy majd csipegetni fogok belőle! Én, kéremtisztelettel, odahaza minden nap tízből készítek magamnak rántottát.”
Hinni is lehetett, meg nem is, de inkább nem, mert bára vendéglátás alkalmi silánysága miatt feldúlt és háborgó Somosdi mester a magasságát tekintve jócskán verte a százkilencven centit, alkatra inkább szikár volt, amolyan keszeg-féle, semmi pocak, ahogyan a hozzá hasonló korúaknál, jól túl az ötvenenmár lenni szokott, s amit a feltűrt ingujja a szem szabad prédájára tett, az is klappolt a testéhez, inas, szálkás izmú alkarjai, mintkét evezőnyél, kapcsolódtak csontos csuklójánál a külön életet élő lapátkezekhez.
Csakhogy egy jöttment kezdőnek nem illett kétségbe vonnia a mindentudó mester állítását. Azért viszont senki nem szólhatta meg, ha vet egy kétkedő pillantást a többi, asztalnál ülőre, hiszen ők a mindennapi együttmunkálkodásuk kapcsán akár tanúkként is megidézhetők. Meg is lepődött kissé, mert azok mindannyian igenlően bólogattak, Selmát, a csapatért felelős vállalti párttitkárnőt, de még Bejan Dorint, a villanyszerelőt is beleértve, mezőségi román létére kapiskált ugyanis annyira magyarul, hogy tudja, miről beszélnek, Bán Sanyi, a hegesztő pedig szóban is igazolta: „Minden nap pontban tízkor tíz friss, házi tojást ver fel, abból süti. Bizony, tízet egyetlen hopplázásra.”
Mérnököcskénk nem érzékelte, hogy a mesterre vetett tekintetéből kilőtt nyílként röppen ki, s talál célbaazonnal a néma kérdés, ezért kissé váratlanul érte, amikor választ kapott rá: „Fogadalom, mérnök úr. Hosszú mese. Nincs idő rá. Menni kell, hadd lássuk, ezek a nyomorultak ezúttal mennyire rondítottak belé a saját életükbe.”
Bár maradt némi hiányérzete, nem emésztette annyira a kíváncsiság, hogy megakadályozza a helyzethez illő, normális viselkedésben. Mégisvalósággal úgy érezte, valami különös nyomás alól szabadul fel, amikor órák múltán, a mester körül téblábolva, miközben az nekifogott, hogy a szétvert csigás nyomóprést szétszedje, végre eljuthatott a nem mindennapi szokás eredetéhez.
Mire kilencszázhuszonnégy februárjában Kisgörgényben megszületett volna, már árván maradt, mert az apját, idősb Somosdi Gergelyt előtte egy hónappal küldték haza Fălticeni-ből egy lezárt koporsóban, mint hősi halottat, alig három hónappal azt követően, hogy huszonkét évesen, fiatal házasként, besorozták a román hadseregbe. Ő volt a második fiú a háromból, akit azapjuk, az ő apai nagyapja, Somosdi János kötelező szolgálatra adott kölcsön, s hullaként kapott vissza. Azt mondta, ezeknek többet semmit, a harmadikat inkább ő öli meg. Majdnem úgy is lett, mert a szerencsétlen fiú kénytelen volt szinte halálra dolgozni magát, hogy a nyomorékká lett apját, a beteges anyját, a két hajadon lánytestvérét, a saját feleségét és két leánykáját, az öccse özvegyen maradt feleségét és árván maradt fiacskáját az egyre fogyatkozó föld terméséből eltartsa. Mert az öreg Somosdi János közben úgy morfondírozott, Isten és ember előtt is jobb, ha saját magát emészti el, akkor a fiú lesz a családfenntartó, nem sorozhatják be. Neki is veselkedett, hogy átlógjon a másvilágra, csakhogy a pajta hiújának gerendáján átvetett kötél nem volt hajlandó társa lenni ebben, így a félresikerült próbálkozását követően kénytelen volt majdnem fél évig tétlenül heverészni, amíg a törött medencéje meg combcsontja összeforrt. Attól kezdve, a mélyen beleévődött bánattól emésztődve, mind gyakrabban sántikált el a korcsmáig, egyre többet ivott, dorbézolt is, ahhoz pedig pénz kellett, egy-egy kis, jóformán semmiért elkótyavetyélt, a székelyvajai határban birtokolt földdarab bánta időnként, hogy élete végéig nem tud kigyógyulni a bajából. Hiába volt a népes, nélkülöző sereg könyörgése, fohásza is a vasárnaponkénti istentiszteleten, az öreg Jánoson az sem segített, így rajtuk se, igencsak mértékkel kényszerültek megszabni maguknak, hogy miből mennyi jut, ritka csemege gyanánt a vasárnapi reggelire mindenkinek egy tojás a szombatonként sütött kenyér egyetlen szelete mellé. Akkor fogadta meg Gergely, hogy ha egyszer lesz annyi, amennyi kell, minden nap tízet eszik meg belőle. Arra persze még várnia kellett jó pár évet, ugyanis abból a kicsi bérből, amit az anyja kapott, a Pekry grófékhoz szegődve szolgálónak Dicsőszentmártonba, nem igazán futotta, mert közben őt is ott járatta iskolába, de még abból sem, amit tizenöt-tizenhat évesen, már szálas legényként a nitrogéngyárban kazánfűtőként keresett. Annak, hogy akkor oda szegődött, mégis megvolt utóbb a haszna, mert a magyar világ visszatértekor az anyjával együtt átmenekültek északra, Vásárhelyre, mert az volt a legközelebb, ahol a maga szakmájában munkát remélhetett, s valóban a MÁV-nál lett mozdonyfűtő, így, mire korban odajutott, hogy besorozták volna, a keleti frontot is megúszta. A soproni állomáson vesztegelve érte utol, s haladt át rajta azátözönlő ármádia. Jó három hét elteltével, negyvenöt áprilisának végén, az első, keletre tartó szerelvények egyikére sikerült felkapaszkodnia, de így is csak május közepére ért haza. Nem kellett sokat ücsörögnie munka nélkül, a román állami vasútnál, a CFR-nél is szükség volt tapasztalt fűtőkre, amivel nem is lett volna nagyobb baj, mert elviselte a vele járó kellemetlenségeket, csak az egyre sokasodó jövés-menés miatt nem maradt ideje, lehetősége az udvarlásra, a családalapításra, s ha nincs olyan szerencséje, hogy egyszer éppen a vásárhelyi depóban téblábolt, amikor a Déda felől jövet meghibásodott mozdonyt próbálták megjavítani az okosok, ő meg látta, hogyan balfaszkodnak, s odakérezkedett, hogy belepiszkálhasson, aminek nyomán a masina, láss csodát!, megtáltosodott. Lehet, halála napjáig nyeli a szénport, szívja mellre azt a sok kurva ilyen-olyan gázt. Annak a belepiszkálásnak az lett az eredménye, hogy a főnök meglátta benne az adottságot, amit ő soha fel nem fedezett volna magában, mert nem volt rá alkalma, s odavette maga mellé a műhelybe, eleinte kámfuternek, hogy aztán néhány hónap elteltével már csak a legkacifántosabb javításokat bízza rá, a tanulatlanra, aki pedig még ő maga sem tudta, hogy van az, hogy mindig megérzi, mihez kell hozzányúlni, s ahhoz hogyan, hogy működni kezdjen, ami addig nem működött. Nem is lett volna baj, elég rendesen fizettek, első idő volt az életében, amikor be tudta tartani a magának tett fogadalmat, s a vasúttársaság még egy kis szoba-konyhát is kiutalt nekik az állomáshoz közel, egy soklakásos udvar végében, éppen jókor, mert az asszony várandós volt a fiával. Csakhogy a vasút külön román világ volt az amúgy is román világon belül, s az évek múltával egyre inkább azzá lett, ami miatt egy idő után kezdett kicsit sok lenni neki az a túlzott románkodás, különösen azután, hogy a nyugdíjba vonuló régi főnök helyett újat kapott, akinek nem az volt a fontos, hogy ki mire képes, hanem hogy kinek milyen iskolája van, s nem csak kereste, olykor még meg is teremtetteaz alkalmat, hogy hozzápiszkálhasson ahhoz a kicsi fizetéséhez, a járandóságához, ami így nem hogy nőtt volna apránként, ahogyan az normális körülmények között elvárható, s amiből akkorra már a magáén kívül még három szájat kellet etetnie, hanem folyton csökkent. Ezért aztán amikor annak a szarházinak a mocskolkodásai miatt azon kellett elmerengeni, hogy a továbbiakban is ő zabálja mega mindennapi tíz tojását, vagy a gyermekeknek meg az asszonynak is hagyjon belőle fejenként egyet-kettőt, jobbnak látta odébbállni. Szétnézett hát a városban a lehetőségek után, akkor figyelt fel egyik ilyen hátha-helyen, hogy valaki az Ölyvessy Feri nevét említi, meg is akadt a fülében, mert remélte, hogy arról van szó, akivel Dicsőben három évig osztálytársak voltak, rá is kérdezett, megtudta róla, hogy nem sokkal azelőtt került oda mindenható főnöknek a meggyesfalvi téglagyárba, megkereste, röhécseltek egy jót a régi idők felemlegetésén, ömlöttek belőlük a történetek, Ferinek láthatóan kedve volt hozzá, ezért is nem röstellte, hogy félbeszakítja, rákérdezett, nincs-e az általa igazgatottak között valami lakatosmunka. Igazgatóként megtehette volna, hogy megsértődik, de nem tette meg, mondta, hogy véletlenül éppen van, de közben kiütköztek rajta a kétségek, hogy ő mindenféle képzettség nélkül képes lenne elboldogulni azzal a sok fajta masinával, igyekezett hát megnyugtatni, hogy bármilyennel, mertannak, aki a gőzmozdonyokhoz szokott, kismiska egy akármilyen másikat megbütykölni. Nem úgy tűnt, hogy eloszlatta volna az egykori osztálytárs igazgatói kétségeit, de nem erősködött, hogy meggyőzze, mert remélte, hogy nem utasítja el, ha másért nem, hát legalább azért, mert az sem volt fenékig tejfel-világ, amikor együtt koptatták az amúgy is kopott iskolapadot. És tényleg csak azon múlott, hogy a gyári totumfaktum az ő hallgatását magabiztosságnak vélte, ugyanis végül, a kopasz fején idegesen simítva néhányat, igent mondott, amit, úgy tűnik, a későbbiekben egyikük sem bánt meg, mert számára kihívó és izgalmas új világnak bizonyult a téglagyár a maga sokféle szirim-szarom gépével meg kemencéjével, Ölyvessy pedig csak a legelején csodálkozott el azon, hogy az általa kegyelemből befogadott egykori pajtás mivé, a maga nemében milyen nélkülözhetetlen mindentudóvá növi ki magát. S mert mindketten jól jártak, azóta sem volt szükség, hogy bármikor is kibéküljenek, soha nem adódott ugyanis alkalom arra, hogy valamin összevesszenek.
Mérnököcskénk ott helyben elhatározta, hogy egyszer alkalmat keres megnézni, mi a titka a mester úr ezirányútermelékenységének, hogyan képes a negyedórás tízórai szünetben betermelni tíz tojásból rántottát.
A nagy zabálás megfigyelésére csak egy jó év elteltével adódott megfelelő alkalom, röviddel azután, hogy Pancserkalapot, azaz Kánya Lajos mérnök elvtársat, aki az alvállalatként működő gyártelep granulit-, a falazótömb- meg a betonelem gyártó részlegét vezette, ideiglenesen áthelyezték az újonnan épülő nagynyárádtői betonelem-gyárhoza beruházást ellenőrző építőtelepi felügyelőnek, és Ölyvessy igazgató úgy gondolta, „a mi derék fiatalemberünknek” is van már annyi tudása, tapasztalata, hogy egy-két évig helyettesíteni tudja.
Október utolsó dekádjára volt beütemezve a granulit-égető forgókemence meghajtó művének főjavítása, ami a központi karbantartó csapat feladatkörébe tartozott. A munkálatok megkezdése előtti napon fokozatosan ki kellett üríteni, le kellett hűteni az ötven méter hosszú, majdnem öt méter átmérőjű, több száz tonna súlyú monstrumot. Mivel mérnököcskénk még soha nem látta, a gyakorlatban hogyan történik, aznap éppen csak hazaszaladt ebédelni, majd délután is, éjszaka is ott téblábolt a kemencét kezelők mellett, hogy megfigyelje, mit hogyan csinálnak. Nem volt benne semmi izgalmas, egy adott pillanatban el is unta magát, de nem akarta, hogy azt higgyék, megfutamodott, szerencséjére azokat is, őt is ébren tartotta a Ialomița megyéből származó Ciufulete mester szinte folyamatos, olykor idétlen, heccelődése, marháskodása. Mindenre felkészült, arra is, hogymegadja a módját a gyomra alkalmankénti kielégítésének, de elszámolta magát, karcos éjszaka volt, az előre-hátra futkosástól, meg fel-lemászkálástól sokkal gyakrabban, úgy háromóránként megéhezett, már éjféltájban megette az utolsó, otthonról hozott szendvicset. Reggel éppen azon elmélkedett, hogy szól az igazgatónak, hazamegy, lezuhanyoz, eszik valamit, aztán visszajön, amikor pontban hétórakor megjelent Somosdi Gergely a maga összesen héttagú csapatával, hogy akkor most rajta. Érződött rajtuk a rutin, az összeszokottság, mégis eltelt az idő a teljes leállítással, a tényleges javítás beindításával, lekötötte a figyelmét, amit látott, egyszerűen izgalmas volt, jól elmúlt kilenc óra, mire ismét érzékelte, hogy a gyomra jelzi a kínos űrt. Már fölöslegesnek találta hazáig menni, s visszajönni, legalább két órába tellett volna, de a szeme kopogott az éhségtől, kiszaladt hát a közeli lakónegyednek, Katangának a Rekord nevű élelmiszerboltjáig, és vásárolt két sima kiflit. Éppen a másodiknak a végét majszolta, amikor visszaért a kemencéhez. A karbantartókat nem találta ott, pedig majdnem egy negyedóra volt még tízig. Ciufuleteazonnal észrevette a tekintetében a kérdést, nem is került rá sor, hogy kimondja, megnyugtatta, ne izguljon, visszajönnek azok, csak kicsit hamarabb vonultak el zabálni, mert befejezték, amit addigra terveztek, s nem lett volna értelme egyébbe belekezdeni.
A szemrehányás, bármilyen finomra és tapintatosra is tervezte, jó ürügynek tűnt, hogy egyértelművé tegye, ki a főnök, nem szalaszthatta el az alkalmat a tettenérésre, a számonkérésre. Rendesen szaporázta a lépteit, valósággal futottazon a néhány száz méteren, amennyire a központi javítóműhely volt, csak úgy sikerült legyűrnie valamelyest a türelmetlenségét.
Odabent hatan ülték körül az öltöző asztalát, már mindegyikükkelott kacérkodott a frissiben kicsomagolt, otthonról hozott étel. Somosdi Gergely éppen a kis villanyrezsó fölé hajolva a felvert tojásokat töltötte rá egy jókora zománcozott fémtálból az óriásserpenyőben sercegő, megpörcösödött szalonnaszeletekre. A látvány lélekgyalázó kísértés lett volna bármely éhes ember számára. Igyekezett nem oda, s nem az asztalra nézni, miközben úgy érezte, kocsányon lógó szemét mágnesként vonzza a látvány, nem győzte nyelni az egyre gyűlő nyálát, és nyekegve-nyikorogva, valami addig soha nem hallott hangon belevágott, hogyelmondja a magáét, az előre kigondolt, nem túl durva, nem is egyértelműen megrovó, de mindenképpen korholó szavakat. De senki nem figyelt, nem is nézett rá. Ezért is érte váratlanul, amikor a mester valósággal ráförmedt Bán Sanyira, a hegesztőre: „Sanyi, te, kapd elő a tányérodat!” A megszólított azonnal ugrott, nyitotta a szekrényét, kivett a felső polcról, s az asztalra tett egy kis repedezett mázú, piszkosfehér majolika lapostányért. Somosdi lehirtelenkedte a tűzről a serpenyőt, a villa élével találomra lemetszettea kész rántotta körülbelül harmadrészét, s az alóla kigyüremlő tenyérnyi hosszú szelet szalonnapörccel együtt ráhúzta a tányérra, a villát is rátette, odébb tolta, ahol üres hely volt az asztal melletti padon, mellé egyet a négy jókora karéj kenyérből, amit már előbb odakészített magának, kihalászott a késével az asztal közepén álló befőttesüvegből két nagyobbacska ecetes uborkát, rápöccintette azokat is a tányérra, aztán fel sem nézett, miközben leült a padra, s mielőtt a lábait átvetette volna rajta, hogy az asztal felé forduljon, finoman megpaskolgatta a mellette szabadon maradt ülőlapot: „Csapja le magát ide mellém, kérem tisztelettel, s egyen, mert kiesik a szeme, ha nem!”
Mérnököcskénk sóvárogva nézte a párolgó tányért, de nem mert leülni, az ötlött fel benne, hogy most éppen lekenyerezik. De nem lehetett ellenállni a látványnak, ilyen sötét, szinte már kárminpirosba hajló tojást soha nem látott, a löketet a beletörődésbe mégis a Somosdi Gergely dühe adta meg: „Az istenit az emberének! Arra vár, hogy ehetetlenre hűljön?!”
Nem csak hogy nem látott olyan,majdnem vörös sárgájú tojást, nem is evett még olyan jóízű rántottát. Mire legyűrte a tányérja tartalmát, a mester is magába ürítette a serpenyőben maradt jókora adagot. Illett megköszönni, meg is tette kellően hangosan, de a szokásos „szívesen” elmaradt. „Na, fiúk, mehetünk?”, tornyosodott a többiek fölé a mester olyan határozott lendülettel pattanva talpra, mint aki biztos benne, hogy a többiek tudják: az elhangzott kérdése parancs.
Sem aznap, sem a következő négyben nem került sor a rákérdezésre, hogy honnan, miből, s hogyan, pedig mindvégig ott feszült közöttük mérnököcskénk nyilvánvaló kíváncsisága. Csak az utolsó, a hatodik nap végén, amikor a hajtórendszerre Bejan Dorin rákötötte az áramot, s a körülötte szurkolók elvárásától és csodálatától kísérve az egész vas- meg samottkolosszus egy gombnyomásra működésbe lendült, vetette oda mérnököcskénknek ajkbiggyesztve Somosdi Gergely, csak úgy másodlagosan. „Jöjjön el egyszer hozzánk Kisgörgénybe, mérnök úr, s nézze meg közelről, hogy lesz a tojásból tyúk s a tyúkból tojás.”
Talán szaván is fogja a mestert, de a napi kétszeri oda-vissza autóbuszjáratot a reggeli meg a délutáni műszakok kezdéséhez igazították, hétköznap nem hiányozhatottholmi balga ürüggyel, vasárnap pedig túl korán kellett volna kelnie, és fél napot ott töltenie ahhoz, hogy láthassa a csodát, s még időben haza is érjen, annyit pedig nem ért meg. Így kénytelen volt azoknak a szóbeli áradozására hagyatkozni, akik már többször jártak nála, mert igénybe vette a segítségüket, volt annyi fantáziája, hogy el tudja képzelni, hogyan működik a tökély jegyében az a kis farm, amelynek a „tyúkmester” – Bejan Dorin találó megfogalmazása – a tervezője és a haszonélvezője. S ehhez csak annyi kellett, hogy átültesse a kis farmraa mester úrnak azt a mindenkori csupa-tudás, csupa-lélek, csupa-szív hozzáállását, amitrészéről, csak rá jellemzően,a gyárban addig megtapasztalt. Emiatt nem is csodálkozott azon, hogy valahányszor került egy kis premizálási alap, Somosdi Gergely mindig az elsők között volt a jutalom-lajstromban.
Ezért is találta igen furcsának, amikor a forgókemence következő főjavítása utáni évzáráskor, az elosztás vitájában Ölyvessy ragaszkodott hozzá, hogy lemaradjon róla.
Csak sejtette, hogy az egésznek köze lehet ahhoz a szóváltáshoz, amelynek a javítás utáni újraindításkor akaratlanul is a tanúja lett. Azokban a napokban nem volt miért a karbantartók között őgyelegnie, a puszta megjelenésével zavarnia a munkahangulatot, mindegyikük tudta a teendőit, így csak a bekötésnél, beindításnál, a próbajáratnál gondolta jelen lenni, Ciufuletét kérte meg, hogy félórával előbb szóljon neki, de úgy tűnt, ő elfeledkezett róla. Déltájban mégis rászánta magát, hogy megnézi, mi történik. Éppen akkor ért oda, amikor a hangoskodás Somosdi mesterés Purice Alexandru, a részleg villanyszerelője, egyben párt alapszervezetének titkára között a csúcsára hágott, s már-már a lökdösődést sem zárta ki az indulatok elszabadulása, pedig Ciufulete próbálta őket csitítgatni, főleg a párttitkárt: „De ce te tot pureci, măi Sandule?!Omu a făcut tot ce a trebuit. Legi și tu acolo câteva fire. Marelucru!”[1]Nem tudta, mi előzte meg szóváltást, mi váltotta ki a harsány viszályt, de a békesség kedvéért próbálta ő is rábeszélni az emberibb hangra az egymásnak feszülőket. Hogy melyikük szava volt a döntő, nem lehetett tudni, nem is volt érdekes, a két szembenálló elfordult egymástól, s ment mindegyik a maga dolgára. Tíz perc múlva a meghajtó rendszer csakugyan gond nélkül beindult, el lehetett kezdeni a kemence felfűtését, nem volt miért firtatnia a vita okát. Megköszönte Somosdinak és csapatának a munkát, és elment, hogy jelentse Ölyvessynek: a javítás befejezve, működik, minden rendben.
Akkor még nem tudta, hogy ha valami beindul és működik, attól még nincs minden rendben. Erre az igazgató hívta fel a figyelmét, amikor ő hangot adott az értetlenségének a prémiumlistával kapcsolatban. A kioktatást nem kerülhette el. Egy vállalatnál rendnek kell lenni. Lehet valaki a kisisten a maga reszortjában, de akkor is be kell tartania az írott és íratlan szabályokat, mert semmi nem működhet egy jól meghatározott rendszer nélkül, és ebbe beletartozik a ranglétra is. Tucaci Selma, a vállalati párttitkár pontosított, hogy mind a hét jelen levő gonosz főnök, vagyis az Igazgató Tanács tagjai és a négy, az alkalomra meghívott felelős elvtárs is megértse: az elmúlt év januárjától létrehozták a vállalati villanyszerelő csoportot, amelynek vezetője Purice Alexandru elvtárs, valamennyi szaki az ő utasításai alapján működik, Bejan Dorint is beleértve, függetlenül attól, hogy addig közvetlenül a Somosdi mester elvtárs csoportjába tartozott; a granulit-kemence főjavításakor Somosdi mester elvtárs, anélkül, hogy arra Purice elvtárstól engedélyt kért volna, a beindítás előtti napon megkérte Bejan Dorint, hogy menjen ki a reggeli busszal Kisgörgénybe, s próbálja megjavítani a meghibásodott villanyhálózatot, mert nem szeretné, hogy kárba menjen a sok száz tojás a keltetőgépekben, a délivel majd visszajön, addig ő húzza az időt, hogy ott lehessen, amikor kell, s ő helyezze áram alá a rendszert;ezzel a módszerrel nem értett egyet Purice elvtárs, szóvá is tette Somosdi mester elvtársnak, ebből kerekedett a vita, amelynek során Somosdi elvtárs azt mondta Purice elvtársnak, hogy menjen vissza oda, ahonnan jött, és a sajátjainak parancsolgasson, ne neki.
Attól, amit Selma elmondott, letisztult a kép. Mérnököcskénknek elég volt egy pillantást vetnie Ölyvessyre, hogy lássa rajta, megérti, amiért ő nem tud teljesen beletörődni és belenyugodni a hallottakba, de az igazgató azzal is kimutatta ráhangolódását, ahogyan merevre nyitott tenyerével néhányszor idegesen végigsimított a kopasz feje búbján. Utolsónak maradt, mert esélyt akart adni aszenvedő főnökének, hogy kibeszélje magából a nyűgöt. De annak csak egyetlen mondatra tellett a pillanatnyi erejéből: „Az istenit neki, ezt nem lehet csinálni, ezt nem lehet így csinálni!”
Lehet, hogy nem éppen egy üzenet volt, ahogy mérnököcskénk vélte, mégis még aznap megkereste Somosdi Gergelyt a műhelyben. Ám még mielőtt megszólalt volna, a mester megelőzte: „Feri küldte, mi? Mondja meg neki, azt üzenem, hogy ott basszák meg azt a pár száz lejüket! Nem az csinált engem!” Akkor ott egy pillanatra ledöbbent, de néhány másodperc elteltével már roppantul sajnálta, hogy soha nem lesz lelki ereje átadni az üzenetet.
A következő tavaszon Pancserkalapot felmentették az építőtelepi felügyelősége alól, megtértével nem volt szükség többé az ő téblábolására a melósok között, ismét beleélhette magát a műszaki értelmiségiek kegyesen langyos mindennapjaiba. Somosdi Gergellyel csak olyankor találkozott, ha valamelyik nagy vállalati összeröffenés – évi megvalósítás-kiértékelő gyűlés, szakszervezeti értekezlet, télifa-ünnepélyaz alkalmazottak gyermekeivel vagy unokáival – mindkettőjüket éppen azonos falak közé, azonos fedél alá kényszerítette. Ezért is volt számára mind keservesebb megtapasztalni a mester egyre szembetűnőbb fizikai leépülését: háta fokozatosan, minden újabb alkalomra jobban meghajlott, azzal együtt mellkasa beesett, arcbőre enyhén szürkés tónusba váltott. Az első olyan nagy közös banzájon, amelyen feltűnt nekia távolmaradása, nyolcvanhárom decemberében volt, ugyanis soha azelőtt ki nem hagyta volna, hogy elhozza a fiúunokáját. Sárdi Árpira, a téglarészleg vezetőjére kérdezett rá a hiányzása lehetséges okára, tőle tudta meg, hogy „szegény Gergely bát leszázalékolták, májcirózis, ki tudja, hány hónapja, hete, napja van még, mielőtt végleg hazaköltözne”.
[1] Mit mind bolhászkodsz, Sandu?! (itt: mit kicsinyeskedsz?)Az ember mindent megtett, amit kellett. Bekötsz te is néhány szálat. Nagy dolog! (román).
