Január végi hideg van, hull a hó. Kis, sötét cukrászdához érek, szinte naponta elmegyek mellette, de már évek óta nem voltam bent. Régen rengeteg süteményt ettem. Most is szívesen megkóstolnék egy eklert vagy egy szelet diplomata tortát. Elhessegetem a lassuló metabolizmussal és felkúszó kilókkal kapcsolatos félelmeket, és belépek.
Bent minden olyan, mint huszonkilenc évvel ezelőtt. Rendőrkékre festett falak, préselt lemez bútorok a 90-es évek stílusában, kovácsoltvas székek és három asztalka, rajtuk olcsó kerámiavázában művirág. Az ablakban muskátli. A bejárattól balra, a falon narancssárga kártyás telefon. A sütemények is ugyanolyanok: valódi tejszínnel készültek hátul, a kis cukrászüzemben, az áruk is mintha megragadt volna 1992-ben, öt lej darabja.
A cukrászdában sötétebb van, mint odakint. A Grigorescu negyed végében álló régi Studio bevásárlóközpont épületét szinte elnyelte egy nagy hotel, ami úgy áll odadobva, mint egy nagy, sületlen kenyér. Sötétbe borítja a cukrászda ablakait, lecsíp a járdából.
Én vagyok az egyetlen vásárló. Rendelek egy eklert meg egy krémest, és megeszem mindkettőt. Különös, hogy bizonyos dolgok, akármennyi idő is teljen el, változatlanok maradnak, mások pedig úgy eltűnnek, mintha sosem lettek volna.
Első egyetemi évem alatt a téli szesszió minden jól sikerült vizsgáját itt ünnepeltem. Nem pont itt a cukrászdában, hanem pár házzal arrébb, a Donát úton, házigazdámnál, Vilma néninél.
Hosszas húzódozás után, a fia ismételt kérlelésére fogadott be. Nemrég özvegyült meg, nem állt még készen arra, hogy egy ismeretlennel ossza meg a lakását. Mégis első találkozásunkkor kölcsönösen megkedveltük egymást. Maradtam.
Háromszobás lakása volt egy régi tömbházban a Donát úton. Asztalos volt a férje, ő készített mindent a házban: egyszerű, elegáns tömörfa bútorokat. A nappali tele volt festményekkel. Egészfalas könyvespolc tele román és magyar nyelvű könyvekkel.
Abban egyeztünk, hogy három hónapig maradok nála, decembertől februárig, hogy nyugodtan tudjak tanulni a vizsgákra. Aztán májusig maradtam. Maradtam volna tovább is, de Vilma néni megbetegedett, és elköltözött a fiához, Brăilára.
A kollégiumi élet minden erőmet felőrölte: hideg, penészes falak, szobatársnők, akikkel alig volt közös témánk, de akik mindegyre zajos látogatókat fogadtak. Öten laktunk lányok egy négyszemélyes kollégiumi szobában a Hașdeu-ban. Szenvedtem a kialvatlanságtól, az éhségtől és a hidegtől. Amikor Vilma néni befogadott, úgy éreztem magam, mint egy macska, amelyik hetek óta kóborol, és most végre talált egy meleg zugot, ahol nyugodtan összegömbölyödhet és sajnálhatja magát.
Amikor megismertem, Vilma néni csinos, jó humorú, energikus hetvenes hölgy volt. Kalapkészítő volt, ezzel foglalkozott egész életében. Elegáns kalapokat készített, sorra látogatták a megrendelők. Idős hölgyek vizsgálták sziluettjüket a lakás keskeny folyosójának falán lévő kovácsoltvas keretű tükörben. Nyugdíjas orvosnők és ügyvédnők, de még egy énekesnő is a Magyar Operából, akinek a nevére már nem emlékszem: ők voltak a hetente visszatérő vendégei. Jöttek, beszélgettek, nevettek, néha sírtak. Meséltek külföldre költözött gyerekeikről, volt szerelmeikről, fényképeket nézegettek, levelekből olvastak fel, recepteket cserélgettek.
Vilma néni házában pontos szabályok szerint zajlott az élet. Minden reggel 9-kor becsengetett Manci, Vilma néni életre szóló barátnője, aki a kalapkészítésben segített neki. Megkávéztak, majd a konyha kalaposműhellyé változott. A dobozokból és a zacskókból textildarabok, pántok, szalagok, díszek, tollak, gyöngyök, formák kerültek elő. Vidámak voltak, sokat és hangosan beszéltek. Manci igazából román volt, de mint minden háború előtt született kolozsvári, magyarul is tökéletesen beszélt, én meg tátott szájjal hallgattam őket. Román-magyar keveréknyelven beszélgettek, amit aztán sok helyen hallottam Kolozsváron, és amit azóta is szeretek. Ha beléptem a konyhába, automatikusan románra váltottak, nehogy úgy érezzem, kihagynak a beszélgetésből.
Vilma nénitől tanultam az első magyar szavakat: leves, kalap, kajszibarack, csókolom. És ugyancsak tőle tanultam főzni: levest grízgaluskával, csirkepaprikást, káposztás laskát. Volt hozzám türelme, megosztott velem minden trükköt, amit ismert. A galuska azóta is mindig puhára, finomra sikerül, mert pont úgy készítem, ahogy tőle tanultam.
Szerdánként römi est volt. Manci mellé négy másik barátnő érkezett látogatóba. Valamelyikük minden héten hozott valami finomságot, általában süteményt. Istenem, micsoda sütemények voltak! Lapokból összerakva, krémmel, dióval, csokoládéval, mákkal. Én nem römiztem velük, csak néztem őket és közben faltam a sok sütit. A sok bentlakásbeli éhezés után úgy éreztem, sosem lakom jól. A hölgyek kedvesen figyeltek, biztattak, hogy egyek még egy kicsit, én pedig egekbe dicsértem a főzőtudásukat. Afféle házi kedvencként viszonyultak hozzám: kényeztettek, simogattak, biztattak. Jól éreztem magam bőbeszédű, kétnyelvű világukban.
Csütörtök esténként Vilma nénivel a kanapén ülve néztük a Dallast. Szombatonként ugyancsak együtt néztünk művészfilmet a tévében, és megbeszéltük a látottakat.
A konyhában vacsoráztunk, hársfateát ittunk és rádiót hallgattunk. Kigyógyultam az álmatlanságból, úgy aludtam egész éjszaka, mint a tej.
Vilma néni minden nap délután 2 és 4 között sziesztázott. Én pedig abbahagytam a tanulást, és ezalatt a magam örömére olvastam. Pontosan emlékszem, hogy ott, ebben a nyugodt, kellemes lakásban, a Grigorescu negyedben olvastam a Karamazov testvéreket, a Bűn és bűnhődést, Az ifjú Werther szenvedéseit és A félkegyelműt.
Pontban négy órakor Vilma néni kiment a konyhába és kávézni hívott, aztán ment mindenki a dolgára, ő a kalapokhoz, én vissza tanulni.
Nem volt könnyű az élet a bölcsészkaron. Tizennégy vizsgám volt az első téli szesszióban. Mindegyik sikerült, Vilma nénivel meg Mancival ünnepeltük meg a sikereimet. Ilyenkor én vendégeltem meg őket a kis sötét cukrászdában vásárolt süteményekkel. Vilma néni a krémest szerette, Manci a diplomata tortát, magamnak eklert vettem.
Megint tél van, hull a hó, eklert eszem és örülök, hogy az íze nem változott. Mintha visszatértem volna Vilma néni vendégszerető lakásába. Emlékszem a vidám nevetésére, és arra a kétnyelvű Kolozsvárra, amely kezdetben hűvös gyanakvással méregetett, de miután befogadott, meleg szeretettel vett körül. És amelyet ma már nemigen lehet megtalálni sehol.
Vallasek Júlia fordítása
Doina Gecse-Borgovan (1974, Brăila) prózaíró, rádiós szerkesztő. Angol-olasz szakon folytatta egyetemi tanulmányait. Első kötete, Rătăciri deliberate (Szándékos tévelygések) címmel 2023-ban jelent meg az Editura Litera gondozásában.
