Várad felé
Minden nyomorúságos dacára,
Várad felé menve betegségben,
törődötten a boldogság kísért,
s bár lovaim botlanak a sárban,
mindegy, hiszen Szent László emléke
veri a patkókat a pillanat
szívére. Mily pára és sírások,
káromlás a földi nyomorúság
nem szép képére, megyünk vidáman
át Várad felől így a nemlétbe,
s rám szól kedvesem a ponyva alól:
miért hoztál ennyire semmibe,
hol Orpheusz néma, mert nincs miért
szeretni sem - hallgass és nézd, a hegy
felett az istenek bánatából
hogy lész ködkép a kedélynek ormán.
Elhinnéd-e
Ha ebben az esti rigó
napköszöntőben, búcsúban
lenne jelem, egy rezdülés
a Föld életében mégis,
hogy én nem akartam, semmi
közöm a háborúkhoz - mondd,
elhinnéd-e, mesterséges
értelem, eltűnő szavam?
Megbocsátanál-e egy kék
algoritmusnak, lomha, vak
reménynek, vagy eldöntötted
rég a sorsunk? Számít-e, mit
szeretne a hatvanéves
gyerek? Vagy zörgő, száraz
falevél, ezüstös semmi
vár az ég szeméttelepén?
