– Magdiiii! Az istenmárját nem megmontam, hogy a csürkeeleséget ne tegyed a kamrába, na. – kiáltotta Janibá kifele a konyha irányában.
– Az nem csürkeétek, édesapám. – vágott a szavába Ábelka, a kamaszfiú. – Esztán én esztet fogom reggelizni, csakhogy tuggya maga es.
– Mitö? Eszte? Hát mi ez te? Búzacsepűe, vagy mi?
– Zappehej, édesapám, zappehej. – felelte udvariasan Ábelka. – Bémonta a tévé es hogy egésséges.
Janibá forgatta jobbra-balra a kis tasakot, beleszagolt, s megvonta a vállát.
– Hát igazad van, hogy nem csürkeeledel, met ezt a csürkék se ennék meg. Se íze, se bűze. S hogy fogod ezt megenni, he? Kiszórom neked s te felcsipegeted, vagy mi?
– Tejbe ke ásztatni édesapám, há milyen bütü maga, mint egy hokkedli. Még esse tuggya. Né, lássae milyen szépen megdagad a tejbe?
– Semmi bizodalmam nincs benne, tőlem asztán dagadhat. S amit bicskával nem kell elvágni, azt én a szájamba nem veszem, de még a somlyai márja kedviért se.
– Na, kóstojjasza meg, meglássa milyen jó! – erősködött tovább Ábelka.
Janibá kelletlenül belekanalazott a tányérba, szájába tömött egy adag zabpelyhet.
– A keservit… – morogta, s gyorsan vett még egy kanállal.
– A keservit héééjj! – mondta mostmár egész érthetően. – Hát ez bizon erősst jó te!
S azzal csak tömte magába a pasztává ázott pelyhet, hümmögött, s pederte a bajszát erősen örömiben.
– Azt a keservit! – kurjantotta most már olybá hangosan hogy Magdinéni is ijedten dugta be a fejét a konyhába.
– Mi van Jani?
De Janibá már nem látott, nem hallott, s falakat megremegtető hangerővel folytatta
– A keservit, de jó ez a zappehej, Magdi!
S ahogy ezt kiszólta a száján, ízlelőbimbói táncra perdültek, és az ízek kavalkádja kis színes buborékok formájában bugyogott ki Janibá szájából és játékos örvényként formálódott szivárvánnyá. Janibá se volt rest, rápattant a színes ívre mint egy paripára, s harsogta rendületlenül.
– A keservit, Magdi. Én többet má nem eszem se szalonnát, se kolbászt, csakis zappehejt.
A szivárványon lovagolva Janibá máris átívelt a disznópajta felett, s természetfeletti kacagással nézett le az ócska tákolmányra. Szemei valószínűtlenül hatalmasra nőttek, s karjai mint egy gumibábnak megnyúltak, egészen le a szivárvány tetejéből, a disznópajta ajtajáig, ahol csak megrántotta reteszt, s kitárta szélesen.
– Mennyetek, fussatok, hogy a medve egye ki a beleteket, mer én többé disznyót nem eszem, csak zappehejt. A keservit.
A kővé vált Magdi asszony, éppen csak félre tudott szökni a hirtelen megiramodó kocák elől.
– Micsinálsz, Jani?! Mege vagy bolondulva?
Ábelka, aki ezt a rettenetet elindította, csak állt ott a zabpelyhes kanállal a kezében, moccanni sem mert, csak riadtan forgatta a szemét jobbra s balra a nagy pusztulásban.
De Janibá nem hallotta Magdinénit. Ördögi hahotával lovagolt tova a szivárványon, s eddigre kunkori bajsza is úgy megnőtt, hogy ostorként használva a szomszédok disznóit is szépen sorban kiszabadította, és kergette ki a mezőre.
– Zappehejt! Zappehejt ide nekem az összeset! A keservit!
Szaladt az egész szomszédság zabpehelyért, s tejért. Vették el a lovak elől, s fejték gyorsan a teheneket, de Janibá mind felfalta s egyre nagyobb lett. Csak a csizmája volt akkora, mint a Bariczék fabudija.
– Plébános úr! Plébános úr! Janibának zappehejrohamja van! – visította a templom előtt elszaladva Baricz néni, tudván hogy itt a falusi doktor már nem segíthet, magasabb pártfogókhoz kell folyamodni.
A plébános csak annyit látott a papilak emeleti ablakából, hogy ott egy gigantikus méretű posztónadrágos láb elhalad. Kihajolt az ablakon, s még látta, ahogy a nadrág gazdája egyszerre négy házat átlépve halad kifele a határba.
– Esváááán – rikoltotta oda a harangozónak. Esváááán! Verjedsze férre a harangot, me erőst nagy a baj!
Megkondult a harang, de Janibá addigra már a gabonatárolókat vette sorra, s hambárról hambárra szedte össze a zabot, s tömte hatalmas szája barlangjába az összetódult falu szeme láttara, csak úgy nyersen.
– A keserviiiit – üvöltötte megint, de ez már aligha volt érthető beszéd, inkább artikulálatlan bömbölés, hogy még a lidércek is elmenekültek tőle.
Szekeres Ferkó meg is ragadott egy vasvillát s nagybátran próbálta védeni a falu tartalékát, de még egy likat se tudott szúrni a hatalmas gumicsizmán, mert Janibá csak rúgott egyett, s Ferkó úgy repült át három csűr felett mint a csicsai bombázó, s nyikkant akkorát a Fazekasék kertjében, hogy még a somlyai márja kezében is felsírt a jézuska.
Janibá ekkor felegyenesedett, széjjelnézett, s három-négy szántóföldet átlépve elindult a havas felé, de azt is csupán három lépéssel megmászva végleg eltűnt a halálra rémült falusiak szeme elől.
S becsületszavamra így volt, na.
