Sokan, nagyon sokan gondolják azt, hogy nem kellenek már a besúgótörténetek, volt belőlük bőven. Én meg azt gondolom, hogy van és lesz, legyen még, mindenki adja csak elő a magáét, akkor is, ha sosem lesz vége. Vagyis, amíg nem lesznek nyilvánosak az akták. Megbocsájtani lehet és szükséges, szemet hunyni nem, hallgatni sohasem szabad. Ebben a kérdésben sem. Hogy miért is, azt az alábbiakban igyekszem megfogalmazni. Nyilvánosság előtt itt először.
2006-ban hosszas töprengés után felkerestem az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárát, elmentem a Budapest VI. kerületi Eötvös utcába, megírtam a kérvényt, kikértem a dossziémat, és vártam. Hogy jelentettek rólam, azt tudtam, voltak személyekre vonatkozó tippjeim is (az Írószövetség KISZ-titkáráról nem csak hozzám jutottak el a hírek). Akkoriban a Kmety György utcában volt a kiadói irodám, a kerületen belül. Pontosan rá egy évre értesíttettek: találtak rám vonatkozó jelentéseket. Besétáltam, aztán vissza a kiadóba. Már útközben szerettem volna kinyitni a borítékot, szerencsére nem tettem. Így aztán a kiadói szobámban zokoghattam el magam.
Egy kivétellel egyetlen tippem sem jött be, rohadtul nagyot csalódtam, de a felnőtt, már-már csaknem öregkori zokogást nem a csalódottság érzése indította el. Vagyis: dehogynem!
1985-88 között a Fiatal Írók József Attila Körének (JAK) titkára voltam, az akkor csaknem 150 fős tagság által választott képviselője a társaságnak, s egy ugyancsak választott elnökség állt mögöttem. (A JAK-nak, ha még létezik, ma már választott elnöke van.) Persze, hogy a szolgálatok előtt képbe kerültem, különösen, hogy a Móra kiadó szerkesztőjeként is többek között a „fiatal irodalommal” foglalkozhattam. Nem lepett meg, hogy az Írószövetség – nem tévesztendő össze: nem a JAK, az Írószövetség – KISZ-titkára már megválasztásom napján jelentett arról, hogy mivel Erdélyből (sic!) áttelepült író vagyok, csak radikális lehetek, felforgató. (Ma üdvözlendő, kebelre ölelhető, szerethető, sőt, simulékony testvér lennék egy hasonló jelentésben. Bizonyára készülnek ilyenek!). De én akkor éppen ellenkezőleg, pacifikálni akartam a JAK és a kultúrpolitika elmérgesített viszonyát, erről szólt a programom. Ez a jelentés nem rendített meg. (Később, látványos lebukásáig az Antall-kormány idején a belügyminiszter kabinetfőnöke lett, amúgy tehetséges költő, akiről később tudni lehetett, hogy egy szexorgia felvételén ismerték fel feleségével együtt, ezzel vált zsarolhatóvá.)
Mi, többiek éppen akkoriban folyóirat alapításával voltunk elfoglalva. Ebből lett jóval később az egymástól független szerkesztőségek által működtetett négy periodika: a Dolog és Szellem, ’84-es Kijárat, az Új Hölgyfutár, és a Polisz, amelyek először a Csaplár Vilmos főszerkesztő által összefogott közös „próbaszámban” indultak el.
És amitől elzokogtam magam. Kiadói pályafutásom legelején, 1983 és 1989 között (Móra kiadó) mindent, ami szakma, tőle, F. J.-től, „Franciától” tanultam. Kiváló mesterem volt, ember és szakember, (Nem is tudom, megfordítható-e a sorend?!) Ő az egyetlen, akinek a 6-os kartonját is megkaptam, nem takarták ki a nevét, felfedték valódi kilétét. Hát igen, francia szakos volt, kiválóan írt, fordított. Fotózott is. A rendszerválságos időszakban (86-87-88?), miután munkahelyéről védettsége ellenére kirúgták, állandó közléshez (aprócska jövedelemhez) segítettem az akkor éppen Mányoki Endre szerkesztette Fotó című havilapnál. Beszervezéséig – egy egyetemi diákturnét kivéve – Franciaországban sohasem járt, oda vágyott. Vissza. Megkapta, én lettem, a rólam szóló jelentés lett az ára.
Csupa jót írt rólam: szeretnek, adnak a véleményemre stb. a hozzám bejáró fiatal szerzők, költők, többnyire JAK-tagok. Na de! A titkosrendőrség szemében ők, akik a fiatal irodalmat képviselik, és a rendszer szemében az ellenséget, hiszen nem hivatalos csatornákon szervezkednek, önálló lapot indítanának, ha ők, az ellenség engem szeretnek, tisztelnek, és még a véleményem is számít, akkor én is a rendszer ellensége vagyok.
(Nem biztos, hogy voltam, nagyobb biztonságban éltem, mint ma, lehettek olyan irodalmi terveim, amilyenek már régóta nincsenek! De akkor azt, hogy nagyobb biztonságban, mint ma, nem érzékelhettem, csak azt, hogy lehetnek terveim. Nem sírom vissza természetesen, mert szabadságom az akkori belső emigrációmban volt, a maiban nincs!)
A láncdohányos kolléga, akivel egy alig tíz négyzetméteres szerkesztőségi szobában ültem, hat és fél éven keresztül heti három alkalommal jelentett. Dicsért, talán még olyan jó tulajdonságokkal is felruházott, amelyekkel azóta sem rendelkezem. Jutalma egy franciaországi út lett. Nem finanszírozva, csak engedélyezve. Azt azonban nem kötötték az orrára, hogy az általa leadott információk hogyan találkoznak a magyar szeku által más forrásokból összegyűjtött adatokkal, és milyen ellenséges összefüggések kreálhatók azokból ellenem, a szervezet ellen, amelyet vezettem, és a családom (!) ellen, ha ezeket összeengedik. A legjobb szándékú besúgóból így lesz ártalmas senki…
Szólhatott volna, de nem. Ellenben megkért, hogy legyek újszülött gyermekének keresztapja. Feleségem akkori véleménye szerint ez az egyik visszautasíthatatlan kérés. Így aztán meggyőződéses ateista létemre vállaltam a református szertartást…
Jelentése után megkísérelték a beszervezésemet. Csapodár ember voltam, akár meg is foghattak volna, apósommal – áldott jó ember volt! – világnézetben jelentősen különböztem, családi összejöveteleken – rendszerváltás közeleg! – sokat vitatkoztunk, aztán pedig, hogy ne ártsunk, magunk alá söpörtük a vitát. Nekem gyermekeim, neki unokái születtek, békében helyezkedtünk el a hétvégi pecsenye vagy töltöttkáposzta mellett – mindenki a maga oldalán.
De a magyar szeku abba is próbált beletrafálni: „Francia” tartótisztje, Barna János százados is megkeresett. Egy kocsmában találkoztunk. A kikért dosszié anyagából levezethető, hogy „Francia” jelentése táplálja, az azokból szerzett információkat kombinálja a másoktól kiszedett jelentésekkel. Beszélgetésünk végén elhangzik a „soha, sehol, senkinek” valamely megfogalmazása, majd bejelentem neki – előtte alapos baráti oktatásban részesülve tudtam, mit kell tennem – hogy találkozásunkról tájékoztatom kiadói főnökömet, munkaadómat és barátaimat. Így lett ez az első és az utolsó jelenésem a magyar szeku előtt, amelyről jelentést főnökeinek Barna János százados, „Francia” tartótisztje írt: kiszámíthatatlan, megbízhatatlan, hisztérikus személy vagyok, akinek operatív beszervezését le kell állítani*.
Nem sorolom fel azokat, akik hazafias (sic!) lelkesültségtől indíttatva írogatták a jelentéseiket. De. Egy másik, kitakart, ám beazonosítható jelentés egy marosvásárhelyi képzőművészé, akit nagy hercehurca után, számos kapcsolati tőkémet beáldozva (kommunizmusban vagyunk, ma sem szégyellem, hogy voltak) tartózkodási, majd letelepedési engedélyhez segítettem.
Sokan kötöttünk azokban az években román állampolgárok magyar lányokkal/fiúkkal névházasságot. Ő is. Az ő arája eltitkolta előtte vallási hovatartozását, s miután a frigy megköttetett, jelentős vagyon – többek között sok saját műalkotás – átkerült (átcsempésztetett!) megőrzésre. A lány, aki akkor már asszony is, felrúgja a szóbeli egyezséget, bejelenti, hogy komolyan gondolta a házasságot, az már nem névházasság, hacsak… Hacsak nem veszi fel az általa gyakorolt vallást az újdonsült, magyar hazába beházasodott férj. A drága ember nem fogadta el az alkut, a nő, mint újdonsült feleség, fel is jelentette. K. A. marosvásárhelyi képzőművészt kiutasították Magyarországról. Három napot kapott a csomagolásra.
Ekkor keresett meg, én pedig vele együtt egy kedves minisztériumi barátomat (kapcsolati tőke a kommunizmus utolsó éveiben), aki segíteni nem tudott, el is tűnt a szemünk elől gyorsan. De.
Lefelé jövet, a második vagy harmadik emeletről, lemondva a páternoszter szolgálatairól, a folyosókon reménytelenül kószálva (ha már ott vagyunk!), feltűnt az egyik ajtó bilétáján X. Y jogtanácsos neve. Egy egykor volt marosvásárhelyi ügyvéd. Benyitottunk. Ki vagy, mi vagy, hogy kerülsz ide, ismerlek, hogy élsz, hol élsz? Szerezz egy papírt – tanácsolja – a legnagyobb szentendrei művész saját aláírásával, amelyben leírja, hogy nélkülözhetetlen vagy a kortárs magyar képzőművészet életében. Meg tudod szerezni? Meg. Akkor még élt az aggastyán Barcsay Jenő. K. A. megszerezte a papírt, aztán évekig tartott, amíg az isten képviselőjétől, aki névházasságos feleségnek jelentkezett, a saját alkotásainak egy részét visszaperelte.
Az ő jelentése is szerepel a dossziémban, csupa jóindulattal ír. Senkiben nem merül fel, hogy a jóindulatú, sőt a segítő szándékkal készülő jelentés is ártalmas jelentés, ha a szeku – a román, a magyar vagy bármelyik másik – információs rendszerébe bekerül!
*Az ide befotózott jelentéstöredékek újbóli megtalálásáért Szőnyei Tamásnak vagyok hálás, akinek Titkos írás című, 2012-ben megjelent, kétkötetes „dokumentum regényét” mindenkinek figyelmébe ajánlom. (Nem kapható!).