Ezermester, ezertudós Attila meséli, hogy valamikor ősszel Pittyes vett egy kecskét, de az már a második napon megszökött tőle. Én is hallottam akkoriban valamit erről. Egy völgyben lakunk. A mi kis falunk is egy völgyben lakik, zsákfalu, a vége Szentkút és a végtelenség. Szentkút a nemzeti kegyhely, Szűzanyánk, Mária, a végtelenség. Ott lakik ma is, Szenkútban benne, a legenda szerint egy tölgyfa lombjai között, ahol először meglátták. De ott már nincs, Ferencék kolostorba zárták. Azóta zarándokhely.
Többször végigkergették a falun, le és fel, árokban, bokorban, végig a házam alatti patakparton a fehér kecskét, de nem, őt nem sikerült rabul ejteni, mint Máriát. Megenni sem. Szentkútig már nem futottak, de a zarándokhelyet védő sorompóig el. Aztán, nem sokkal Pittyes és bandácskája ámokfutása után ezt a fehér kecskét egyre gyakrabban látták egy dámszavas csordával, a nagylapátosok között. Főleg a Brenda-tanya környékén meg afölött, a Budahegy alatti rézsűn.
Ezzel nincs vége a fehérszarvas helyi (mende)mondájának, mert hiszen van eleje is: amikor még lovaink voltak, láttuk a napokig tartó tereplovaglás közben a fehér szarvast, aki nem a fehér kecske volt. Akkoriban ugyanis Pittyesnek még úgy sem volt kecskéje, mint manapság, amikor már nincs, mert megszökött tőle a szokatlanul rossz bánásmód miatt. Vagyis nem: amikor a fehérszarvas először bejelentkezett a környékünkön, nem volt fehérkecskéje még Pittyesnek sem.
Azonban a kocsmában, amikor még volt kocsma a faluban, mesélték a vadászok (magam is hallottam), hogy gyakran látnak egy fehérszarvast, akire – akire! – senki nem mer rálőni, pedig igen szemtelenül egészen közel merészkedik az összes belátható mobil és fix lesálláshoz. Azt beszélték (a kocsmában, amikor még volt, jól hallhatóan a „falu szája” előtt is egymás között), hogy aki mégis volt annyira bátor, hogy nem fölé, hanem rá, aztán meg esetleg bele is, azzal a következő hetekben valami rendkívüli, többnyire baj történt: már nem is váratlanul meghalt. Ezért aztán a legvédettebb állat a környéken az albínó szarvas lett. Aki a tudomány szerint nem is az. Nem albínó. És nem is mindenhol magyar.
„Örökletesen ilyen színű (flavizmus nevű pigmenthiány), nem albínó egyedről van szó – ha az lenne, akkor a szeme piros, az orra, szája pedig rózsaszín lenne. A dámszarvasnál egyébként sem ritkák az átlagostól eltérő színváltozatok, a hazai állományban például populáció függvényében 10-20 százalékban találunk sötét, feketének nevezett egyedeket is. Az angol vadásznyelv hat különböző kifejezést használ a faj ottani színváltozatainak megkülönböztetésére.” Dr. Csányi Sándor, a Magyar Agrár-és Élettudomány Egyetem tanára.
Mondtam már akkoriban, hogy ez rendben lenne, de ha így megy tovább, és mifelénk kizárólag a nem fehér szarvasokat lövik ki, a fehéreket meg szökni, esetleg menekülni, önmagukon belül szaporodni hagyják, akkor ebben a populációban előbb-utóbb minden a feje tetejére áll: pusztulnak az igaziak és túlszaporodnak a fehér szarvasok, a csodák. Akik vagy igaziak, vagy nem. Többségbe kerülnek és akkor a vadászatnak annyi a környéken. Sok-sok csodaszarvas él majd velünk. És az senkinek sem jó.
Azzal, hogy elterjedt Pittyes megszökött fehér kecskéjének a híre, megkönnyebbülhetnek a vadászok. Igaz, kocsma már a másik, a szomszédos környéken sincs, ahol minden falu szájának füle hallatára beszámolhatnának arról a hajtóvadászatról, amit a kecskének kell elszenvednie választott élettársai körében. De ha a fehér kecske ezt is túléli, bizonyára mesélni fog és akkor annyi a fehérszarvas legendának. Következik a fehérkecske legendája…
Ennyit a csodaszarvasunkról, aki ma, erre mifelénk fehér csodakecske lett.
A fotókon, amelyeket Jakab Lászlóné Emese készített, és az ő engedélyével tesszük közzé, valóban Nógrád megye egyik legigazibb fehérszarvasa látható. Dámszarvas. A csodakecskét tárcánk zártáig még neki sem sikerült lencsevégre kapnia. Nem is keresi. Nem keresik egymást. Pittyes azonban a maga nem zarándoklós lelkében még mindig üldözi. Patakon innen és országhatárainkon túl mögötte lohol. A fehér csodakecske legendája mögött…