Daradics Árpád és Altneder Péter közös kiállítása májusban volt látható a szovátai Kusztos Endre emlékház és képzőművészeti galériában. A kiállítás egy, Erdélyből kivándorolt alkotókat bemutató sorozat első felvonása, a kurátor: Sántha Csaba.
Daradics és Altneder a Kolozsváron töltött tanulmányi éveik alatt állandó jelleggel kollaboráltak: nem csak inspiráló, motiváló közeget nyújtottak egymásnak, de együtt is írtak alá munkákat. Tevékenységük a hagyományosabbtól a kísérleti grafikákon át az interdiszciplináris műfajokig terjedt, aktivitásuknak a performansz is szerves része volt. Együttműködésük kivándorlás miatt megszakadt, és bár a kapcsolatot azóta is tartották, nem alkottak együtt, közös kiállításuk sem volt. A szovátai tárlat harminckét éve az első alkalom, hogy a két művész szakmai pályán együtt mutatkozik.
•
Az alkotások mellett nem voltak elhelyezve címek. A két művész munkáit amúgy sem volt szükség megkülönböztetni – ezek az elrendezés, de a stílus miatt is egészen világosan elkülönültek egymástól – viszont a döntésnek fontosabb hozadéka volt: címek nélkül a kiállítás sokkal érzékletesebben hívhatta elő a befogadóban azt a jelenséget, amely a mindennapjainkban körülvesz minket, és amelyből Daradics és Altneder kollázsai merítenek: a képek áradatát.
Mindkét művész ugyanazt, illetve hasonló dolgokat közelít meg alkotásaiban, különböző nézőpontokból, de valahogy mégis hasonló következtetésekre jutva. Ez a témakör a média- és populáris kultúra, az információs robbanás utáni, globálisan összekapcsolt világ, a kibertér és a hibrid valóságok nyomában hagyott értelmezési zűrzavar.
Világunk rendezetlen – vagy inkább rendezhetetlen. Az az emberi agy, amely a fiktív valóságokat, a fake news-t nem tudja megkülönböztetni a valóságtól és nemcsak hogy a filmeket, de a virtuális környezetet is ugyanúgy reagálja le, mint a valós élményeket, valóban zűrzavarként élheti meg a ma világát. A nemértés zűrzavara bizonyos szempontból rendetlenség, ugyanakkor az a helyzet, amikor dolgokat nem értünk, hat a kreativitásunkra is és új formákat szülhet.
Altneder Péter
Munkáival belakja a teret, átjárókat teremt: a sokszorosan telített kép minden komplexitásával együtt mintegy sima kanálisfedővé válik a fekete „lyukakhoz” képest, melyek aktiválják a kiállítóteret, bevonva azt a látványba és az illúzióba. Az öntapadós fekete oválisok/körök (annak függvényében, hogy a tér melyik pontjáról nézzük őket) árnyékként kísérik a szintén ovális, fémlemezre nyomtatott kompozíciókat. Hatásuk vákuumszerű űröket idéz, ezzel áttöri a fizikai tér biztos érzetét, folyosókat teremt a semmibe, és egyúttal megerősíti a felfüggesztett, nyomtatott kép-tárgyak anyagi jelenlétét és minőségét.
Eklektikus kombinációk, képi tobzódás látható a munkákon. Okvetlenül is felmerül bennünk, hogy ez az a képtömeg, amely nap mint nap, akár néhány perc leforgásán belül is átvonul elménken, és mi mégis gondosan szétválasztva tároljuk elemeit. Altneder azonban egységében kezeli, és valamiféle kortárs anti-barokkot hoz létre. Felnagyított, eltúlzott, és egyúttal ironizált, szándékosan giccses formák gyülekezete jelenik meg – mindez nem véletlen, hiszen a giccs ma különösen jellemző populáris kultúránk világára. Különösen strukturálja a látványt, hogy az alkotó hagyományos, a művészettörténetből ismert kompozíciós szerkezeteket használ – így utalva rá: ez a ma klasszikussága – jól megalapozva és lehorgonyozva a látszólagos káoszt.
Hamis, művi világok ezek, de az elemek összeillesztése cseppet sem véletlenszerű: kifejező, fanyar humorával vagy kissé libabőrös hatású poénjaival olyan hasonlóságokra világít rá, amelyek elkallódnak a valóságot szétválasztó társadalmi fiókok sokaságában, és egymással sohasem találkoznak – pedig, amint látjuk, összekapcsolásuk kényelmetlen jelenségeket magyarázhat egyetlen mozdulattal.
Daradics Árpád
Ezúttal grafikai kompozícióival van jelen (kollázs, digitális grafika, giclée nyomat dibond lemezen). A művész jellegzetes Red Stories (Piros Történetek) sorozatát folytatva (két, régebbi munka kivételével) újabb, gazdag anyagot állít ki, melynek darabjai talán még frappánsabbak is, mint az eddigiek.
Daradics világa Altnederéhez képest formailag letisztult, műveit világos képszerkezet és egyetlen fókuszpont jellemzi. A világ vizuális tobzódásából szürreális pillanatokat, játékokat emel ki és helyez ebbe a fókuszpontba. Ha Altneder művei bonyolult operettek, operák, monumentális kórusművek, akkor Daradics Pika képei inkább dalok, szólók, duettek, vagy kiemelt ikonikus történések, és a képáradatot nem a mennyiség, hanem a megjelenített néhány elem közti stílus- és jelentésbeli disszonanciák felől érzékelteti.
Daradics módszere különösen bánik a képekkel: egyfajta ironikus és önironikus „mennyei érintés”-sel illetve azokat. A recept világos: a teljes egészükben beemelt régi, fekete-fehér fotók általában nosztalgiával átitatottá teszik a kollázsokat, a piros grafikai beavatkozások pedig finom fricskákkal, könnyed és frappáns humorral alakítanak mondanivalót a képelemek között kialakított viszony által. A játék könnyedségével párhuzamosan gondolati mélységet is görget, és ezért is tudnak az asszociációk ennyire hatékonyak lenni. A képek kreatív társításai, mint például a Matrjoska + géppuska, emoji + a három bölcs majom, vagy a Molotov koktélos koccintás, olyanok, mintha mindig is léteztek volna – Daradics olyasmit valósít meg a valóságból, ami tényleg rendkívül találó és egyértelmű, és tökéletesen illeszkedik a vizuális mémek világába is.
Mémek. A képek mobilitása
A mémek a kultúra önmegsokszorozó egységei. Richard Dawkins ‘70-es években felvetett gondolata szerint a kulturális mémek (ideák) a génekhez hasonlóan működnek, vagyis meghatározzák kulturális fejlődésünket. Dawkins később eltávolodott a gondolatai nyomán kibontakoztatott memetika-területtől, az azonban, hogy úgy írja le őket, mint amelyek versengenek a figyelmünkért, és önmagukat úgy próbálják fenntartani, hogy befogadókat keresnek, előrevetíti az internetes mém műfaját, amely megsokszorozza önmagát és vírusszerűen terjed („viral”). Ahogyan az információs robbanás után a gondolatok, úgy a részvételi digitális kultúra megjelenése után a vizuális tartalmak is ilyen mintázatokat kezdtek követni terjedésükben.
Napjainkban több kép közlekedik több ember felé és gyorsabban, mint valaha. Képeink mobilisabbak, és más képekkel való találkozásuk is gyakoribb. Daradics és Altneder munkáikban a mémek kortárs útját követik: maguk is generálnak mémeket, de ez a tevékenységük legalább annyira aktív kommentár, mint a gépezetbe való beolvadás; használják a mémesedett vizuális tartalmakat, de meghekkelik a mechanizmust és ezzel néhol áttörik a rendszert; használják a formákat, de művészi esztétikai szintre emelik azokat.
•
A két alkotó kezdeti találkozása és közös színrelépése nem véletlen. Érdeklődésük (akárcsak korai munkáik, még ennyi év után is!) frissen, dinamikusan hat, éleslátásuk sok mindent mutat meg, nem ódzkodnak a rizikós témáktól, őszintén, frappánsan és kifinomultan alkotnak. Igazi erő van ebben a találkozásban, és ez fel is kavarja nemértési zűrzavarunkat… De egyúttal el is oszlat belőle valamit… Csínján. Épp csak annyira, hogy az intellektuális és esztétikai feszültség fennmaradjon, szemlélődésünk közepette éberek maradjunk, és bele ne csússzunk a klisék kényelmébe.
A kiállítás a Bethlen Gábor Alap támogatásával valósult meg.
