„Gazsi életműve, ha annak teljességét nézem, felerészt – talán teremtő – politikai káosz, felerészt a csalódott bizonyosság filozófiája, amit a roppant műveltség próbál visszarángatni a semmiből. Sosem tudtam eldönteni, melyik ejt ámulatba jobban…” (Ara-Kovács Attila, 2023. 01. 16. FB)
Az első nekrológok mind úgy emlegetik, ahogy a Wikipediában olvashatták: Kolozsváron az Utunk szerkesztője volt. Lehet, sőt biztos az is. Csakhogy hamar „lefokozták” és „csak” korrektorként létezhetett. Egy Gazsi hogyan lehetett volna a hetvenes években Kolozsváron szerkesztő olyan irodalmi hetilapnál, ahol már azt is észre lehetett venni, ha a főszerkesztő nincs éppen otthon, nem ő rakja össze a lapot. Ha nincs otthon Létay, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja, cincognak a nem hejehuja egerek. (Ez nem az a hely, ahol kitérhetünk arra is, hogy persze, Létay volt az egyik a kevesek között, aki védőhálóval ingázott neveletlen fiai és a központi hivatal között.)
Én már gimnazista diákként tettem néhány kísérletet arra, hogy verseim megjelenjenek. Jártam az Utunkban is, akár láthattam is. De nem láttam, a hírét hallottam annak, hogy a szerkesztőségi asztalon állva – nem népi táncot rop (pedig élete végéig szerette az eredeti népzenét), hanem – szónokol. Asztalhordószónok. Ceauşescu alatt…
Nem említik, pedig, ha nem 1974-ben jelenik meg Bretter György összeállításában és előszavával a Szövegek és körülmények című válogatás – benne Ágoston Vilmos, Huszár Vilmos, Molnár Gusztáv, Szilágyi N. Sándor szövegei mellett Gazsi első figyelemre méltó írása – ki tudja, mi jelent volna meg utána, és hogyan, kinek a bevezetőjével… Mert hogy akkor még időben, az ma, innen is látszik.
Nem a világon élt az, aki akkoriban bárhol e középkeleteurópában, idős és fiatal, nem magyar nyelvű lapot akart alapítani. Aztán mindig antológiák, gyűjtemények lettek belőle. Nagyváradon a Tavasz 69, Kolozsváron a Varázslataink 1974-ben, Temesváron a Hangrobbanás 1975-ben, a Kimaradt szó Bukarestben 1979-ben. Budapesten az Add tovább, 1976-ban. Marosvásárhelyen az Ötödik Évszak 1980-ban. Ennek szervezése idején Gazsi is ott volt, és az is bizonyosnak tűnik, hogy már tudni lehetetett: rövidesen el…, ha még nincs is útlevél a zsebében (lehet, már az is volt).
Fiatalnak nevezhető öregedő írók ülnek az Igaz Szó tanácstermében. Gazsi felszólalt. Nem szólalhatott volna, de ő fel. Arról, hogy vannak – ott, a teremben is – bástyán belüliek és bástyán kívüliek. Talán nem nevezett meg senkit, de azt ma is tudni lehet, hogy ő volt a legmagabiztosabban bástyán kívül. Ő mindenkor bástyán kívülinek mondhatta és láttathatta magát. Ki más tehetett arról, hogy így – úgy – alakult, mint ő maga? Bástyán kívül van ma, halálában is. De kik voltak azon a sok-sok bástyán belül? Kik? Azok, akik tudták, hogy a bástyát kell védeni, a bástyát védeni kell. Meddig is? Közöttük ma is jóravaló emberek, de mégiscsak bástyán belül, ahova csak az engedhető, aki beengedhető. Hogyan is?
Gazsit már és még ki nem engedhették, nem engedték el az országból (Románia, az egész hetvenes évek és annak a vége), így, aki találkozni akart vele, ismerni kora egyik legokosabb, legveszélyesebb „őrültjét”, az… A hegyek Mohamedhez ingázgattak. Váradon Ara-Kovácsnál Eörsivel vártuk. Nem jött. Nem baj. Akkor hallgathattunk – szűk panelház előszoba kövén ülve – először olyan ellenforradalmárt, aki forradalmár volt: Eörsit. Akit nem lőttek, nem akasztottak, nem zavartak el… Gazsi sehol, se telefon, se távirat. Így aztán nem ott, hanem jóval később derült csak ki, hogy ez a két zseniális vitatkozó hogyan képes majd egy életen át froclizni egymást. Akkor találkozhatott volna először a szamizdat alapító és az akkor azt még csak olvasó…
1977. Bretter György előadást tart Nagyváradon az Ady-körben. Ara-Kovács Attila szervezi, akitől, bár Gazsihoz képest még csak óvodás filozófus, ugyanúgy rettegtek a bástyán belül. Még a kalorifereken is – gyengébbek kedvéért radiátorokon – ültek, a karnison is csüngtek az emberek, akik elsősorban Bretter tanár úrért jöttek, de nem csak hozzá. Kolozsvárról, Csíkszeredából, Marosvásárhelyről. És Váradról is… Bár többen, még többen jöttek volna, s akkor a késő esti program, melynek társszervezője Földrengés, valamivel kevésbé lesz sikeres: közöttünk és nem a zuhanó liftben maradt volna Dankanits Ádám és Szilágyi-Hervay Kobak – Bukarestben. Álljon itt egy idézet abból a levélből, amit ma – 2023. január 18-án – kaptam Bécsből:
„…77 elején. Bretter György, a kolozsvári egyetem filozófiatanára volt az Ady-kör meghívottja, biztosan Ara-Kovács Attila akciójaként. A váradi közönség abban a kitüntetésben részesülhetett, hogy szemtől-szembe találkozhatott a hírneves professzorral, aki nem egyedül érkezett, hanem magával hozta Kolozsvárról négy vagy öt tanítványát, fiatal filozófus kollégáját is (…) Jól emlékszem ma is a teátrális pillanatokra, amikor a Mester és a tanítványok bevonultak a terembe. A fiatal titánok, valamennyien tömött szakállal ékesen emlékezetem szerint, közöttük a primus inter pares, TGM, leírhatatlanul kifinomult jelenség, akit hírneve már réges-rég megelőzött. Az este folyamán az ifjú filozófusok olümposzi magasságokból szóltak az egybegyűltekhez a bölcsek kövének titkos letéteményeseiként. (…) Abszolút lenyűgözőek voltak, nem vitás!” (Gyalai István, Nagyvárad-Bécs)
Amikor azt mondom, hogy a hetvenes években az alkotva tűrő értelmiségiek rettegtek Romániában Gazsitól, a nyolcvanas években pedig a „magyari magyarok”, a rendszer hivatásos és hazafias elkötelezettségű lázadva szolgáló seggnyalói, akkor keveset mondok. Felkészültebb, cáfolhatatlanul riposztozó, a vitát nála jobban élvező ember akkor már rajta kívül nem élt (Lukács Györgyről mondta Eörsi: úgy senki sem élvezte a vitát, mint ő). Felkészült pártközpontos és még műveltnek is mondható védelmező-védekező alapállású vívókáderek, akiket az Írószövetség rendezvényeire többek között azért rendeltek ki, hogy Gazsit megcáfolják, megcáfolgassák – mert megfékezésére nem gondolhattak – ugyancsak rettegtek tőle, olyan védhetetlenül villantott oda villanyos kardjával. Lézerpenge volt az már akkor is.
Mitől rettegtek még, mitől rettegett jóra és rosszravaló mindenki? A poénjaitól, amelyek mindig, mindenhol, mindenkor várható hevességgel törtek fel és ültek is. Kószált egy gonoszkás gondolat is akkoriban erről: egy kedves, vitriolba áztatott poén kedvéért egy országot is… De barátot soha (dehogynem!). Megszurkálgatott.
Tagja volt a József Attila Körnek, a Fiatal Írók József Attila Körének. Amikor onnan kiöregedett (35 évesen), hiába jelentkezett – naná, hogy tudta, miért – csak azért is, kérte felvételét az Írószövetségbe. Hogy bosszankodjatok, hogy ne csak örömötök legyen belőlem, hanem dolgotok is legyen! Megnézték: magyar állampolgár-e. Akkor már az volt. Talán. Elvileg beléphetne. Megnézték: író-e. Áh, dehogy, hiszen csak filozófus. Márpedig a filozófus nem író, ide be nem léphet. És nem vették, nem vehették fel. Bátorság, az volt bizony abban az Írószövetségben is – de nem akkor. Hónapokig húzódott a nemfelvétele.
És jöttek a dumák: már megint a Gazsi. Már megint a Gazsi miatt. Ha megint megszólal, nem kapunk lapengedélyt. Ezt már csak a jó nagyöregek.
A kétezres évek legelején kéziratot kértem tőle. Furcsa most arról árulkodni: előfordult, hogy nyomorgott, villanyt, telefonszámszámlát, fűtést nem tudott fizetni. Nem fogok itt arról árulkodni, kik dobták össze ezekre a pénzt, amikor éppen nem vendégprofesszor volt az USA-ban. Mert hiszen, akik összedobták, azok számára is össze kellett (volna) dobnia valakiknek. A kétezres évek elején! Nemfizetés miatt számtalanszor volt kikapcsolva a telefonja.
Utcán futottunk össze, kéziratot kértem tőle, kiadó voltam vagy mi. Időpont megbeszélve, Nádor utca, megyek. Átvezetett az egyik szobába. Újságok – Népszabadság, Népszava – folyóiratok (régi Mozgó Világ, talán Valóság és vidékről is hasonló, ma már többnyire nemszeretem lapok) halmaza a földön, mint amiket egyszer már ki (is) dobtak. Benne az évtized legjobb, legélesebb, legokosabb, még mindig lázadó, lazító publicisztikái. Ezekből válogathatsz, mondta. Nem válogattam. Azokból még sokáig nem lett könyv. Egy se.
A 2010-es kétharmados győzelem után a sajtóban nyilatkozott a leendő titkos komiszár. Többek között mondta, hogy itt van ez a Gazsi, lám, nyomorog. Most jövünk mi és nem fog nyomorogni többet. Biztosan tudta ő is, a konc ízét a nyelvével már ízlelő valamikori költő, hogy előbb talán meg kellett volna lépni, hogy legyen Gazsinak telefonszámlára… S csak utána nyilatkozgatni, amikor már elfogadta.
Megtömni Gazsi zsebét nem lehetett, nem is lett volna érdemes: nem érdekelte. Sohasem gyűjtött, félre is csak a gondolatait, na meg az eszméit rakosgatta. Egyre jobban érezni fogjuk – érezni fogjuk? – nem hiába.
Azt hiszem, soha nem jut az egészből telefonszámlára semmi.
Érzelmek? Igen. Kolozsvárszerelem. Alig pár nappal halála előtt, akkor, amikor már hetek óta állandó jelenlétű ápolóra szorult – Kolozsvárra utazott. Azt a várost is szeretni tudta, amelyik már rég nem volt az övé…
„Ez mind Gazsi
Kolozsvárral, a bölcsővel, az anyatejjel kellene kezdenem, de inkább nem, azt ma már nem érti senki. Rég is volt, Gazsi az általunk kávéháznak hitt dohányfüstös cukrászdában még rövidnadrágosan fülelt író édesapja asztaltársaságában.
Aztán rövid hajjal, kockás ingben, a szerkesztőségben, megint vállig érő hajjal, borostásan, szakadt farmerban, majd rövid szakállal, polgári öltönyben, vasalt ingben Budapesten, továbbá angolosan csíkos, vasalt nadrágban, vasalt zakóban, hosszúra nőtt, ápolt körmökkel, ezüst veretes sétapálcával, aztán megint szakadt farmerban, aztán kétsoros felöltőben, mellén kokárdával, végül laza, rövidujjú pólóban, legvégül a reménytelenség áttetsző szürke köpenyében – ez mind Gazsi.
Eszmék híve és eszméket tagadó lázadó, az egyetemes kultúra vadóca, nyugtalan baloldali gondolkodó és a polgári méltóság, egyszersmind a polgári térfél hajlíthatatlan védnöke. Mindvégig engesztelhetetlenül, még ha társbérletben él benne a gőg és az alázat is.
Ez mind Gazsi.
Miközben a jelmezek alatt ugyanaz a szív dobog.
Többnyire a baloldalon.
Leginkább a polgári lelkiismeret oldalán.
Csak hát éppen a prognózis baljós. Ellentmondásaival az ellentmondásokkal teli kortárs történelem kilátástalan kínálatára végül már csak csendesülő, lemondó háborgás a válasz.
Valaminek, aminek élő tanúi voltunk, mostanság biztos vége.
Ha lenne valami a síron túli végtelen unalomban, békétlenségében ott sem várna rá örök nyugalom.
A kérdés tovább lebeg: mi végre volt-van ez az egész.
Lehet, a teremtéskor már eleve erről lett volna szó?”
(Bodor Ádám, 2023 01. 16.)