Az első élmény a nagyváradi színház Tangó eladása 1979-ből, amelyben Ala, a zseniális Csoma Judit, Artur, Darkó István (élete legjobbja), Stomil, az apa Miske László (számomra szintén), Eugénia, az anya Bányai Irén, Eugéniusz, a nagybácsi Szabó Lajos (szintén), a ravatalon a megözvegyült nagymama, Kakassy Ágnes (szintén), Edek pedig a később Amerikába emigrált Técsy Sándor (ugyancsak).
Zseniális előadás volt, Alexandru Colpacci rendezte. Egy olyan korszakban volt zseniális, amelyben szinte semmi sem lehetett az – a színház világán kívül. A rendszer mindent cenzúrázott, máig érthetetlen módon a tánc- és színházművészeten kívül. Miközben abszurdot Magyarországon nem, vagy csak erősen cenzúrázva lehetett előadni, Romániában (hetvenes évek!) nem csak a civil életben, nem csak az intézményekben és az utcán, hanem a román és magyar színházakban is tombolhatott – még Páskándi Géza abszurdoid-jait is játszhatták Temesváron és Nagyváradon.
A Tangónak ezt az előadását – nem férfiasan, de megvallom – a mai napig gyakran felemlegetem. Nem csak a szívügyem: huszonhat éves voltam, azóta tudom: mindent, csaknem mindent felbolygatott, meghatározott a későn érő kamasz életében, aki voltam, a gondolkodásomat pedig egészségesen megzavarta. Ezért aztán úgy gondolom most, hogy sem fent, sem itt lentebb nem fogok dobálózni a zseni-féle minősítéssel, hanem – nem egészen letisztult fejjel – így élem meg ma is.
Terhére volt minden tolakodás
„Igen, ő volt a Könyvfesztivál díszvendége, de mert a szlovák határon a feleségét nem engedték át, (természetesen) ő sem jött tovább. Így a következő évben, 2000 áprilisában érkezett ide először (akkor Susana nem tudta elkísérni), és az itt töltött négy napja alatt végig én kísérhettem mindenhová. Bármerre jártunk, folyton olyanokkal találkoztunk (kiállításon, könyvesboltban, kávéházban, utcán), akik játszották, rendezték vagy fordították valamelyik művét. A harmadik napon már azt hitte, én szerveztem az egészet, mint egy ócska filmforgatást. Már akkor is annak örült a legjobban, ha egy kávé mellett jóízűt lehet együtt hallgatni félórán át. Olyankor idővel szívesen megszólalt. Ha beszéltették, annál kevésbé. Nem volt embergyűlölő, mint sokan tartják, de terhére volt minden tolakodás és minden tolakodó.” (Upor László dramaturg, műfordító, egyetemi tanár)
Az előadást idő előtt levették a műsorról, és egészen a mai napig azt gondoltam, hogy politikai cenzúra, na meg a színházon belüli viszálykodás állt a tiltás mögött. Csoma Judittól tudom, hogy ha igen, akkor is csak áttételesen: az ő kivándorlási papírjai már ott feküdtek a kolozsvári bürokraták asztalán, a társulat a debreceni meghívásnak sem tehetett eleget. A zseni lecseréléséhez pedig – Ala szerepére voltak lelkes, önkéntes jelentkezők! – nincs az a hatalom, amely egy másik zseni (Colpacci) hozzájárulását megnyerhetné. 1980-ban egyedüli magyar társulatként, a lengyel származású rendező alkotása, a Tangó Iaşi város színházi fesztiváljáról minden díjat elhoz. Mögötte sorakoznak világhírű bukaresti színházak, a Bulandra, a Nottara. A fesztiválon való részvétel érdekében, már kivándorló útlevéllel a zsebében, Csoma elhalasztja a kitelepülést, hiába várják Debrecenben…
A műsorrendről való levétel után tiltakozásomat kifejező kamaszos jegyzetet írtam a Bukarestben megjelenő napilapba, az országos terjesztésű Előrébe. Másnap felhívott a színház vezető – olykor-olykor szintén zseniális, lásd Az ember tragédiája – rendezője, hogy miután bemutatkozott, megkérdezze: „olyan gyakran forgolódsz a színház környékén (statisztáltam is), nem félsz, hogy egy tégla a fejedre esik?”. És letette.
*
Több könyvét kiadtam Mrožeknek, hol Pálfalvi Lajos javaslatára, hol az ő fordításában. Rövid írásai mellett egy kis életrajzi szösszenetet is, Jacek Zakowski: Mrožek című művét Kálmán Judit 1998-as fordításában. Amikor Mrožek megkapta a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díját, de az is lehet, nem díjat kapott, hanem ő volt, lett volna a fesztivál díszvendége, erre az alkalomra újra kinyomattam. A mexikói „hacienda” ostromáról szól, amelyet maga Mrožek és felesége fegyverrel védett a terrorista támadással szemben, mindaddig, amíg a rendőrök meg nem érkeztek. Így aztán lett egy vele kapcsolatos – budapesti – történetem is.
Útban a magyar főváros felé, a lengyel-szlovák határon leszállították a vonatról, mert mexikói felesége nem rendelkezett szlovák vízummal. Éjszaka hívtak telefonon, mondjam le a kiadói programokat. Az abszurdban jártas drámaírónak a több órás várakozás után felajánlott kegyet, miszerint a következő vonattal már átengedik – nem fogadhatta el, feleségestül visszafordult. A régi Váci utcai Fatálban vártuk (volna) Garas Dezsővel, aki akkor Avar Istvánnal az Emigránsokat játszotta a Pesti Színházban…
Ha bármire is rosszul emlékeznék, akkor ez az egész az én Mrožek-legendáriumom általam megélt része, megint csak a zsenikről… Az előadásról készült fotókat nézegetve ismét elvarázsolt vagyok és abban bízom már megint, nem koptattam itt el semmit: a zseniket sem. Talán…
Tanulság? Ne élj hosszan, mert, ha meg sohasem érkeznek is, jönnek, jönnek, csak jönnek colpáccistul a mrozsekek.
