Első levélváltásunk még jóval az internet, az elektronikus kapcsolattartás megjelenése előtt történt, de már a rendszerváltás után, talán annak első vagy második évében.
Hunyady Sándor Családi album című nagy elbeszélését készültem kiadni, azt a művet, amely egyike azoknak, amelyek alkalmasak arra, hogy ember az embert megszeresse. Kinek írhattam volna levelet, hogy a közléshez a jogot megkapjam, mint a szerző unokaöccsének, Alexander Brodynak. Honoluluba.
Mondanom sem kell, hogy a címét – nem is tudom honnan szereztem meg – viccesnek találtam. Nálunk, otthon a családban ugyan gyakran emlegették Honolulut, de az mindig a nemlétező, az elérhetetlen szinonimája volt (hasonlóképpen a hottentottához, amely az érthetetlen nyelven történő megszólalást jelentette). Így aztán még ma is csodálkozom, hogy a „nemlétezőből” milyen gyors válasz érkezett. Jól emlékszem rá, nem csak hogy engedélyt kaptam, hanem Sándor már azt is megírta, mikor érkezik Budapestre, találkozzunk.
Az ezt követő években rendszeressé váltak az együtt elköltött ebédek, amelyekre a Tabán valamelyik, a Krúdy hagyományt őrző étteremében, a Gundelben, a Fő téri Postakocsiban, vagy éppen a Ménesi úti lakásában került sor. Egy ilyen alkalomkor mutatta meg azokat a Hunyady Sándor leveleket, amelyeken az író hol y-al, hol meg i-vel írt alá.
Miről beszélgettünk? Természetesen lovakról is. Akkoriban én is lovaztam, nem csak szerveztem családi, baráti lovastúrákat, hanem magam is végiglovagoltam a napi 30-40-60 kilométert. Első lovastúrám naplóját, amikor tudomást szerzett róla, el is kérte, és az Alibi – Hat hónapra című periodikájának lovas számában lehozta kalandos történetemet.
Én nála tájékozottabb, őszintén és értően jótékonykodó arisztokratával addig csak regényekben, emlékiratokban találkoztam, ezekben az időkben alkalmanként az egyik leghitelesebbnek az asztalánál ülhettem, a kocsijában utazhattam, tapintatos sofőrjével még barátkozhattam is. Úgy vettem észre, óvatosan, de ő is barátkozgat vele.
A Bródy Sándor-díjjal pályakezdő írókat támogatott: következő könyvüket finanszírozta, a zsűrit is kiválóan, Magyarországon példanélküli értéken megfizette.
Aki adott már ki könyvet, többek között azt is tapasztalhatta, hogy vannak szerepüket félreértő, gonosz vagy gonoszkodó és vannak odaadó, az örökségükkel az irodalom barátjaként gazdálkodó (vagy nem gazdálkodó) örökösök, a szerző jogait féltő hozzáértéssel kezelő, gondoskodó jogtulajdonosok – szigorúan a védettség nevében. Ő nem csak szerette dédnagyapja (Bródy Sándor) és unokabátyja, a teljes Bródy és Hunyady család örökségét, hanem kutatta, gondozta, ápolta is, újabb és újabb utakat talált ahhoz, hogy gazdagítsa a családi életművet. Minden (csaknem minden) tudásával azon dolgozott, hogy az irodalmi, színházi hagyaték méltó helyén maradjon, hozzáférhető legyen. Úgy tudta élvezni ezt a gondoskodást, hogy egy pillanatra sem tolakodott, de gyakran, nagyon gyakran kezdeményezett. Tematikus válogatások, hitelesen összeállított életrajzok születtek.
Nem tudom okát, de szerette a szabályos négyzetalakú könyveket. Saját aforizmák és bölcsességek gyűjteménye (Húszezeregy éjszaka – Álmok és mesék a valóságról), az Alibi hat hónara sorozat darabjai és az általa rendkívül értékes dokumentumokból összeállított Hunyady Margit könyv is ilyen. Ő mesélte, hogy ezekre a dokumentumokra egy ládában talált rá, amit még édesanyja rakott össze, ő pedig úgy hurcolta magával számos költözése során tengereken és óceánokon át, hogy nem tudta mit tartalmaz. Aztán megtudta: kéziratok, családi fényképek, családi levelezés – a Bródy és a Hunyady család öröksége.
1947-ben, negyedikes gimnazistaként hagyta el az országot, simán mondhatjuk, hogy édesapja, Bródy János (1946–1948 között az Ügető igazgatója) politikai kapcsolatait is érvényesítve gyermekét Svájcba menekíti. Párizsban érettségizik, majd találkozik a család, szülők és testvérek Amerikában. A Princeton Egyetemen reklámszakembernek tanult, és ő lett az (a magyar), aki „portásként kezdte majd vezérigazgató és tulajdonosként” fejezte be, hagyta ott a nemzetközi üzleti világban elért, a mai ember számára ma különösen felfoghatatlan sikerek után azt a pályát, azért, hogy haza (haza?) költözve két nagy magyar író és egy felejthetetlen színésznő hagyatékát visszaépítse a… Hová is?
A nemzetközi üzleti világban eltöltött élete legalább – vagy éppen annyira – kalandos, mint annak a művészcsaládnak a története, amelynek minden bizonnyal utolsó hordozója volt.
Ki itt belépsz, te nyájas olvasó, és nem tudod még, hogy mit olvasó', mi vár e két kis fül között terád, míg iszod kávéd, kólád vagy teád, te nyájas olvasó, ez itt egy estély, ide csöppentél, botlottál vagy estél, a kólákból, pezsgőkből és borokból különböző helyekről és korokból Beckenbauertől Winston Churchillig több száz nagy ember együtt szörcsöl itt, és középen, kit körbeér a bál, a vendéglátó, Bródy Sándor áll, kezében böhöm, barna, bölcs szivar, beszélget híres cimboráival, minden vendéggel egy-két szót ha vált, érintenek gyerekkort és halált, szivarok, lovak, múlt-jelen-jövő, sokféle téma bukkan itt elő... mi hát e könyv, te nyájas olvasó? egy kert, amelyben andalogni jó, egy napló, melyet több száz kéz vezet, egy kis kötetnyi életbölcselet, egy évbe összepréselt ötven év, aztán mi még, aztán mi még, mi még? egy meghitt kisvendéglő még ez itt, hol Swift és Krúdy együtt étkezik, egy jó szivar meg egy pohárka rum, egy rendhagyó kis kalendárium, miben humor van, szellem és fölény: egy csillag fölött átugró bölény (és ez, mit rája firkantok föl én? csak egy szamárfül egy bölény fülén). Varró Dániel