Azokról, akik előttem haltak meg, akik mellettem, akik mögülem és akik mögöttem
Ha csak nekrológból lenne szabad építenem katedrálist,
kegyetlen mégse lenne.
Élvezettel írnám, hogy jól fájjon.
Ott, ahol kell. Mindenütt, ne csak nekem!
Ágoston Vilmos. Vilka
(Marosvásárhely 1947 – San Antonio 2022)
Ha rá gondolok, ha megjelenik a szemem előtt (sok-sok éve találkoztunk utoljára személyesen), mindig Boris Pilnyak jut eszembe, számomra ő a magyar Pilnyak. Ül egy alkotói fadobozban, egy írói fafülkében, amelyben csak egy vízszintes deszkafelület van, rajta papír, tinta és toll (később írógép, még később laptop). Gondolkodik és ír. Nincs hova kinézni, nem is akar. Forgatókönyvet ír amerikai producereknek. Aztán egyik filmjéből sem lesz semmi. Önéletrajza lett, de azt nem ő és nem magáról írta. Ezt egyszer neki is elmondtam. Vilka az a forgatókönyvíró, aki forgatókönyvet sohasem írt. Nem tudott mosolyogni. Székelyzsidó származású magyarságát épp olyan nyugalommal vállalta, mint magyar származású székely zsidóságát. Face to face…
Egész romániai életében megfigyelték, lehallgatták, néha elhurcolták. Meggyőződése volt, hogy Magyarországon is csak rá kíváncsi – a magyar szeku. A kolozsvári egyetem diáklapját egynyelvűnek képzelte el. Kirúgták, miazhogy, meghurcolták. Méliusz személyesen járt el Ceauşescunál, hogy folytathassa az egyetemet. Rézbányában dolgozott, miután a szilenciumot vele szemben megszüntették. Egyszer jártam vele Balánbányán, éppen jöttek fel a bányászok. A bejáratnál sörtank várta őket, pipacsörből csapolták a sört akkor, amikor a sör szagára sem emlékezett már senki Romániában. Nagyon élvezte.
Glavina. A háttérben ember
(Budapest 1952 – Budapest 2023)
Meghalt Zsuzsa. Az egyik legokosabb és ezzel együtt és egyszerre, az egyik legbarátságosabban, kedvesen legcinikusabb ember, akit ismertem. Tudta azt, amit mi is tudunk, hogy élni másképpen nem lehet, nem szabad: okosan és csak érzően, érzően pedig csak barátságos cinizmusban.
Ha távolról láttuk is egymást (és csak távolról láttuk) olyan volt az, mint egy érintés. És soha nem érintkeztünk. Mint a falevelek – úgy láttuk egymást. Úgy is éltünk egymás mellett nagy távolságban, mint a falevelek. Ugyanazon az ágon. Nem a fa, csak egyik-másik ága közös.
Találkozáskor sincs puszi. Puszi sincs!
– Hogy van?
– Maga, hogy van?
– Hát maga már jól!
– Ültessen fát, takarjon be minden bokrot, neveljen virágot! Valahol arrafelé!
Csiki László
(Sepsiszentgyörgy 1944 – Budapest 2008)
„Élek egy íróval, veled, egy faluban, akivel nem ugyanabban a faluban élek” – ezt, hogy mondjam el – múlt időben. Éltem egy íróval?
Hatvanadik születésnapján köszönthettem az ÉS-ben, amelynek gyakran volt cikk- és tárcaírója, könyvkritikákat is legszívesebben (és a legóvatosabban) oda írt. Mindig középre helyezte magát ott is: nem engedte meg magának, hogy kifuthassa magát, hogy kifusson. Erre volt büszke. Büszke volt. Talán éppen ezért, emiatt a fojtott viselkedés miatt nem futhatta be azt a pályát, amelyet – micsoda jóslat! – még befuthat.
Első könyvemet szerkesztette, és nem átallott Kolozsvárról Nagyváradra utazni személyvonaton egy kölyökhöz. Korhely gulyáslevest ebédeltünk, anyám főzte, nem volt benne hús. Honnan lehetett volna?! Nagyvárad, Románia, 1974 vagy 75.
Könyvei elejére már a kezdetektől legszívesebben azt írta: Történetek. Versei elejére is írhatta volna ugyanazt: történetek.
Vízparti ködök, művek csonkosodása. Értettem és ő észrevette. Én ma sem tudom, kik s mi(k) voltunk mi a vízparti dögmelegben, horgászbottal a kezünkben, amikor ő árnyékra vágyott. Elpusztulok kicsit, mondta – és én nem tudtam árnyékot hozni neki, a vízpartra vizet sem.
Horgászni jártunk, két Hemingway voltunk ugyanazon a vízparton. Ő hasonlított is rá, talán akarta is, tetszett is neki. Közel és távol mindenkinek tetszett. Megnyerte volna a Ki hasonlít Ernest Hemingwayre? pályázatot, amennyiben Magyarországon rendezik.
Tőle és szerkesztett költőitől, íróitól tudom, hogy szűk lakása – a bukaresti és a kolozsvári is – a mindig, mindenféle vidéki, vidékről felvándorolt kezdő – és sohasem dilettáns – írók átmeneti lakóhelye és szerkesztőségi szobája is volt – Erzsébet asszony türelmes gyönyörűségére – nem sorolom őket.
Mi fáj jobban? Az, akit elveszítünk, vagy az, ami vele vész el? Egyszerre mind, egyszerre minden. Egy férfiúi, apai öleléssel nem azt veszítjük el aztán majd mindig és minden nap, akink van, hanem azt, akink volt, és már – talán, lehetséges, hogy – nincs. Azt! Ő azt veszítette el, akit a tenyerében tartott. Egy fiút. Akit nem lehet temetni, azt temette el. Gyenge volt vagy sem, erős volt vagy sem – benne maradt az eltemetett gyermekben, a fiúban maradt.
Hajnali horgászatainkra magunkkal vittem a fiút (tizenkettő, tizennégy, tizenhat), a fiamat, amíg gyanakodni nem kezdtem: sebeket tépek, fájdalmat okozok neki. Aztán nem vittem. Szólt, ne csináljam. Megint vittem neki G-ét, a fiút, a fiamat. Ültek – távol – egymás mellett, beszélgetettek. Ipolypart.
Már (utolsó) könyve bemutatójára sem tudott elmenni – írta a sajtó. Nem az utolsóra, az utolsóelőttire, s az azelőttire sem ment el. Nem nem tudott: nem akart, mert undorodott. Személyesen díjat sem vett már át egy ideje (Quasimodo). Évek óta nem akarta látni azokat, akik őt igen, akik őt csakazértis. Torkig volt az élet életével!
Úgy nem lehetett élni, ahogy ő a legvégén élni hagyta magát. Halálával, előrehozott, előre- és magára hurcolt halálával kit, vajon kit, temetett? Kit, vajon kit akart, kit kellett eltemetnie?
Évfordulós köszöntőmet az ÉS-ben így fejeztem be: „Veled még nem álmodtam soha. A minap azonban, amikor a köszöntőhöz olvastalak, és újra, egyik délután, látom, ülök egy repülőgépnek a farában az ablaknál. Napsütés van, éppen emelkedünk a felhők fölé. Ismered ezt, szinte leírhatatlan. Már – még! – boldog vagyok (ez is leírhatatlan), és akkor, egy apró, és piros repülőgép jön az ablak felé a légben. Nem te ülsz benne, azt én vezetem. Jövök magam felé, és azt kiabálom, Lacikám, mit akarsz tőlem? Amikor magammal ütközöm, éppen te ne tudnád, hogy még >egy lehulló könnycsepp is robban!<”. Másképpen ma sem fejezhetem ki, hogyan jön, közelít egy robbanó könnycseppben felénk.
Váradi B. László. Az éjszakai vadász
(Nagyvárad 1946 – Somogyfajsz 2014)
Meghalt Bayer Laci medvevadász, és vidranevelő. Meghalt Váradi B. László író, a Kölyökharcsa (1972) című könyv szerzője. Meghalt az utolsó romániai magyar Hemingway. Elment nagy barátai, Csiki Laci és Török Miklós után.
Váradi B. László volt az az író Romániában, akit, ha emlegettek (emlegették) mindig Hemingwayre is gondoltak, a párbeszéd, az egyszavas gondolatok mesterére, és nem a giccsíróra. Magyarországon, persze nem hallották a nevét, s hiába telepedet le egy németországi hosszú kerülő után valahol a Dunántúlon, nem ismerik ma sem.
Megkapva a hírt, odamentem a könyvespolchoz, s mert tudtam, hogy vörös lesz a borító, azonnal megtaláltam, leemeltem a könyvet, a Kölyökharcsát. Nagy szó: olvasható ma is az az első kötet. Nem olvasható, élvezhető, lesznek tőle ma is megint gondolataid, mufurc!
Medvevadász is lehetett, de Ceauseşcunak – megtehette volna – nem hajtott medvét. Miután Nyugat-Németországban, Münchenben letelepedett, megpályázott egy nagyobb összeget: filmet forgatna a Kárpátokban. Sok pénzt kapott, lehetett volna belőle medvés film, de nem lett. A támogató pedig behajtotta rajta a behajthatót.
Hajléktalan lett odakint, és egy külvárosi parkban élte feleségétől és mindenkitől elváltan, elhagyatottan (szó szerint) azt a pici életecskét, ami egy medve méretű nagydarab embernek néhány bokornyi területen kijár. Nem kukázásból, gyűjtögetésből tartotta fenn magát: nagy park, sok gomba. Ismerte az összeset, hiszen jobbik életében gombavadász is volt. Csak azt nem vette komolyan, melyik az a pesze (vagy tinóru?), amire alkoholt inni sem előtte, sem utána nem szabad. Ő ivott rá, csaknem belehalt, de győzött öngyógyító tehetsége. Egy nagyvárosi bokor alatt.
Az az író volt, akinek, ha volt egy története, felhívott akár éjfél után is telefonon, és elmesélte. Amíg beszélni még tudott. Gégerák.
Amíg beszélni még tudott író barátainak kizárólag éjfél után telefonált. Hogy tartozzon valahová. Bună seara domnule! Ce mai faci? Majd, mielőtt egy félóra, óra múlva letette: Noroc, si sănătatye, am speranţa că ne mai vedem.
Én, azt hiszem – úgy emlékszem, úgy szeretnék emlékezni rá –, hogy személyesen sohasem találkoztam vele, bár gyakran fenyegetett azzal, hogy meglátogat. Különösen Csiki Laci halálának évfordulója előtt tette ezt, azt kell mondanom, nagy élvezettel. Ugyanazon az úton jártak egymásfelé – más-más teherrel.
Üvöltés. Szkárosi
(Budapest 1952 – Budapest 2022)
A nemlétem itt véget ér, legyek majd, aki nem leszek, értelmes senki sem.
Valjon, ha másképpen lettem volna én, milen véget ér a verses képregény?
A sárosi lemezen semmilen véget nem ér!
Mit érzek majd a másik semmiben? Ebben úgy élhettem hittel, hogy nem volt hitelem. Megmondom, már tudom is mit érzek: gyerhessetek utánam ti is abban a négykezes lekötőzsákban, amit elküldök ímélben, csatolt fáljban, amit rámondok a messzendzseredre, kiteszek a twitteredre mindent, ami nincs, s az óvszeredre is. Hogy gyerhessetek utánam ti is.
Leírom, megmondom, kiteszem képben: egy semmit érzek! Egy rohadt nagy semmit szabadon!
Szabadon repülök lefelé és fentről végre látom a vigasztaló kőpadot (kőpadot, pillanatnyi kínpadot, mindegy), rárepülöm szivárvány grafittal,
hogy nem hiszem, ebben a zuhanásban sem hiszek.
Akkor se, amikor már látom,
látom, látom, látom, látom, látom, látom, látom, látom,
még mindig hallom magamat odalent.
Szőcs Géza
(Marosvásárhely 1953 – Budapest 2020)
„Életem egyszer már véget ért.” (sz. g. in. az uniformis látogatása)
Mellettem halnak meg mind, akik éltek,
és értéke volt számukra annak,
amit én nem, nem és nem értek,
az adok és kapok félelemnek.
A félelmet, amit maguk számára
kértek: add meg elvtársam tegnap
és add meg uram nekik még ma,
add meg mindennapi rettegésüket
holnap is: csak, és csakis nekik.
És hagyd magára azt,
azt is meg azt, aki remélt és ma is remélhet,
és már-már rettegi, hogy nem,
nem és nem kell félnie tőled.
Hagyj engem is el,
hagyj magamra,
te szegény.
Gyurisó
(Lucfalva 1948 – Márkháza 2014)
Búcsú a könyvtárostól
Elköszönni jöttem, nem temetni!
Mindenkiben ott van a jó, meg ott van a rossz. A jó, meg a rossz erő. Mind a kettő – a jó, meg a rossz is – erő. És a jó erőt, meg a rossz erőt is nevelni lehet. Neveld magadban a jót, a jó erőt – Maczák Gyuritól, Gyurisótól ezt lehetett megtanulni!
Huszonhat éve tudom, hogy létezik ez a falu – Márkháza, Tóthmarokháza, nekem Marokháza –, ennyi ideje tudom, hogy Maczák Gyuri, a bányász, a könyvolvasó – akit én szívesen neveztem könyvtárosnak –, tehát huszonhat éve tudom, hogy ő itt van közöttünk a földön, és alig néhány napja most már azt is tudom, mit tanultam tőle. Ezt: neveld magadban a jót! Nagy szükségem van ma is erre a tudásra!
Városi ember vagyok, falun élek, tőlük tanulok. Ne a rosszat keresd a másikban, hanem a jót!
Azért állok itt, hogy mondjam: a kicsi emberben, a gyerekben is a jó erőt neveld. Nem baj az, ha piros, vagy kék vagy lila a haja, akkor is a jót keresd benne, és tegyél meg mindent, hogy megtaláld. És megfogod találni. Ezt üzeni Gyuri, Maczák Gyuri, Gyurisó.
Mi a jó? Legelsősorban, ami nem árt a másiknak. Nem biztos, hogy neked az a legjobb, ami a másiknak nem árt, de, ha a másiknak sem árt, akkor az már jó! Ha használsz is vele, az már maga a jóság. Kicsi közösség vagyunk – még egyszer mondom! – szükségünk van erre az üzenetre. Olyan szerényen, és emberien és egyszerűen volt itt közöttünk, hogy csak most vesszük észre, amikor elmenőben van…
(Folytatjuk)
Fotó: Alvó cseresznyefa. A szerző felvétele.