Békés Pál
(1956 Budapest – 2010 Budapest)
„A mese ott van, ahol mi vagyunk.”
Békéspali, békés pali
Csak verset nem írt. Vannak magunkkal hurcolt regényei és hurcolós gyermekregényei. Beülünk a kocsiba, hátul három gyerek, ki tudja honnan hová. Éppen utazunk, jó, ha velünk van a dobozban Békéspalika; novellái, drámái és hangjátékai. Írt publicisztikában is kortörténetecskét, és azt állította Bélyeggyűjtemény című könyvének „fülén” (vagy hátlapján), hogy azt a történetet, ami nem fér rá egy bélyeg hátuljára, nem is érdemes megírni.
Megjelent egy egészen különleges könyve, a Csikágó, amit gangregény-nek nevezett, ami nem csak a tökéletes műfaji meghatározása miatt különleges, hanem mert a történetei gangosan különlegesek. Van egy novellája, amit beépített, a Tejportestvérek. Úgy éreztem, nem ott van vége, ahol vége van. Rákérdeztem. 1956-ban született, márciusban, szinte ugyanazon a napon, mint a szomszédgyerek, akkor, amikor minden szülőanya teje elapadt. Csikágó kellős közepén, lent a pincében októberben, novemberben, valahogy mégis sikerült svéd tejport szerezni, így lettek ők ketten ezerkilenscszázötvenhat őszén tejportestvérek. Az egyik család annak rendje és módja szerint kivándorolt, a másik annak rendje és módja szerint nem. A két fiú levelezésbe kezd, nyelvtanulás, nyelvápolás. Érettségi után a nyarat együtt tölthetik. Itt van vége a megírt történetnek. Kérdem tőle, miért? Azért, mondja, mert azt a másikat, a tejportestvéremet annak a nyárnak az elején, Bali szigete mellett, nyaralás közben, megették a cápák. Író ilyet nem ír, író volt, ő sem merte megírni.
Ötvennégy évet élt, „Megújította a gyermekirodalom nyelvét.” „Lehozta, visszahozta oda, ahol mindig is helye volt, lett, lehetett volna.” „Nem csak a műveivel (A Kétbalkezes varázsló, Félőlény) tette ezt, hanem azzal a – merjük leírni – hittel, amivel a gyermekirodalmat a soha felnőni nem tudó szülők felé közvetítette, a maga természetességével.” Hozzáteszem: a gyermekmesét, amiről tudjuk, hogy sohasem csak az, a soha nem akaró, nem képes szülőkhöz vitte el. Tudatosan. És: „Volt az ő Csikágójában egy gangregény.”
A küzdelem és a szeretet vele halt meg? Vele is, biztosan.
Tamás Gáspár Miklós
(1948 Kolozsvár – 2023 Budapest)
A tanítványok bevonulnak a terembe.
Fiatalnak nevezhető öregedő írók ülnek az Igaz Szó székhelyének tanácstermében. Gazsi felszólal. Nem szólalhatott volna, de ő fel. Arról, hogy vannak – ott, a teremben is – bástyán belüliek és bástyán kívüliek. Talán nem nevezett meg senkit, természetesen, de azt ma is tudni lehet, hogy ő volt a legmagabiztosabb bástyán kívüli. Ő mindenkor bástyán kívülinek mondhatta és láttathatta magát. Ki más tehetett arról, hogy így – úgy – alakult, mint ő maga? Bástyán kívül van ma, halála után is. De kik voltak azon a sok-sok bástyán belül? Kik? Azok, akik tudták, hogy a bástyát kell védeni, a bástyát védeni kell. Belülről. Meddig is? Közöttük ma is ugyanazok a jóravaló emberek, de mégiscsak bástyán belül, ahova csak az engedhető, aki beengedhető. Hogyan is?
„…’77 elején. Bretter György, a kolozsvári egyetem filozófiatanára volt az Ady-kör meghívottja, biztosan Ara-Kovács Attila akciójaként. A váradi közönség abban a kitüntetésben részesülhetett, hogy szemtől-szembe találkozhatott a hírneves professzorral, aki nem egyedül érkezett, hanem magával hozta Kolozsvárról négy vagy öt tanítványát, fiatal filozófus kollégáját is (…) Jól emlékszem ma is a teátrális pillanatokra, amikor a Mester és a tanítványok bevonultak a terembe. A fiatal titánok, valamennyien tömött szakállal ékesen emlékezetem szerint, közöttük a primus inter pares, TGM, leírhatatlanul kifinomult jelenség, akit hírneve már réges-rég megelőzött. Az este folyamán az ifjú filozófusok olümposzi magasságokból szóltak az egybegyűltekhez a bölcsek kövének titkos letéteményeseiként. (…) Abszolút lenyűgözőek voltak, nem vitás!” (Gyalai István, Nagyvárad-Bécs)
Amikor azt mondom, hogy a hetvenes években az alkotva tűrő értelmiségiek rettegtek Romániában Gazsitól, a nyolcvanas években pedig a „magyari magyarok”, a rendszer hivatásos és hazafias elkötelezettségű, lázadva szolgáló seggnyalói, akkor keveset mondok. Felkészültebb, cáfolhatatlanul riposztozó, a vitát nála jobban élvező ember akkor már rajta kívül nem élt (Lukács Györgyről mondta Eörsi: úgy senki sem élvezte a vitát, mint ő, Lukács). Felkészült pártközpontos és még műveltnek is mondható védelmező-védekező alapállású bástyaépítők és vívókáderek, akiket az Írószövetség rendezvényeire többek között azért rendeltek ki, hogy Gazsit megcáfolják, megcáfolgassák – mert megfékezésére nem gondolhattak – ugyancsak rettegtek tőle, olyan védhetetlenül villantott oda villanyos kardjával. Lézerpenge volt az már akkor is.
Mitől rettegtek még, mitől rettegett jóra és rosszravaló mindenki (is!)? A poenjaitól, amelyek mindig, mindenhol, mindenkor várható hevességgel törtek fel és ültek is. Kószált egy gonoszkás gondolat is akkoriban erről: egy kedves, vitriolba beáztatott poen kedvéért egy országot is… De barátot soha (dehogynem!). Megszurkálgatott.
Szabad-e árulkodni? Előfordult, hogy nyomorgott, villanyt, telefonszámszámlát, fűtést nem tudott fizetni. Összedobták ezekre a pénzt, amikor éppen nem vendégprofesszor volt az USA-ban. Mert akik összedobták, azok számára is össze kellett (volna) dobnia valakiknek. A kétezres évek elején! Nemfizetés miatt számtalanszor volt kikapcsolva a telefonja.
A kétezres évek elején utcán futottunk össze, kéziratot kértem tőle, kiadó voltam vagy mi. Időpont megbeszélve, Nádor utca, megyek. Átvezetett az egyik szobába. Újságok – Népszabadság, Népszava, ÉS – folyóiratok (régi Mozgó Világ, talán Valóság és vidékről is hasonló, ma már többnyire nem szeretem lapok) halmaza a földön, mint amiket egyszer már ki (is) dobtak. Benne az évtized legjobb, legélesebb, legokosabb, még mindig lázadó, lazító publicisztikái. Ezekből válogathatsz, mondta. Nem válogattam. Azokból még sokáig nem lett könyv. Egy se.
Megtömni Gazsi zsebét nem lehetett, nem is lett volna érdemes: nem érdekelte. Na és sohasem gyűjtött, félre is csak a gondolatait, na meg az eszméit rakosgatta. Egyre jobban érezni fogjuk – érezni fogjuk? – nem hiába.
Érzelmek? Igen. Kolozsvárszerelem. Alig pár nappal halála előtt, akkor, amikor már hetek óta állandó jelenlétű ápolóra szorult – Kolozsvárra utazott. Azt a várost is szeretni tudta, amelyik már rég nem volt az övé…
Pál József. A regényolvasó
(1950 Cered – 2011 Salgótarján)
Amikor megismertem csaknem mindent tudott, annál is többet, mint amit tudni illett egy valamire való irodalmárnak (hogy értelmiségiről ne beszéljek) a határon belül és kívül teremtett (aktuális) irodalomról. Amiről nem tudott, az nagy valószínűséggel nem volt, vagy nem volt aktuális, és csak később (körünkben) vált azzá, vagy nem kellett tudni róla.
Jókedvűen menetelve anekdotázott az irodalomban, és anekdotázva menetelt már akkor is – belőle kifelé.
A tudatlan ember, mint én voltam és maradtam hozzá képest máig, a tudatlan ember, amikor Pál Jóska megállíthatatlanul és gátlástalanul jött a (könyv)címekkel, nevekkel, pontos dátumokkal, szóval a tudatlan ember, még ma is azt hiszi: akkor, azzal a sok tudással csak viccel.
Egyetlen prózakönyvét – Szalmakomiszár a címe – Laczkó Pál írta, 1981-ben jelent meg, Földi Péter illusztrációival.
Közben bement a Parlamentbe. Nem ez az életműve. Az ő maga, holott bekerülhetett volna mások életművébe is: regényolvasó.
Boldogabbá tette a gyűjtés, a tudás halmozása, a tudás bekebelezése, a készülődésnek az élménye, mint az írás (gyakorlása). Megbocsájtható a megbocsájthatatlan?
A Regényolvasó fiatal hőse mindent elkövet azért, hogy olvashasson, az olvasás háborítatlan feltételeit szülei hagyatékénak, örökségének (ház, kert, gazdaság) eladásából teremti meg. A végkimerülésig olvas. Beleőrül az olvasásba, még nem beteg, és nem tudja, hogy az lesz. A keretnovella hőse arra ébred, hogy fehérköpenyes ápolók veszik körül, és olthatatlan olvasási vágy tőr rá.
*
Alakja, profilja volt a kisvidéki professzionális (irodalmi) szervezőnek. Sorsszerűen teljesült be az élete: agyonütötték az utcán, szürkületben, vagy máskor, Salgótarjánban. Semmi nem volt nála, és azt el is vették tőle. A kórházban hajléktalanként kezelték. Mondanom sem kell, mit élt át, ha még életben volt. Napokig senki, a családja sem tudott róla. Három nap után hirtelen több dokument is szembejött, mindene, ami azelőtt nem volt neki, ami nem volt nála, egyszerre csak lett. Még táskája is lett megint, fémesen zörgő értékekkel. Cucilista jelvények, kitüntetések, amiket ajándékba kapott egy havertől aznap, hogy eladja. Eléldegélt volna belőle. Négy sörre biztosan juthatott volna, pedig boros volt. Páljóskának vége. Mentőt azok hívtak, akik fejbe verték, aztán eltűntek.
Pap mondta, hogy nem szenvedett, katolikus, ő csak tudja, mert, hogy helyette, Páljóska helyett egyszer már megszenvedett valaki.
Sírja mellett mondták: a kicsi kisvárosban most már nincs kivel beszélgetni napi és klasszikus olvasmányokról, versről, könyvekről, filmről, és az ezekhez hasonló „értelmetlen” dolgokról. Nincs már ott az a másik, aki napirenden tudott maradni a történésekkel. Nincsenek dolgok a dolgokról.
Temetésére kivonult a város polgármesterasszonyostul, de a korábbi képviselőt, Páljóskát, aki Antal József alatt egy megyét szolgált, sem a város, sem a megyéje ezen az egyetlen napon sem tekintette „saját halottjának”.
Az utóbbi években többször előfordult – ő panaszolta –, hogy a madzagos telefonszámláját sem tudta kifizetni (mobilja nem volt), ha hívnám is, nincs mit felvennie.
Szörnyű történet, ne szoktassuk magunkat hozzá!
Darkó István
(1954 Kolozsvár – 1982 Nagyvárad)
A szerelem önromboló folyamat, pusztítani kell az írmagját is! – ezt mondta.
Nincs olyan ember, akinek ne lenne önromboló szenvedélye. Mindnyájan önrombolók is vagyunk. A piás ember, meg a narkós, de nem csak ő, hanem a józan, a józanul gondolkodó, meg az is, aki egyáltalán gondolkodik.
Az önpusztítás, meg az önrombolás, két különböző dolog, még akkor is, ha mind a kettő valamiféle önépítés is ugyanakkor. Darkó, színművész úr Nagyváradon egy volt azok közül, akik megkülönböztették magukat az önpusztítóktól, és önkényesen, ha ki nem mondva is, de megélve, az önrombolók kasztjába sorolta, inkább sodorta magát. Nap mint nap. Egy volt közülünk.
Egyik este is ültünk a színház melletti Pannonia, Darkó s a mi időnkben már Transilvania (Transzi) étteremben, miközben sok sört ittunk. Klasszikus Monarchiabeli étterem, velencei tükörrel, elegáns vendégekkel, a színészek, festőművészek itt „vacsoráztak”, ittak előadás után. A festők, amikor Safi úr, a főpincér hozta ki a sört – hitelre. Ha már több hete nem jöttek a váltóért, Safi főpincér – alacsony, kopasz, köpcös ember – civilben jelent meg a műtermekben, majd válogatott. Többnyire nem a falról akasztotta le a képet, hanem a bútorok mögött, és más helyszíneken a „házigaléria” nem titkos zugaiban keresgélt, onnan választott többnyire befejezetlen műveket.
Az egyik kisebb asztalánál ültünk azon az estén, akkor talán már hosszú ideje némán, egymásra bambulva, hisz fiatalok voltunk. Safi főpincér hozta a söröket. Darkó egyszer csak felugrott az asztalra: „Zsidók vagyunk! Zsidók vagyunk! Mindnyájan zsidók vagyunk!” – kiáltotta Safi úr legnagyobb ámulatára. Majd, miután tapsot nem kapott, visszaült a székébe, és megivott még néhány korsó sört, némán.
Safival, aki ekkor már nem pincér, és ebből kifolyólag, ha úriember is, már nem úr, Pesten találkoztam ismét. Meghívott a lakására, hátha tudok neki segíteni, hogy a még megmaradt festményeket, a nem mindig a nevére dedikált könyveit eladhassa.
*
Legnagyobb szerepét Darkó a Mroźek-féle Tangóban játszotta a lengyel származású Alexandru Kolpaci rendezésében Nagyváradon (1979), Bányai Irén, Csoma Judit, Kakassy Ágnes, Miske László, Szabó Lajos, Técsey Sándor mellett volt Artúr.
Könyvet is írt: Ki meri állítani magabiztosan, hogy az író, pláne, ha színész, úriember. Én biztosan nem! – Most már ezt is mondta. Aztán belefulladt a Dacia strand tenyérnyi vizébe Nagyváradon egy fülledt nyári nap délelőttjén. Előtte lehet, hogy infarktusa volt.
Piás az, aki rendszeresen iszik, alkoholista az, aki egyáltalán nem.