Az Alibi – hat hónapra KERT című darabjának a bemutatója után történhetett 2002 tavasz végén, nyár elején, az biztos. A Gundel mellett, az étteremben elfogyasztott krumplipaprikás (vagy paprikás krumpli) virslivel után, az állatkertben, ahová Alexander Brody, Bródy Sándor unokájának (Hunyadi Sándor unokaöccsének), a könyvsorozat tulajdonosának és szerkesztőjének a vezénylésével vonultunk sétára.
Kisebb csoportokba verődtünk a rácsok, kifutók, ketrecek mellett, mint kisvadak a nagyvadak között, amikor odajött hozzám Tar Sándor, a fegyver-, lőszer- és robbanószer technikus, akinek azelőtt néhány könyvét olvastam (Szürke galamb, A mi utcánk). Beszervezésének kizárólag ínyes értelmiségi körökben közszájon forgó történetéről pedig alig olvasott lapokból, és az áldozatok megbocsájtó üzeneteiből tudtam. Az állatkerti „bonyodalom” előtt sohasem találkoztunk.
Van egy kézirata, – mondta, – ami nem kell a Magvetőnek (állandó kiadója volt már akkor is). – Biztos vagy benne? – Biztos, tárcák, nem kell nekik.
Melyik kiadó nem csap le akkor (és ma) egy szabad Tar kéziratra? Hibát azonban elkövettem: nem kerestem meg a Magvetőt.
Nem ismertük még a digitális beírást, a kéziratok gépelt formában, hagyományos postai úton közlekedtek szerző és kiadó között. Megkaptam a tárcákat, hullámzó színvonalú kötetterv volt, az írások nagy részén érződött, hogy musz-szövegek, kötelező penzum teljesítéséből születtek, illetve a munkanélküli író pénzszerzését szolgálták. Valamennyi történet nyelvében, fordulataiban igazán „taros” mű – gonosz történetek, közöttük Az alku.
Ha már Tar, akkor vajon melyik az a kiadó, aki a kötetének ne ezt a címet adta volna? Tar Sándor: Az alku – gonosz történetek, megjelenik 2004-ben egy a kommunizmusban beszervezett író lebukása után…
Hír járta be akkoriban nem csak a budapesti értelmiségi és benne a kiadói világot arról, hogy Tar ennek a történetét írja. Az „én kiadóm könyvének” semmi köze nem volt ugyan hozzá, de ha már volt egy ilyen cím, nem lehetett kihagyni. Utólag bevallom: az olvasó megtévesztése céljából, kihagyhatatlan magas labda, kiadói fogás. Így született egy alkuból Az alku.
Napok teltek el, hívott a Magvető igazgatója, még mielőtt szóhoz jutottam volna – kurvaanyámozva. Mármint, hogy én azonnal foglaljam el édes jó anyám ama testrészét örökre és mindenestül.
Kiadója, mint megtudtam akkor, két alkalommal is komoly, ma sem megvethető összeggel (előleggel) ösztönözte Tart arra, hogy megírja a maga változatának irodalmi, esetleg naplókkal dokumentált feldolgozását; hogyan szervezték be, hogyan történt a demokratikus ellenzék megfigyelése, mit jelentett, hogyan, kikről, mikor. Ígérgetett, de sohasem teljesített, a kiadó pénze elúszott, mert az a rohadék… Szembesülni nem, megélni akar. És akkor jövök én, a kicsi kiadómmal és lenyúlom az alkut. Amiről az üvöltő hangon folytatott beszélgetés során kiderül: nem is az az alku.
Valamelyest tehát tisztáztuk a helyzetet: nem a beszervezéses történetet adta el Sándor, a cím „csupán” kiadói fogás, magvetője akkor ezekre a „forgácsokra” valóban nem tartott igényt.
Kurvaanyámozás letudva és visszavonva. Néhány nap múlva kézzel írott, elnézést kérő levélben is.
Zárójelen kívül jegyzem meg: Az alkuból ma – megnéztem – egyetlen példány kapható, 9900 forintos antikváriumi áron…
*
„Reménytelenség, unalom, fásultság, szomorúság, gépiesség – ez uralja Tar Sándor világát. Hősei többnyire üres lelkű, kisemmizett kisemberek, hajléktalanok, alkoholisták, elmebetegek vagy csak nyomorultak, lecsúszott értelmiségiek, tanárok, orvosok, szerencsétlenek. Történetei – mert ő továbbra is történeteket ír – hétköznapiak, mégis, vagy éppen ezért, megrendítők és igazak. Olykor vidámak is. De inkább ne lennének azok. Tar katartikus élményt nyújtó mesélőkedve mit sem változott. Hol alakjai bőrébe bújva kandikál gúnyos pofával kifelé, hol meg kívülről kukucskál befelé, kukkol és megfigyel. Eleinte csak érezzük, hogy mindig az ő – már-már giccsesre mázolt – valóságában éltünk, később már tudjuk is. Nem lehet szabadulni belőle. Itt van. Szörnyű és gonosz. Az ember pedig, akit látni sem akarunk, akivel találkozni sem szeretnénk, ott áll a lépcsőházban, bekopog az ablakon, bámul ránk egy kerti padról vagy egy kocsmaajtóból. Leskelődik. Alkukat köt, és nem akar semmit. Hátha neki sikerül. Menekül előlünk, és már közelít hozzánk. Csak arra vigyáz, hogy sohase költözzön megsemmisíthetően belénk.”
A 2002-es könyv hátlapszövege ma is tökéletes diagnózisa az emberiségnek és a tari prózának.
