A hetvenes évek közepén vagy nagyon a legvége előtt történhetett, nyáron, robbanó melegben, de Zudornak nem ettől lett napkitörése.
Táviratkézbesítőként dolgoztam a nagyváradi postán, biciklivel hordtam ki éjjel és nappal, vasárnap és ünnepnapokon a táviratokat és a sürgős leveleket. A szakadatlan szolgálatért, a készenlétért nem több fizetség, hanem szabadnap járt, sok-sok szabadnap: előfordult, hogy akár egy héten keresztül is otthon olvashattam, készülhettem (mire is?), írhattam (vajon mi értelme volt?).
A Vitéz (Decebal) utcai híd mellett tekertem el a földutas Körösparton, amikor Zudor, a „fiatal költő”, csaknem elém szaladt. Lehetett huszonhárom-huszonöt. Akkoriban már sejtettük, hogy nem stimmel valami, a kibírhatatlan zsenit már láttuk benne, a „klinikai esetet” még nem. Első könyvtervét, eredeti gépiratokkal akkor még nem, majd évekkel később dobja be az éppen áradó, zavaros Körösbe – alkalmi szerkesztői szeme láttára. „Szállj, szállj Honti Hanna, mint egy seggberúgott sirály!”
Nem akartam megállni, lerázni szerettem volna. Nem lehetett. Futott mellettem, ha egy idő után nem lassítok, akkor is gyorsabb, mint én biciklivel. El akarta mondani. A Gong teraszán találkoztunk ismét.
„Öregem, Napkitörésem van! Amerika Váradra dobta le a napalmbombát, végünk!” Embereket állított meg a város főutcáján és a fülükbe súgta a történetet. Azzal kezdte, hogy „én mindent tudok!” Egy ilyen alkalommal az egyik megszólított férfi behúzta a bazárépület árkádja alá és ráripakodott: mit tudsz? Mindent, mondta volna Jancsi ártatlanul. De ilyen, az ártatlanság ellenkezőjét sugárzó arca csak neki volt. A pasas (váradiasan: a balik) püfölni kezdte, leteperte a földre, megrugdosta. Jancsi ekkor sem mondta, hogy már nem tud semmit.
Ledobták a napalmbombát, kipusztul a nagyváradi emberiség, maradnak az épületek üresen, csupaszon. Próbáltam meggyőzni az ellenkezőjéről, na meg feltettem a kérdést: miért éppen Váradra dobták volna le? Volt érve Jancsinak, de hogy mi, arra – ma is védekezem? – nem emlékszem. De lehetett, mert tovább ellenkeztem, győzködtem, aztán feladtam mégis. Zudor pedig folytatta békésen őrült, napkitöréses hadviselését a nagyváradi emberiség életben tartásának érdekében a színház körül, a szemközti könyvesboltban (ahonnan kidobták) meg a Fő utcán, ami akkor még talán nem sétáló, de már nem ott jár a villamos. Ha cigarettával kínálták, elfogadta, ha meghívták ebédre, azt is.
Azokban a napokban Szőcs Géza első feleségével, Mártával a Félixfürdőn töltötte a napjai nagy részét, de Nagyváradon, a Dácsia (Dacia) szállóban szálltak meg, innen jártak ki a fürdőhelyre. Többször találkoztunk. Egyik alkalommal elmondtam neki, hogy Zudor megőrült, azt állítja, hogy megérintette az amerikaiak által ledobott napalmbomba, napkitörése van, s hogy ennek milyen jeleit tapasztalta. Zudor és Szőcs egy darabig évfolyamtársak voltak a kolozsvári bölcsészkaron, Géza magyar-orosz, János francia-magyar szakon. Géza egyetemi lapjában, a háromnyelvű Echinoxban, majd pedig az Igazság napilap Fellegvár című mellékletében akkor közölgette a Zudor-verseket, amikor a „komoly”, az „igazi” szerkesztőségek (Utunk, Igaz Szó, Ifjúmunkás) hivatott halhatatlanjai csak gúnyolódtak fölötte. Amivel most én is próbálkozom.
– Beszélj meg vele egy találkozót, hozd ide – kérte Géza.
Nem sokkal ez után felkísértem Jánost Gézáék már nem nászutas szobájába a Dácsia (Dacia) szálló sokadik emeletére. Beszélgettek. Hallgattam. János kezdetben gyanakvással, majd az értő hallgató láttán fellelkesülve előadta a történetét. Géza hallgatott. Hallgatott. Hallgatott, majd:
– Igen, ledobták. És akkor mi van?
Most János némult el, aztán meg:
– Hogyhogy mi van? Hát ledobták, nem érted?
– Le, de most mit tegyünk?
János nem értette ezt az elfogadást, de Géza segített.
– Mikor jelentkezik a hatása? – kérdezte.
– Mit tudom én, talán néhány hét és vége.
– Na, hát akkor azt a néhány hetet várjuk meg. Én kibírom, biztosan te is kibírod, Jancsi. Nem tehetünk mást. Ha ledobták, ledobták, várunk.
– Nem is érdekel, hogy miért éppen ide?
– Nem! Hát nem mindegy? Ha már ledobták, úgyis mindegy! Nem?
– Az sem érdekel, hogy mi lesz velünk?
– De, az érdekel, kivárjuk!
Nem is tudom, eljöttünk, vagy még mindig ott vagyunk és várunk azóta is abban a szállodaszobában. Csak az biztos, hogy Zudor soha többet nem emlegette, hogy ledobták. Hát istenem, ha ledobták, hát le, és hát – megint csak istenem – éppen ide. Mindig ide. Akkor is ide közénk, ha nem!
A három évtizeddel későbbi képen Térey János, Szűcs László és Zudor János az egykori Gong presszó teraszán
A fotó a szerző felvétele