Székely János leánya, Orbók Sándorné Székely Ilona volt Az irodalom és a kultúra éltető közege: a lokális és a regionális elnevezésű júliusi konferencia vendége a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv és Irodalomtudományi Tanszéki Csoportjának. Az Albu-Balogh Andrea és Balázs Géza vezette beszélgetés során Székely János, az író, az alkotó, az ember portréja bontakozott ki, miközben kivetített fotókon követhettük nyomon a család életét.
Láthattunk diákkori portrét Székely Jánosról, megtekinthettünk egy leventefotót, ami 1944-ben készülhetett, mielőtt elvitték az alakulatot, menekültek a front elől. Szóba került, hogy Erdélyi Lajos készített egy egész fotósorozatot az íróról. Például ahogyan az íróasztala mellé telepedett kedvenc alkotópozíciójában, ahogyan ült a szék karfáján. Neki fontos volt az a kora reggeli két-három óra, amit az íróasztala mellett töltött, olyankor alkotott.
A dolgozószobájának egyik oldalán sorakoztak a könyvek. Antikváriumban rengeteg könyvet összevásárolt, német nyelvűeket is, mindent, amit fontosnak gondolt. Szép sorozatokra tett szert. Ezek az antikváriumokban vásárolt kötetek alapozták meg a könyvtárát. Később sok kötetet kapott ajándékba, küldték neki a dedikált tiszteletpéldányokat. Fénykép is megörökíti, amint könyvtornyok sorjáznak az asztalán. A család csodálkozott, miért nem csináltat inkább még egy polcot. Nem került rá sor, haláláig úgy maradtak a könyvtornyok.
Kézzel írta a szövegeit, és sokat javított. Utólag az Igaz Szónál legépeltette az írásait. Majd a legépelt dolgokat is többször újrajavította. Minden kéziratából van több példány. Egy-egy mű különböző változatokban.
Székely János sokat dohányzott. Orvosa mondta neki, ideje lenne felhagyni a sok büdös bagóval. Megkérdezte az orvos: Töbet ér az életénél a bagó? Mire ő: „Hófehér mosolya láttán gyáva voltam bevallani, hogy többet”. Ilona hozzáfűzte: „És tényleg így érezte. Nem érezte úgy, hogy az élet neki valamit ad. Úgy érezte, az ember ebben az életben rossz, kiszolgáltatott helyzetben van, és ez a nyomorult élet sajnos csak mind rosszabb és rosszabb. Én legalábbis ezt a következtetést vontam le a családi beszélgetésekből. Ám bizonyos értelemben elmondható: boldog volt, mert azzal foglalkozott, amit szeret. Nem érdekelték az apróságok, csak a lényeg. A mindennapi kicsi dolgok nagyon megkínozták. Jaj, mennyire nem szerette, amikor ilyen kötelességek vártak rá. Mondjuk az értekezletek az Igaz Szónál. Azokat biztos nem szerette. Ha hülyeséget mondtak, egész biztosan sajnálta rá az időt. Többször is megmondta: az emberek ne beszélgessenek egymással, teljesen fölösleges, mert azt tapasztalta, senki se kíváncsi senkinek a véleményére, mindenki csak a sajátját mondja, mondja, mondja.”
A mindennapi nyűgök elviselése mellett is elmondható: a szerkesztőségi munka testhezállóbb volt számára, mintha tanított volna. Ahhoz nem lett volna türelme. Ő vezette a vers rovatot. Mindenkinek válaszolt a leveleire. „Otthon az édesanyámmal nemegyszer beszélgettek a szerkesztőségi dolgokról, voltak azokban az időkben fúrások-faragások, intrikák, kirúgások, most is vannak ilyenek biztosan. Megbeszélték ezeket, tisztán kiderült, hogy ki jellemtelen, ki milyen, nem maradt ez titok. Általában egyetértettek ezekben a dolgokban édesanyámmal. Erkölcsileg közös színvonalon voltak.”
Szó esett az ivói kirándulásokról, időtöltésekről. Ezekről is készült fotográfia. „A vadászat iránti szeretetét a nagyapámtól örökölte az édesapám. Nagyapám annak idején szükségből orvvadászni járt a Somos tetőre. Mindenki látta, hogy a puskacsövet a nadrágja szárába rejtette. Nem tudta behajlítani a térdét a puskacső miatt” – mesélte Ilona. Édesapja szerette a természetet, szép tájakat. „Valaki ajánlotta neki Ivót a Hargitán. Ahogy Zetelakán felmész, van ott egy hosszú patak, Ivó pataka, ott nagy vadászterület található. Vadászengedélyt vett ki évente. Eleinte vagy két évig a kis öreg, bajuszos, alacsony Pista bácsinál – Kiss Máté István volt a neve – laktunk. Utána megbeszélték Pista bácsival, hogy apám vesz egy kicsi kaszálóházat. Ezek a kaszálóházak arra valók, hogy legyen hol lenni, amikor a zetelakiak mennek szénacsinálni. Azontúl ott nyaraltunk minden évben két-három hetet. Csak Ivó érdekelte.” Adódott egy-két eset, amikor meghívták külföldre, volt például Bécsben egy olvasókörút alkalmával. Székely János Budapesten is járt néhányszor, ott élt a húga. „Egyébként nem szívesen mozdult ki otthonról. A drámabemutatói alkalmával sem. Nem érezte úgy, hogy igazán kíváncsi rá valaki. Ezeket olyan formális dolgoknak tekintette, ahol az emberek csak úgy elbeszélnek egymás mellett.”
Albu-Balogh Andrea mutatott egy újabb képet: egy ház falán emléktábla. „Ez a Bíróság utcában van Marosvásárhelyen. Nem laktunk ott kezdettől fogva.” Amikor Ilona született, Kolozsváron laktak a szülei. Még az öccse is ott jött világra. Aztán az édesapja állást kapott az Igaz Szónál. „Először egy tömbházlakást kaptak a Szabadság utcában, de aztán amikor elváltak, édesanyám visszaköltözött a nagymamához, édesapám meg a szüleihez. Ez a ház, amelyikre emléktábla került, az, ahol végül mégis ketten együtt laktak.”
Balázs Géza kérdezett arról, kik voltak Székely János barátai, kikkel járt össze. „Két dolog volt az életében, amit édesanyám mély megvetéssel illetett az efféle férfidolog végett: a vadászat és a bridzs. Volt neki egy kis kompániája, amely hetente összejárt, mindig máshoz mentek, ez volt a társasága. Egy-egy barát vagy ismerős eljött Kolozsvárról is, beszélgettek, de nagy társasági életet nem éltek.”
Hogy mi a története a díjátvételek megtagadásának? „A Pezsgő-díj volt az, amit konkrétan visszautasított, mert azelőtt sokat támadták. ’Ha akkor nem kellettem, most se kelljek’ – volt egy ilyen benne. Hangoztatta, hogy márpedig ő nem törődik a társadalom és az emberek véleményével. Volt benne egyfajta sértettség. Úgy érezte, nem értékelik, nem gondolkodnak el azon, amit mond, akkor inkább hagyjanak neki békét. Nem is tudom, hogy aztán díjakat ajánlották-e neki, vagy csak úgy elterjedt, hogy jobb, ha nem is kísérleteznek vele. Egyszer mégis elfogadott valami színházi díjat. Biztosan nem akarta őket megsérteni.”
Elhangzott egy afféle „mi lett volna, ha” kérdés. Mire Székely János lánya határozottan azt válaszolta: „Akkor sem lett volna más ember, ha nem abban a rendszerben él. Egyik rendszer sem jó – ez volt az alapállása. Őt az általános dolgok érdekelték, s nem az, hogy épp akkor mi van. Az emberi természet lényege, az alapvető társadalmi folyamatok érdekelték. A következtetés pedig, amire jutott, az nem volt optimista az emberre nézve.”
S hogy mit örökölt az édesapjától? „Semmit sem szabad azért igaznak venni, mert száz ember azt mondja, hogy igaz. Utána kell járni, megnézni, és az a lényeg, amit igaznak találsz. Az önálló gondolkodás volt a legfontosabb az életében. Az embereket nagyon lehet irányítani, ha nem vigyáznak. Akárhányan mondják, hogy valami úgy van, úgyse fogom elhinni. Ezt tőle örököltem.”
