Kritika az Út a díjesőig című filmről
Talán nem a legszerencsésebb magyar cím jutott Gastón Duprat és Mariano Cohn közös rendezésének, az Official Competition című spanyol–argentin filmnek. Ám ezen túldöccenve bátran állíthatom, hogy Antonio Banderas, Penélope Cruz és az argentin Oscar Martinez olyan alakításokat tettek le a vágóasztalra, amilyeneket csak nagy színészek képesek.
És ebben is állt a feladat nehézsége. Hiszen Banderas és Martinez színészt alakít a filmben. Ez pedig nem könnyű, hacsak nem akarja a színész elnagyolni az általa megragadott szerepet. A filmbeli karaktereknek itt olyanoknak kell lenniük, akiknek a manírjai alól kilátszik a magánember is, emiatt némiképp realisztikus ábrázolást kell kapjanak, amellett, hogy – vígjátékról lévén szó – némi karikírozás belefér azért a játékba. Vagyis Banderasnak és Martineznek nem csak két olyan színész-tehetséget kell megteremtenie a vásznon, akiknek valamelyest a civil oldala is felvillan, hanem arra is ügyelniük kell, hogy figuráik jó arányérzékkel legyenek eltalálva, ugyanakkor ne legyenek túlságosan martinezesek, illetve banderasosak.
A történetről talán annyi elárulható: az alapkoncepció az, hogy a nyolcvanadik évét betöltő milliárdos (az egykori cannes-i nyertes, José Luis Gómez jutalomjátéka) elgondolkodik addigi életén, és arra jön rá, hogy a kérges lelkében éhező becsvágy sosem lett igazán kielégítve. És mivel pénzember, egy pénzember fejével is gondolkodik saját maradandóságának megalkotását illetően. Két ötlete támad csupán, az egyik egy híd kivitelezése, amit egy darabig elvet, a másik pedig, hogy a pénz nem számít alapon tető alá hozza a legjobb filmet, ami valaha csak létezett. Ezért lesz szüksége a két legnagyobb színészre, és persze egy extravagáns rendezőre (Penélope Cruz), hogy a Nobel-díjas könyvet ne is nagyon említsem, elvégre az csak kiindulópont lesz ahhoz, hogy a művészek szabadon kibontakoztassák a tehetségüket.
A két színész azonban tűz és víz. Művészi hitvallásuk, munkamódszerük, kinézetük és habitusuk nyugodtan definiálható ellenpárként. Míg a Martinez által megformált idősebb színész, Iván a szakma elkötelezett oktatójaként tartja számon magát, a nagy öregként, aki ha csak a felszínen is, de ódzkodik a kitüntetésektől, és megveti Hollywoodot, addig a Banderas által alakított Félix mintha Spencer Tracy ikonikus mondatával azonosulna, miszerint a színésznek annyi a dolga, hogy tudja a szöveget, és ne botoljon meg a bútorokban. Kettejük ellentéte és rivalizálása lesz a filmbeli humor legfőbb forrása, erre építi rá a két rendező, Duprat és Cohn az egész filmes szakma elé görbe tükröt tartó, egyedi hangvételű filmjét. Martinez és Banderas kettőse pedig jól működik a figurák közötti feszültség humoros, de nem elbagatellizált módon való bemutatása közben. Igaz, meg kell hagyni, hogy kettejük közül, úgy tűnik, Banderas bír szélesebb eszköztárral a színész-szerep megteremtését illetően. Mint ahogy az is igaz, hogy sajátos mimikáját, spanyolos gesztusrendszerét sokan tudják társítani egyéb szerepeihez, illetve jól passzol karrierjének néhány eleme az általa alakított Félixéhez.
Az Ivánt és Félixet összefogó Penélope Cruz által megformált Lola az építmény harmadik oszlopa. Lola az az önmegvalósító rendező, aki szabadon éli meg a szexualitását, aki úgy tartja, egy művésznek ne legyen gyereke, mert az csak gátló tényezője a kiteljesedésnek. Cruz figurája az alkotás szabadságában hisz, és minden konzervativizmust igyekszik kizárni. A két férfi színészt sajátos művészi és pszichológiai módszereivel, mi több, még szexualitásával is manipulálja. Ugyanakkor figurája árnyalt. Látjuk bizonytalanságában, látjuk magányosan, és látjuk tanácstalannak is. Ám mindezek nem veszik el a film humorát. Ezen állapotok ábrázolása úgy van a humor köntösébe öltöztetve, hogy a mély jelenetek megélése közben mosolyogjon is az ember.
A film tere a stúdió: az olykor lejelzett díszlet laboratóriumi környezetet sugall. Elvégre a próbafolyamatot követjük végig leginkább, tehát kamarakereteket teremt Cohn és Duprat. Nem látunk különösebben stábot vagy egyéb háttérmunkást. Nincs nyüzsgés. Ezért is követhetjük végig könnyedén a három ember egymásra gyakorolt hatását. Ezt néha felnagyítva is látjuk. Az olyan filmbeli megoldások, mint hogy egy hatalmas képernyőn megjelenő arcon látjuk az érzelmek skáláját, szintén a film erényének tekinthető.
Ami nem sikerült annyira, az a film lezárása. Mert ahhoz képest, hogy milyen szépen bomlanak ki a filmbeli karakterek a számos finomra hangolt konfliktusnak köszönhetően, a film végi dramaturgiai fordulat, illetve a film befejezése mintha túlságosan kapkodónak tűnne. Ennek ellenére az alapötlet, a filmbeli humor és a karakterek megformálásai egyedi hangvételű filmet és kellemes nézői élményt eredményeznek.
Út a díjesőig (Official Competition)
Spanyol-argentin film
Rendező: Mariano Cohn, Gastón Duprat
Forgatókönyv: Andrés Duprat, Gastón Duprat, Mariano Cohn
Operatőr: Arnau Valls Colomer
Vágó: Alberto del Campo
