Kritika Visky Ábel Mesék a zárkából című filmjéről
Visky Ábel többszörösen díjazott alkotása három, börtönbüntetését töltő apát állít a fókuszába. A hangsúly itt az apán van. A rendező ugyanis ezt az attribútumot kiemelve igyekszik megmutatni a közönségnek a fogvatartott szereplők emberi oldalát. Elvégre az uniformizált börtönruha, a társadalom által ezekre az emberekre sütött bélyeg úgy kategorizálja az elítélteket, hogy az átlagembernek, ebben az esetben a nézőnek, nem igazán jut eszébe eljutni a megérteni vágyás regiszterébe. A többségi társadalom tagjai igyekeznek eltartani maguktól az erről való érdemi gondolkodást. Az igazságszolgáltatás tegye a dolgát. A bűnösök bűnhődjenek. Ne is lássuk ezeket a börtöntöltelékeket.
Visky filmje azonban pont ezeknek a társadalmi rácsoknak a lebontására tesz kísérletet, úgy, hogy a rabokat felkéri arra, írjanak mesét otthon hagyott gyerekeiknek. A rendező-mediátor így hozza alanyait, egyben munkatársait, a rabokat, apai, fiúi, házastársi, egyszóval családtagi közelségbe.
A mesék megírása csak az első, és nem is könnyű szakasza a mediációs kísérletnek. A második szakasz ugyanis a rendezői koncepciót követve az lesz, hogy ezek a mesék filmtestet öltenek. Pontosabban a megírt történeteket a gyerekek és a rabok egy közös produkcióban valósíthatják meg. A harmadik szakasz pedig a kész produktumok, a filmre vitt mesék készítők általi megtekintése lesz. Az apák és a gyerekek tehát egy filmbeli mesében a filmvásznon találkoznak, mint egy általuk megálmodott mesében, egy beteljesülő fiktív történetben.
Az, hogy a rút valóság börtönfalait a filmeseknek a mesék segítségével sikerül lebontaniuk, csak az egyik vetület. Mert bár az ötlet és a koncepció véghezvitele valóban Viskyék érdeme, de a rendező és csapata nem éri be ennyivel. Szereplőiket egyenrangú partnerré teszik az alkotói folyamat során. Egyrészt a rabok és kinti családtagjaik egy dokumentumfilm alanyaiként vannak jelen, a kamerának nyilatkoznak a bekerülés okairól, a börtönlét monotonitásáról, a rokonok hiányáról. Ugyanígy a kinti családtagok beszélnek az apa hiányáról, a helyzet által teremtődött saját börtönállapotukról. Elvégre egy börtönviselt családtag története a család története is egyben, nagyban kihat a kint maradtakra is, főleg, ha azok gyerekek.
Ezért is különleges Viskyék módszer-kísérlete. Hiszen a szereplők nem csupán passzívan állnak a rájuk szegezett kamerával szemben, hanem alkotótársként, a mesék megálmodóiként, tervezőiként, szereplőiként is részesévé válnak a vállalkozásnak. Ám nem is ez a lényegi vonás, amellyel Viskyék átlépik egy szokványosnak mondható dokumentumfilm kereteit. Hanem inkább az, ahogy a társkészítőkké váló rabok és családjaik, az álomvíziók megvalósítói, szembesülnek a mesékkel, pontosabban az, ahogy az összeállt kis történetek igazságát magukra vonatkoztatják ebben a terápiás jellegű alkotási történetben. A film szereplői aktív alkotókként ugyan, de mégis játszva, játékosan szembesülnek saját élethelyzetükkel. És ez is lenne a filmes módszer lényege.
Az már csak plusz hozadéka a filmnek, hogy – a folyamatot végigkövetve – a néző is könnyen felhagyhat a fogvatartottakkal kapcsolatos, előre kódolt ellenérzéseivel, és mint megtévedt emberekre, családapákra, férjekre láthat rá ezekre a rabruhába öltöztetett, különben általában arctalan személyekre. A film ezáltal könnyen részvétet kelthet, de legalábbis a megértés iránti igényt teremtheti meg a nézőben. Mi több, bár valóban egy speciális helyzetbe van ékelve a történet, a néző mégis könnyen találhat benne olyan elemeket, amelyek a saját sorsára vonatkoztatva is érvényesnek tűnhetnek. Ki tudja? Egy közös mese megteremtése a családdal valószínűleg sokaknak jól jöhetne. Legalábbis ekképpen is értelmezhető Visky Ábelék filmje.
Muszáj kitérnem a film technikai kivitelezésére is. Hiszen a Mesék a zárkából a képi megoldások szempontjából is felettébb érdekes. Kürti István és Nagy Zágon ugyanis mintha inkább a magány megragadásáért lennének felelősek, és nem a börtönállapotok zord valóságának megszokott ábrázolásáért. Azért persze nem azt közvetíti a film, hogy vidáman elviselhető a börtönélet, de azért meg kell hagyni, elkaphat a néző egy-egy vicces jelenetet, mint például hogy egy rab az Escobar fia által jegyzett Apám, a drogbárót olvassa a priccsén elfeküdve. Ez a valósnak tűnő elem a film témáját tekintve akár kiszólás is lehetne.
A lényegibb azonban az, ahogyan a mesék képre vitelének folyamatába avatnak be minket, nézőket a filmesek. Nem könnyű mesét írni. Ez látszik abból is, hogy a rabok a megszokott mese-narratívákat veszik alapul. Az akváriumokkal nyugtató börtöntársalgóban egy aranyhal-történet születik. A Walt Disney mesefiguráját idéző kisfiú malackás ihletet ad a másik esetben. Illetve a fele-királyság történet is, habár némi fantáziadús többlettel, de szintén alaptörténetként jelenik meg mesealkotás közben.
Ezeknek a kivitelezése két esetben animációs technikával történik, Marjai Petrának, Lovrity Katalin Annának és Mácsai Mikulnak köszönhetően, akik a családtagok által készített rajzokat használták fel, gondolták tovább a betétekben. Illetve az egyik mese-rész készítése során az egyik fogvatartott eltávozást is kap, hogy részt vehessen a forgatáson, akár egy valóra vált mesében. Félreértés ne essék. A filmes terápia nem fordítja át a személyes történeteket. Viskyék inkább arra tesznek kísérletet, hogy a művészet által a problémákra való rálátásban segítsenek. Nemcsak a munkatársaikká váló alanyaikra vonatkozik ez, hanem a nézőt is bevonni akaró kísérlet ez, sőt, a filmkészítők érintettsége is megérne egy misét, de az már egy másik elemzés feladata lenne. Mindent összevetve kíváncsi vagyok, hogy Visky Ábel marad-e ezen a vonalon; következő filmje hasonlóképpen terápiás jellegű lesz-e?
Mesék a zárkából / Tales from the Prison Cell
magyar-angol-horvát dokumentumfilm, 83 perc, 2020
Rendező: Visky Ábel
Operatőr: Nagy Zágon, Kürti István
Vágó: Hargittai László, Vághy Anna
Hang: Andor Horváth
Animáció: Lovrity Anna Katalin