Mundruczó Kornél: Pieces of a Woman (Netflix, 2020)
a képen: Molly Parker, a dúla alakítója a főszereplő Vanessa Kirby társaságában Fotó: Benjamin Loeb (Netflix)
Mi történik, ha tragédiába torkollik egy otthonszülés? Ki és mi hibáztatható emiatt, ha egyáltalán hibáztatható? Hogyan dolgozható fel egy ilyen trauma, ha egyáltalán feldolgozható? Milyen hatással van ez az emberi kapcsolatokra? Mundruczó Kornél és szerzőtársa, Wéber Kata többek között ezeket a kérdéseket feszegeti a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon is díjazott filmjükben.
Némileg meglepő, hogy Mundruczó legújabb rendezése, a Netflix gondozásában létrejött Pieces of a Woman nemigen hordozza magán a rendezőre jellemző stílusjegyeket. Már csak emiatt is érdekes kísérletnek számít a film. Ráadásul Mundruczóéknak ez az első angol nyelvű, ha úgy vesszük, amerikai filmje.
Az alkotás könnyen azt az érzetet keltheti, hogy a film a csúcsponton, az otthonszülés kálváriájával kezdődik. Ugyanis a vajúdás és a szülés feszültséggel teli pár perce szinte elsatírozza az előzményeket. Ez részint a sokak számára ismerős szülés-szituációnak köszönhető, illetve annak is, ahogy a film képisége, többek között a kézikamera használata rásegít egy ilyen közös aktus-átérzésre.
Persze a technikai készültség valószínűleg mit sem érne, ha nem Vanessa Kirby hozná a szülési átszellemültségben vibráló Martha hullámzó érzelmeit testközelbe. A fókusz a szülő nőn van. Az őt segítő bába vagy a helyzetben nem túl otthonosan mozgó férj mintha csak asszisztálnának az eseményekhez. Ennek érzetei, jelzem, javarészt a képi kompozícióknak köszönhetőek. A két „asszisztens” arca sokszor csak részlegesen van megjelenítve.
De még így is eleget kapunk a bábát alakító Molly Parker árnyalt arcjátékából. Parker alakítása révén a szülésznő igencsak megfelel munkaköre azon elvárásának, hogy a pánikállapotokat feloldja. Hasonlóképpen tapinthatóvá válik az is, hogy az építkezések világában magabiztosan mozgó férj mennyire gyámoltalan egy ilyen szituációban. Shia LaBeouf ezt ügyesen megragadja. Bár igaz, hogy alakja sokszor homályba vész, a mélység-élesség miatt.
Az igencsak erősre sikerült szülés-jelenetnek köszönhetően szinte elsikkad, hogy a szülés előtti képsorok hogyan is ágyaznak meg a sokkoló eseménynek. A kezdő jelenetek elandalítják a befogadót. Mintegy teljesen átlagosnak ható életképeket kapunk, hogy a narráció szempontjából fontos esemény még inkább hathasson.
Az amerikai nagyváros jóléti miliője. Az irodai környezetben teambuildingeken összeszoktatott kollégák búcsúztató és egyben bébiköszöntő bulija vagy a hídépítő munkások mindennapjainak felvillantása, esetleg egy autóvásárlás: leginkább az operatőr Benjamin Loeb képekben való lubickolására alkalmasak.
Bár igaz, Mundruczóék így vezetik fel a főbb karaktereiket, akik előreviszik majd a kamaratörténetet. A szokványosság megragadása miatt pedig nem kapjuk fel a fejünket. A családon kívüli életében látjuk a férjet, a feleséget, a mindenkin uralkodni vágyó anyóst, akit Vanessa Redgrave alakít. Sőt, az autószalon eladóját is, aki maga is mint rokon is részt vesz az eseményekben. Így teremtődik meg a szűk családi viszonyrendszer, amelyet megterhel az igazi kiindulási pontnak tekinthető tragikus „baleset”.
Mert a film igazán ott kezdődik, valójában egy tragédiába torkolló szülés feldolgozásának története. Annak, hogy ki és hogyan tudja kezelni a gyászt. Annak, hogy az addig tisztázott emberi kapcsolatok hogyan értékelődnek át újra és újra. Hogyan folytatódhatnak ezek a darabokra tört életek. Persze az origóban továbbra is a gyermekét elvesztő harmincas anya áll. De Mundruczóék kamerája a többi szereplő érzékenységét is átvilágítja.
Az, hogy a társadalmat is nagyban foglalkoztató téma, az otthonszülés és annak veszélyei mennyire fontosak a mondanivaló szempontjából, a nézőre van bízva. Hogy ez ne legyen akkora teher, a nézők azonosulhatnak egy bírósági tárgyaláson megjelenő esküdtszékkel. Hiszen a történet egy bába-perhez vezet. Talán ennek a helyzetnek az ábrázolása az, ami egy kissé giccsessé teszi a filmet.
Illetve ezzel együtt a film szimbólumrendszerén is az érződik, hogy a szerzők idomulni igyekeztek az amerikai közönség igényeihez. A híd, a magzatra emlékeztetető borsószemek, az alma és magjai, a csírák egy parányit didaktikussá is teszik a művet. Mint ahogy a zenei betétek elhelyezései is – mintha azt jeleznék, hogy jobbára kötött panelekkel ki kell tudni elégíteni a produceri igényeket is. De nem először fordul elő, hogy neves európai szakemberek nem találják magukat egyből meg az amerikai gyártási közegben.
A film időkezelése viszont, akárcsak a pirossal kiemelt naptárbejegyzések, olyan narratív pontokon nagyítják ki a történetet, ahol elidőzve kibomlanak olyan elfedett események, amik közelebb hozzák a szereplőket egymás megértéséhez, illetve a nézőt annak belátásához, hogy egy tragédia feldolgozása során hogyan világlanak elő az emberi viszonyokat addig beárnyékoló ok-okozati összefüggések.
Mondhatnánk, hogy Wéber Kata forgatókönyve a nők egymáshoz, az anyasághoz, a gyerekhez, a karrierhez vagy valamelyest a férfiakhoz való viszonyán keresztül bontja ki, hogy a nők mennyire könnyen széteshetnek. De Mundruczóék alkotása, nem hanyagolva el a férfi főszereplőt sem, ennél sokkal mélyebbre megy.