Szekeres Csaba Hűség című, számos fesztiválon bemutatott, díjnyertes dokumentumfilmje két idős ember eltéphetetlen kötelékének állít emléket. A rendező-operatőr alkotásának két főszereplője Anna és Antal. Egykor tanárként dolgoztak, gyereket neveltek, Trabantjukkal több mint húsz ország szépségeit fedezték fel együtt – ám a nyolcvanadik év felett Annánál Alzheimert diagnosztizáltak. Létének lassú homályba fordulását és Antal aggodalommal teli, állandó segítő jelenlétét örökíti meg Szekeres Csaba lírai hangvételű, fekete-fehér filmje.
Ám a dokumentumfilm nem csupán az egyre szürkülő hétköznapokról szól, hanem, alanyaival együtt, emlékidéző utazásra is invitál. Ezáltal a filmkészítési folyamat terápiaként is felfogható a film szereplői számára. Így közösen elidőzhetünk két, átlagosnak mondható élet jobbára vidámabb állomásainál. Egy festményen keresztül megidéződik Antal szülőhelye, a máramarosi Felsővisó, egy szénrajzon felsejlik Ady alakja, illetve a fényképeket Annáékkal elnézegetve a család és számos utazás fotóemlékeibe bepillanthat a néző. E helyeken a rendező az emlék átélhetőségét hanghatásokkal igyekszik segíteni. A lágy zongorafutamokat itt felváltják a tengerparti atmoszféra hangjai, vagy Latinovits Zoltán versmondása, a bakelit sercegésével a nosztalgiára erősítve rá.
A film képein néha szinte csak sziluetteket látunk – az alkotás bátran és tudatosan használja a félhomályt és az ellenfényt. A szobabelsők sokszor szürkék és sötét tónusúak. Ezáltal a rendező-operatőr mintha az összezártság atmoszférájára erősítene rá. Kamerája, kiváltképp az arcközelieknél, mintegy szembenézésre kényszeríti a nézőt. Anna tekintetének üressége vagy megelevenedése erős érzelmi hatást vált ki. Mozdulatainak tétovaságát is kellő közelséggel, a beavatkozás lehetőségének érzetével hozza nézőközelivé a filmkészítő. Az pedig, ahogy a magány érzetét megragadja a leselkedő kamera, aligha válthatna ki nagyobb empátiát. A természeti tájban magányosan álló idősotthon, a dombon árválkodó ősi templom vagy az évszakról évszakra változó látvány, akárcsak a háttérben megbúvó zene, szintén aládúcolnak a lassú folyású, egy irányba tartó eseményeknek, melyek vonalvezetését magyarázó inzertekkel támogatja meg a film.
A Hűség a tapintás, a finom mozdulatok filmje is. Gyakran láthatunk kezekről készült közeliket. Szekeres Csaba kamerája így nem válik tolakodóvá: a néző tekintete néhány hangsúlyos kivételtől eltekintve nem fúródik az alanyok szemébe, inkább diszkréten a kezekre koncentrál. A tapintás ugyanúgy megjelenik célzottan, a mozgásterapeuták Annáékkal való foglalkozásai révén is, mint a meghitt családi kötődés kifejeződéseként, Antal és Anna együvé tartozása jeleként. Érdekes, hogy a filmben szereplők kora és kapcsolata milyen kifejezően jelenik meg ezeken a közeli képeken. Anna állapotának fázisai, Antal zongorázó vagy éppen rejtvényfejtő mozdulatai mind az együttérző figyelem bizonyítékai. A biztonságot adó, bizalmat keltő érintések képei a film erősségei.
Ki kell emelnem azt is, hogy Szekeresék hozzáállása a filmkészítéshez a szokásosnál emberibb. A stáb a Hűség lezárásával nem engedte el az egyedül maradt Antal kezét. Az alkotók elkísérték az Anna elvesztését lassan feldolgozó férfit új közösségébe, így az Újrakezdés című rövidfilmben Antal a kamera előtt megnyílva néz az új lehetőségeket kínáló jövőbe.
