M. Night Shyamalan: A csapda
Bizonyos filmeseket imádunk utálni, és közülük talán M. Night Shyamalanról mondható ez el leginkább. Az ezredforduló környékén, a Hatodik érzék és A sebezhetetlen kirobbanó sikere után géniusznak kikiáltott forgatókönyvíró-rendező-epizódszereplő a 2000-el kezdődő évek közepén sorozatos gyenge produkciók után hullócsillagként zuhant le az ígéretes filmalkotók egéről, miközben láthatóan egy pillanatig sem volt kevésbé meggyőződve önnön nagyságáról.
A filmvégi fordulatok mestere a látványos kritikai bukást követően az egyre nagyobb teret nyerő közösségi média felületein általános gúny tárgya lett. A visszatérést a 2017-es Széttörve jelentette, amelyet a szakma és a közönség is szokatlanul jól fogadott, de M. Night ázsiója soha nem emelkedett újra a debütáláskori szintre. Munkakedve azonban azóta is töretlen, a közönség és a kritika pedig továbbra is előszeretettel neveti ki vagy becsüli le. Pedig legutóbbi munkái nem feltétlenül rosszak, legalábbis nem annyira, mint a „nagy bukás” idején. A karrierje elején felmutatott nagyívű, komoly munkákhoz hasonlóval már jó ideje nem próbálkozik, inkább sajátos humorát helyezi előtérbe kisebb lélegzetű horrorokban vagy thrillerekben, ami egyáltalán nem baj. Azt a hibát viszont újra és újra elköveti, hogy senki mást nem enged a projektjei közelébe – a szkripttől a rendezésig mindent a kezében akar tartani, és ez gyakrabban szerencsétlen, mint szerencsés döntés.
A csapda apafilm, a szó minden értelmében, és ez az, ami néhol (fel)menti, néhol teljesen agyoncsapja a mozit. Cooper (Josh Hartnett) egy népszerű popénekesnő koncertjére viszi kiskamasz lányát, Riley-t (Ariel Donoghue). Igazi lányos apukaként kíséri és támogatja a sztárért amolyan igazi kamaszosan rajongó gyereket, miközben ő maga sötét titkot rejteget, és hamarosan ráébred, hogy ha nem akar lelepleződni, azonnal távoznia kell a stadionból. Ez viszont gyakorlatilag lehetetlen, hiszen a stadiont egy városnyi rendőr veszi körül, a kijáratoknál szigorú ellenőrzések vannak, és a koncert minden pillanatát a hatóság felügyeli. A film első egy órája tempós és feszült, tele a jellegzetes Shyamalan-féle humorral, amelyben Hartnett tökéletes partner. Ahogy mondani szokták, a színész pontosan érti a feladatot – túlzásba vitt alakítása inkább játékos bohóckodás, mint egy veszélyes bűnöző komolyan vett megformálása, és ez a szokatlan stílusjáték nagyon jót tesz a film hangulatának. Azt hihetjük, feszes thriller-vígjátékot nézünk, és ez nagyjából a játékidő feléig így is van. Hogy ki mennyire tolerálja azt a típusú popzenét, ami a koncerten szól – méghozzá elég hosszan –, személyes ügy, de azt érdemes tudni, hogy Hartnett karaktere nem az egyetlen apa a filmben, ugyanis a sztárt, Lady Ravent alakító művésznő nem más, mint Saleka Shyamalan, a rendező lánya.
Ami azonban a Shyamalan-filmeknél a nagy filmvégi fordulat szokott lenni, most a közepénél következik be egy váratlan szempont- és helyszínváltás formájában, ami perceken belül minimumra tekeri a tempót és szinte lenullázza a feszültséget. A film második fele innen végtelennek tűnik. A korábban is jelen lévő, de a játékosság miatt akár megbocsátható logikai bakik annyira besűrűsödnek, hogy a cselekmény további része már csak abszurdként értelmezhető, csakhogy az első felvonásban domináló humor valahol útközben elvesződik, ezért nézőként sem tudunk már annyira megengedők lenni, mint a jó ritmusú, feszült szituációkkal tarkított koncertjelenetnél. Ráadásul Hartnettet is elveszítjük főszereplőként, holott ő A csapda szíve-lelke és mozgatórugója. Az ő pontosan megválasztott és mégis színészként szabadon kitalált bolondos és bátor, magát kinevettetni nem rest alakítása von be az első perctől, és a második-harmadik felvonás egyre nagyobb gyengeségein is csak ő képes olykor-olykor átmenteni a nézőt. Ehhez azonban jóindulat és türelem kell, na meg olyan humorérzék, ami megfelel a film által felajánlott kerge humornak, és ettől függetlenül előbb-utóbb a legnagyobb türelem is elfogy. A léc már a történet közepétől erősen rezeg, és a film az utolsó harmadra teljesen darabjaira hullik. Csattanó nem, de egy végső képi poén még befér, ütni viszont nem tud, mert korábban semmilyen erőfeszítés nem történt arra nézve, hogy a geg felépüljön.
Apafilm lett tehát, a szó jó és rossz értelmében is. Az apa, M. Night Shyamalan saját lányának szervezett koncertfilmje és szörnyen hosszúra nyúlt videoklipje, ami akár még szívmelengető is lehetett volna, ha nincs ennyire összecsapva. Összességében rossz döntés volt a cselekményt kivinni a feszes történetmesélésnek és helyzeteknek táptalajt nyújtó koncerthelyszínről, a főszereplőt pedig egy váratlan húzással tulajdonképpen lecserélni egy vitathatatlanul sokkal, sokkal gyengébbre. A csapda klasszikus állatorvosi ló egy kiemelkedően tehetséges, de kontrollmániás író-rendezőtől, aki, ha nem sajnálta volna egy bő fél órával megkurtítani a filmjét, mindannyian sokkal jobban jártunk volna.
A csapda (Trap, USA, 2024)
Forgatókönyvíró, rendező: M. Night Shyamalan
Fényképezte: Sayombhu Mukdeeprom
Zene: Herdís Stefánsdóttir
Szereplők: Josh Hartnett, Ariel Donoghue, Saleka Night Shyamalan, Hayley Mills, Alison Pill
