Boros Kinga: Kényelmetlen színház. A politikai tartalomtól az észlelés politikáig | UArtPress, Pesa Universitară Clujeană, 2021
Boros Kinga Kényelmetlen színház. A politikai tartalomtól az észlelés politikáig című kötetét az elmúlt néhány hónapban Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Nagyváradon is bemutatták. Ez utóbbi két helyszínen a hagyományos értelemben vett könyvbemutatók keretein túlmutató formátumban gondolkodtak a szervezők.
A Szent György Napokon a Tamási Áron Színház Afrim-előadásaiból kilépő, önálló életet kezdő Székely Claribella életmódtanácsadó-influenszer „moderálta” az eseményt, Nagyváradon, a HolnapUtán Fesztiválon pedig egy közös szotyizás formáját öltötte a beszélgetés, utalva a borítótervező grafikus-képzőművész Benedek Levente nemrég Kolozsváron is bemutatott installációjára.
Mindkét esemény egyfajta „színrevitel”, amelynek lényege a bevonás-bevonódás szándéka mentén teremtődik meg, s mint ilyen, egyszersmind a kényelmetlen színház egy lehetséges definícióját adják.
Boros Kinga kötete a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem doktori dolgozatainak szentelt kötetsorozatának részeként jelent meg. A kötet gerincét tehát a szerző – marosvásárhelyi egyetemi oktató – doktori kutatómunkája adja, amely jelen kiadványban további gyakorlati példákkal bővült.
A szerző a kortárs színháztudomány felől határozza meg a kényelmetlen színház fogalmát. Az elméleti alapozásban, Boros Kinga, Erika Fischer-Lichte, Hans-Thies Lehmann és Jacques Rancière munkáira támaszkodva a társadalmilag érzékeny művészeti megnyilvánulások hatásmechanizmusát vizsgálja, és Kiss Gabriella színházteoretikus magyarítását használva, a politikus színház lényegéről beszél, amely „ahelyett, hogy hangszórójává válna valamely, bármely mégoly nemes politikai eszmének, felfüggeszti, megszakítja a politikai diskurzust” (Lehmann, 2022, 17). Mint ilyen, a kényelmetlen színház – állítja Gadamer nyomán Boros Kinga – a színész és néző folyamatos kölcsönhatásában, az alkotó és befogadó közösségében realizálódik.
A továbbiakban a szerző a politikus színház történetiségét vázolja, Erwin Piscator és Bertolt Brecht munkásságának hatástörténeti elemzésén keresztül.
Az elméleti felvezetést követően, a szerző esettanulmányokon keresztül világít rá arra, mi mindent tekint kényelmetlen színháznak. Okfejtését mindenekelőtt történeti kontextusba helyezi, és arra kérdez rá, létezhetett-e politikus színház Romániában 1989 előtt. Kérdésfelvetése annál inkább fontos, mert a sepsiszentgyörgyi színház cenzori jelentései és a Vigu-ügy vizsgálatával lényegében az ideológiai felügyelet rendszerváltást követő hatásait is megérthetjük. Boros Kinga e tekintetben így fogalmaz: „Mondhatjuk a fentiek alapján, hogy a mai romániai színjátszás fősodrának „közéleti fásultsága” (Sennett, 1998, 13) a kommunista cenzúra és a születőben lévő román rendezői színház törekvéseinek egymásnak feszülésével, illetve ennek hosszú távú hatásaival magyarázható? Hogy az évtizedekig fennálló kényszerű ideológiai beágyazottságától és a kritikai realizmus hazug valóságigényétől egyenes út vezetett a művészszínház elefántcsonttornyához? A feltételezést megerősíteni látszik, hogy míg az intézményesült művészszínház a rendszerváltás óta leginkább eltakarja a néző elől a jelen társadalmát, addig az elmúlt másfél évtizedben számos feltörekvő, jobbára független színházi rendező jelent meg, aki hangsúlyosan mint társadalmi lényt szólítja meg a nézőt”.
A klasszikus értelemben vett, a szerző által közéleti szempontból fásultnak tartott, rendezői színház ellenében megjelenő, társadalmilag érzékeny színházról, Boros Kinga saját dramaturgi praxisából hoz példákat, amelyek közül a legrészletesebben a Gianina Cărbunariu által írt és rendezett 20/20 című előadásról ír. A marosvásárhelyi fekete márciusról szóló produkció keletkezéstörténete a színház demokráciagyakorlat-jellegét helyezi előtérbe: a történelem elbeszélhetősége, a traumák feldolgozhatósága kapcsán a színház rítus- és fórumszerűségének fontosságára hívja fel a figyelmet a szerző, továbbá arra, hogy a társadalmi témák beemelésével a színház alkalmassá válik a tabuk, kényelmetlenségek felfejtésére, az ehhez szükséges részvétel által pedig felszámolhatja a társadalmi egyenlőtlenségeket. Boros Kinga Kényelmetlen színház. A politikai tartalomtól az észlelés politikáig című kötete több tekintetben is hiánypótló munkának tekinthető: egyrészt – ahogyan azt a szerző maga is kifejti a kötet előszavában – az alkotói tapasztalat és elméleti reflexió kötetben tetten érhető magától értetődő összekapcsolódása miatt, másrészt, mert történeti szempontból vizsgálja, hogy a romániai (magyar) színházi gyakorlat miért tartja magát távol a közéleti témáktól, és hogy a társadalmi felelősségvállalás intézményes struktúrába, valamint esztétikai programba való beemelése milyen változásokat idézne elő alkotó és befogadó kapcsolatában.
