Cristian Mungiu: R.M.N.
R.M.N. – jelentheti simán azt, hogy RoMáNia, ugyanakkor ez a betűszó a mágneses rezonanciára alapuló orvosi képalkotási módszer, magyarul MRI román megnevezése is. A külföldi közönség előtt rejtve maradó kettős jelentés nagyjából össze is foglalja a film esszenciáját: egyfajta metszetét felmutatni kicsi, de annál sokszínűbb erdélyi társadalmunknak, feltárva összetettségét, de hiányosságait is, nem rejtve véka alá az általános mentális állapotunkat állandóan romboló, pusztító kórokat.
A román újhullám egyik legnagyobb alakja, a 4 hónap, 3 hét és 2 nap Cannes-i nagydíjas rendezője, Cristian Mungiu látszólag a gyergyóditrói illetőségű Sri Lanka-i vendégmunkásokról forgatott filmet, akiknek az esete bejárta a sajtót két évvel ezelőtt. Az elszigetelt székely település pékségébe 2020-ban három új munkást alkalmaztak, akiknek egyetlen megbocsáthatatlan jellemhibájuk az volt, hogy egy jobb élet reményében érkező ázsiai bevándorlók voltak. A néhány évvel korábbi migrációs válság, de még inkább az azt körülvevő dehumanizáló politikai diskurzus pedig még elevenen élt a fejekben, így a becsületes helybeliek munkahelyeit orvul elvevő „migráncsok” érkezése közfelháborodást és az országos sajtót is bejáró botrányt váltott ki. Mungiu azonban ennél sokkal többről szeretne beszélni átvilágító erejűnek szánt filmjében, abban pedig, ahogyan az idegenekkel szembeni gyanakvással, rasszizmussal és kétségbeeséssel átitatott történetet, ugyanakkor minket, erdélyieket lát és láttat a jászvásári születésű filmes, kezdettől egyértelmű, hogy a R.M.N. nemcsak film, hanem misszió.
Hogy mi a misszió célja? Első pillantásra az, hogy rávilágítson kisszerűségünkre, idegengyűlöletünk abszurditására – nekünk szabad Nyugatra menni, dolgozni, de ide ne jöjjön senki. Mégis, az etnikai-nyelvi mozaikként úgy-ahogy, de mégis működő mikrotársadalom bemutatása valamilyen szinten idealizált. Románok, magyarok és német etnikumúak élnek a meg nem nevezett faluban, békében, egymás nyelvét értve, ugyanazokkal a nehézségekkel küzdve – valahogy úgy tehát, ahogy sokszor mi magunk szeretnénk látni magunkat. A néhol kifejezetten „székelycsabás” helyzetismertetés, a kilátástalansággal terhelt kicsi erdélyi valóság mindannyiunk számára ismerős, az öngyilkosság motívum, a bánya bezárása és az utána maradt szennyezett, mérgező föld szimbolikája, a krónikus munkahely- és munkaerőhiány, az állandó medveveszély jelentette fenyegetés felülírja nyelvi-nemzetiségi különbségeinket – legalábbis Mungiu filmjében. A rendező a tőle megszokott, a felszín alatt bugyogó feszültségeket érzékeltető hosszú beállításokkal és a román és magyar színészek elképesztően természetes játékával valóban azt az illúziót kelti, hogy így élünk, így is élhetnénk mi. Nem véletlen, hogy a Cannes-i bemutatkozást követően a rendező romániai turnéra vitte filmjét, amelynek második állomása – Bukarest után – épp Gyergyóditró volt, és minden vetítést beszélgetés, közönségtalálkozó követett. Mungiu párbeszédet akart kezdeményezni, fájdalmainkat, problémáinkat hozva felszínre és véve górcső alá, és inkább hasonlóságainkat, mint untig ismert különbözőségeinket hangsúlyozva. Talán véletlen, talán szándékos, hogy a női főszerepet alakító Judith State magyar anyanyelvű, románul nagyon jól beszélő figurát játszik, ő maga azonban hallhatóan román anyanyelvű, magyarul nagyon jól beszélő színésznő. Ezt a nyelvi átjárhatóságot, felcserélhetőséget és fluiditást több ponton is szépen használja a film mind párbeszédben, mind az alkotás szerves részét képező folyamatos, többször színkódolt román és magyar felirat szintjén.
A párbeszédre való felhívást pedig anélkül teszi meg Mungiu, hogy ő maga az erkölcsi bíró szerepében próbálna tetszelegni. A falubeliek kis híján lincselésig elfajuló dühét nemcsak exponálja, de bizonyos értelemben meg is magyarázza a film egyik drámai csúcspontjának számító 17 perces, egysnittes, egybeállításos falugyűlés-jelenetben. A párbeszédek és a színészi játék hitelessége is itt éri el csúcspontját: aki valaha részt vett hasonló rendezvényen, tudja, hogy mintha minden faluban, városban, kultúrotthonban és községházán ugyanezek a karakterek lennének jelen. Mindenki a maga baját fújja, egyre hangosabban és egyre mérgesebben, még akkor is, ha annak kicsi a relevanciája a témát tekintve. Mégis összeáll a kirakós: nincs munkaerő, mert mindenki elvándorolt, azért vándorolt el mindenki, mert itthon éhbért ajánlanak, azért ajánlanak éhbért, mert többet nem tudnak adni, azért nem tudnak többet adni, mert nem lehet az árut drágábban értékesíteni, kenyeret viszont sütni kell, enni kell, pékekre pedig örökké szükség van. Kivéve, ha külföldiek, ráadásul feketék. Akkor már nincs is rájuk szükség, a falu közössége inkább teljes egészében bojkottálja a helyi pékséget, a kenyér megszárad, csak prézlinek jó. Mungiu párbeszédei briliánsak, mikor már az is felmerül, hogy a vendégmunkások csak kesztyűben nyúlnak majd a kenyértésztához, a helyzet komikuma az elszabaduló indulatok kínosságát is felülmúlja. Az állandó, univerzális veszélyek, a súlyos létbizonytalanság, a falu kiürülése, a kontrollálatlan erőszak ugyanakkor itt-ott a mágikus realizmus eszköztárát használva bukkan fel a filmben, a talányos kezdőjelenettől egészen a többértelmű, meghökkentő, elgondolkodtató és nehezen felejthető befejezésig.
R.M.N.
Románia, Franciaország, Belgium 2022.
A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Cristian Mungiu
Fényképezte: Tudor Vladimir Panduru
Szereplők: Marin Grigore, Judith State, Macrina Bârlădeanu, Moldován Orsolya, Andrei Finți
