Olyan szimpatikus elnökjelölt Oidipusz a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában, hogy jó szívvel ráütném a pecsétem a legközelebbi választásokon. Persze nem ismerem politikai ellenfeleit, lehet ők is megnyerők, de tény, hogy stábja lelkesedése, a jó élőzene, amivel fogadnak a nézőtéren (Born in the USA), a kampány ügyesen kidolgozott elemei mind szimpatikusak. Az elnökjelölt improvizált beszéde is: felhívja a közvélemény figyelmét korunk sok rákfenéjére, például a környezetszennyezésre, és tudja, hogy sokan csak azért kételkednek benne, mert „ismét fehér férfi” fog győzni, és nem képviselheti például a nők vagy a színesbőrűek érdekeit. Nyíltan és őszintén válaszol minden kérdésre a sajtótájékoztatón, maga is nevet, amikor elég ellentmondásosra sikeredik egy-egy populista replikája. Laza, bizalomgerjesztő, komolyan hiszi, hogy ő a legjobb és önbizalma nem elvakult nagyképűség. Ennyire jófej jelöltet én nem is láttam sem kies hazánkban, sem feldúlt kontinensünkön, de még az Óperenciás tengeren túl sem, ahová az előadás helyszínét helyezik. Akár azt is mondhatjuk: hihetetlenül jó, de annyira, hogy ez már mese, a valóságban ilyen nincs is.
Pedig minden a nagykönyv szerint van felépítve. Pontosabban ez a kampány felidéz minden olyan klisét, amit a médiában, vagy filmekben látunk egy-egy nagyszabású választást megelőző időszakról: a jelölt, oldalán feleségével integet, kiszáll az autóból és ujjongó, papírzászlókat lengető tömeg fogadja. Fehér-fekete, idilli fotók róla, családjáról, otthonáról… Óriási arénák, tele emberekkel, Oidipusz színeiben…. A képkockák alatt, a színpadon berendezett kampány-bázis is életszerű, 15 nappal a választások előtt nyüzsög minden és mindenki. A választási kampány-portrék grafikai szerkesztése is ismerős, egyszóval úgy érezzük, valós politikusok vagy jelöltek ihlették az alkotókat. Elsősorban Robert Icke rendezőt, aki alig pár éve, 2018-ban írta át Szophoklész klasszikusát az International Theater Amsterdam számára.
Andrei Șerban is ezt a mai változatot rendezte meg a kolozsvári társulat színészeivel. Rögtön kétszer. Az előadást két teljesen eltérő szereposztásban játsszák, és bár az alkotói munka legtöbb eleme, például a díszlet, a fények, a szereplők mozgása megegyezik, estéről estére, mintha két különböző előadást látnánk. Ennyire sokat számít, hogy minden színésznek más-más habitusa van, hogy nem egyformán hangsúlyozzák ugyanazt a replikát, hogy másképpen osztják be energiáikat. A fair play jegyében nem hasonlítjuk össze a két szereposztást, de akinek volt lehetősége egyiket látni, szinte biztos, hogy kíváncsiságból megnézi a másikat is, azt hiszem. Az ínyencek egészen biztos, hiszen nagyon ritkán adódik ilyen exkluzív lehetőség tanulmányozni a színész munkáját.
Andrei Șerban korábbi kolozsvári rendezéseiben sem riadt vissza attól, hogy egy-egy főszerepet két-két színészre osszon. Sok gyakorlatias érv szól egy-egy ilyen megoldás mellett, például olyan társulatoknál, ahol sok vendégművész dolgozik egy állandó maggal, vagy olyan előadások esetében, ahol több szabadúszó csak az adott produkcióra szerződik, és az impresszáriók szeretnék biztosítani a folytonosságot (azaz komoly anyagi veszteséggel jár, ha egyik vagy másik színész miatt le kellene fújni egy előadást). A kolozsvári kettős szereposztásokra mégis más lehet a magyarázat: ez a rendező nagyon szeretne több értékes, számára érdekes színésszel együtt dolgozni, és mivel megteheti, él a lehetőséggel. Win-win, hogy maradjunk az amerikai légkörben: mindenki nyer ebben a helyzetben. A színház két előadást, több nézőt, a színészek pedig lehetőséget nyernek, hogy egy neves rendezővel dolgozzanak, míg a közönség azt a luxust, hogy személyes preferenciák szerint választják ki azt a szereposztást, amire befizetnek. És nem tévedhetnek, hisz mindkét szereposztásban rendkívül magas hőfokon izzanak a színészek, elsöprő energiák szabadulnak fel, és megrendítő színházi pillanatok születnek.
Oidipusz népszerű jelölt. De a politikus is ember. A választás éjszakáján is az. Nem csak tanácsadói és asszisztensei vannak, hanem családja is, felesége, gyerekei, szülei. Akik vele izgulnak. Az eredmény az ő életüket is megváltoztatja, természetesen. És nem csak azért, mert ha férjük/apjuk győz, másnaptól mindennél fontosabb ismérvük az lesz, hogy ők az elnök hozzátartozói, hanem azért is, mert a sajtó nyilvánossága előtt kell leéljék életüket, nem tévedhetnek soha többé, a bulvársajtó hiénái széttépik őket azonnal. És nem lehetnek többé titkaik a múltban sem. Az Icke–Șerban-kolozsvári Oidipuszában ez az indító szikra, ettől a helyzettől lesz igaz és mai ez az ősi történet. Ezért kell vájkálni a lezárt ügyekben, ezért kell kideríteni a jelölt múltjából minden olyan tévedést, még a 18 éves kori autóbalesetet is, ami foltot ejt feddhetetlenségén, ezért vált hirtelen fontossá eredettörténete, be kell hát mutatni a nyilvánosságnak Oidipusz születési bizonyítványát, és hogy a gyanú árnyékát is eloszlassák a politikai konspirációról, az egykori elnök, Laiosz haláláról szóló aktát is újra elő kell venni. Mindaddig, amíg nem válik szinte biztossá győzelme, a jós Thirésziász „new age dumája” csak a bulvárlapokban kap figyelmet.
Oidipusz konokul hisz abban, hogy ha mindent őszintén a nyilvánosság elé tár, az emberek ismét hisznek majd választott politikusaikban. A rendszerben. Lesz ismét egy hiteles értékrendünk. Az igazság éppen ezért mindennél fontosabb. Bár tudjuk, mi lesz a történet vége, és tudjuk, hogy reménytelenül elveszett, azért kicsit drukkolunk ennek a szinte naiv lelkesedésnek, hátha ez a történet másképp végződik ma. Hát nem. Kicsit úgy érezzük magunkat, mint az ókori athéniak, a tragédia első közönsége, mely a mondákból szintén ismerte a történet. Erre ráerősít a kolozsvári előadás azzal is, hogy az örökletes vétket, a Laiosz által elkövetett hübriszt is bemutatja, azt a bűnt, amivel magára és egész nemzetségére haragította az isteneket. Iokaszté igaza és hitelessége szempontjából fontos ez a flash-back, ami egyébként Szofoklésznál nem jelenik meg.
Minden apró részlet a helyére kerül olyan módon, hogy az eredeti mű alig változik. És igaz, mai történet. Az előadás ereje, a lenyűgöző színészi játék mellett, ebben rejlik: mindenre van logikus magyarázat, ok-okozati összefüggés.
Sokat hozzátesz a lendülethez az élőzene is. A kolozsvári színészek remek zenészek, Loose Necktie Society néven zenekarba tömörülve is ismertek, kedveltek. A választási főhadiszállásul szolgáló csarnok félreeső, a nézők számára nem látható teremben zenélnek és énekelnek, többnyire ismert dalokat. Egyetlen dal van, a tragikus végkifejletet követően, amit hangszalagról játszanak be, egy Bob Dylan dal…
Az alkotók nem riadnak vissza attól sem, hogy sötétbe borítsák a színpadot, hogy éles pontfényekkel emeljék ki a homályból például Teirésziasz arcát. Sok a bútor-tologatás, a kampánystáb szétszéled, lebontják az utóbbi hónapok improvizált helyszínét, szemeteszsákokat visznek ki, majd hoznak vissza, a színpadépítők is többször bevonulnak-kivonulnak egy-egy bútordarabbal… Néhol a humor forrása (megzavarják Oidipusz és Iokaszte stresszoldó szeretkezését), de leginkább azt hivatottak érzékeltetni, hogy ugyanebben a ritmusban esik szét Oidipusz „normális” élete is. Muszáj a macskaköröm, hiszen az átlagemberek számára nem természetes létállapot, hogy a kampánystáb mellett éljék hétköznapjainkat. De ez egy megszokott felső-középosztálybeli család élete is lehetne, ahol apának is, anyának is van karrierje, és van három nagykamasz gyermekük, akik áldoznak a maguk módján a családfő politikai sikere érdekében. Ebben a családban nyíltan lehet beszélni bármiről, nem tabu a szülők nemi vonzalma egymáshoz, nem akad ki senki attól, hogy azonos nemű párja is lehet a gyereknek stb. Persze az is rendben van, hogy a nagymama (Oidipusz nevelőanyja) ne tudjon azonosulni ezzel a liberalizmussal.
A színen sok a vetítés. Esetenként ezek a képkockák is hozzáadnak az előadáshoz, például a lazacot vadászó, haltetemet marcangoló, egymással is összebalhézó sasok elég sokat elmondanak a közéletről; más esetekben egyszerű illusztrációk, például a szennyezett vizeket emlegető politikus beszéde közben, vagy az Origin du mond festmény emlegetése közben; helyenként hangulataláfestő elemek, például a meleg fényekkel megvilágított, ölelkező testek képei; megint máshol (talán az alkotók szándéka szerint) humorforrásként szolgálnak, mint Laiosz és – mint kiderül – Oidipusz közös balesetét rekonstruáló animáció vagy korábban, a sajtókonferencián hiányolt politikai ellenfelek robotképei. Ezek a jelenetek, akárcsak a Laiosz múltját felidéző intermezzók meg-megakasztják a szereplőkre (és a nézőkre) zúduló felismeréseket és az azzal járó erős indulatokat.
A jóslat valóra válik. Iokaszté öngyilkos lesz, Oidipusz szembesül saját magával és tetteivel. És felesége/anyja stilettójával szúrja ki saját szemét. Tanulság persze nem lehet – szerencsétlen Oidipusz jóhiszeműsége, naivitása, tudatlansága áldozata… A végzet beteljesedése után még van egy jelenet, amiben kettejüket látjuk abban a pillanatban, amikor megtalálják a választási kampány lebonyolításához megfelelő helyszínt, amely otthonukká is vált… Andrei Șerbantól nem szokatlan a többszörös (vagy elnyújtott) befejezés: a pótjelenet után a színészek fekete szemkötővel jönnek ki a tapsrendre. Hát talán ez a tanulság (de nem feloldozás): vakok vagyunk mindannyian, nem látjuk, mi történik körülöttünk, nem vesszük észre azt sem, hogy mit vétettünk saját magunk és szeretteink ellen.
Kolozsvári Állami Magyar Színház
Szophoklész nyomán Robert Icke: Oidipusz
Fordítás: Upor László
Rendezés és fényterv: Andrei Șerban
Dramaturg, a rendező munkatársa: Dana Dima
Díszlet- és jelmeztervező: Carmencita Brojboiu
Videó: Radu Daniel
Szereplők: Szűcs Ervin/Bodolai Balázs (Oidipusz), Kató Emőke/Györgyjakab Enikő (Jokaszté), Bács Miklós/Farkas Lóránd (Kreón), Tordai Tekla/Kicsid Gizella (Meropé), Viola Gábor/Váta Lóránd (Tiréziász, Láios), Tőszegi Zsuzsa/Román Eszter (Antigoné, Lichas), Gedő Zsolt/Kiss Tamás (Eteoklész, Polüneikész, Fiatal Oidipusz), Dimény Áron/Viola Gábor (Corin), Fogarasi Alpár/Buzási András (Sofőr), valamint Ferencz Ádám/Alex Heghedus, Fehér Krisztina-Hanna, Kristály Petra-Panna
Zenekar: Bajusz Gábor, Balla Szabolcs, Dubovan Viktor, Farkas Lóránd, Kovács László, Viola Gábor
Fotó: Biró István
