„Senki sem különálló sziget (…); minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”
John Donne
Egressy Zoltán regényeihez a Bárka folyóirat oldalán megjelent tárcasorozata vezetett el engem. Kíváncsi lettem erre az íróra, aki ilyen érdeklődve és értékelően ír a 20. század eleji „kismesterekről”: Szomory Dezsőről, Szép Ernőről. A Jolka-regényben Egressy ugyanilyen bátran mond le a „nagy történetről”, és hajol le egy látványos katarzissal nem kecsegtető témához: egy kilencvennégy éves zalai parasztasszony élettörténetéhez. Kácsor Zsolt a Jolka harangjáról írt recenziójában „irodalmi ködre” panaszkodik, amiben nem lehet észrevenni a tehetséget, mivel túl sok a mű, és a sztárolás félretereli az olvasók ítélőképességét. Ennek ellenére a könyvről szép számú kritika, illetve recenzió jelent meg, a Merítés-díjazásnál pedig felkerült a kimaradók listájára, többek között ez is kiemeli a 2022-ben megjelent számtalan magyar prózakötet közül.
„Megismerkedtem egy számomra lenyűgöző egyéniséggel, akiről mintáztam a főszereplőmet. Az ő életéből vett elemekből építkezik könyv. Valóságos tényeken alapuló fikció” – mondja a szerző a Szeged.hu-n megjelent interjúban (kiemelés tőlem, G. Á.). Egy halálára készülő öregasszony mesél életéről ebben a „valóságos tényeken alapuló fiktív” naplóban, pszeudo-oral historyban, amely ugyanakkor több mint napló és oral history, többek között azáltal, hogy Egressy, a sikeres drámaíró ügyesen adagolja feszültséget, és a fent említett „nagy történet” hiányában is fokozatosan kibontakozik egy krimi. Ennek drámai csúcsát emeli ki a cím is: Jolka harangja. Mert az énelbeszélőt mindenki Jolikának szólítja, kivéve egyvalakit: „A Somogyi… Az meg engem mindig Jolkának hívott. Most is úgy hív.” A zalai asszonyt a némi helyi érdekű mefisztói jegyekkel is felruházott, kitartó gavallér a férj hosszas agonizálása alatt sem hagyja cserben, sűrűn látogatja, s egyszer, miután Jolika a betegszobából kimegy, visszatérve „Béla papát” holtan találja, Somogyinak meg kezében a nagypárna.
De mit jelent a címben a „harang”? Honnan a kép? Jolika sokszor és szívesen emlegeti a (katolikus) templom szolgálatában eltöltött időket, ugyanis harangozó volt egy ideig. A papokhoz is mindig jó viszony fűzte. Adódik a képzettársítás: Jolka harangja – Jolka hangja, bár a szerző azt állítja egy interjúban, amely a WMN portálon jelent meg, hogy nem gondolt erre az „áthallásra, de igen, benne van”. „Jolka harangja lélekharang, jelzi, hogy végéhez ért egy élet” – értelmezi Bárka-beli recenziójában a címet Nagygéci Kovács József.
Féder Márta gyönyörű kötetborítóján (úgy tudom, a Jolika mintájául szolgáló asszony fotója alapján készült) mottó is van, ami a magyar könyvkiadásban szokatlan: „Gyünnek-mennek a fölhők idább-odább, de csak nem akar esni.” Ízelítőül szolgál az igazi Jolika gyönyörű, egyedi tájnyelvéből, amely vele együtt száll majd a sírba, mert Egressy szerint gyermekei már nem beszélik. Emellett kulcs lehet a regény értelmezéséhez. Mert Jolika egyike a magyar irodalom sorstalan hőseinek: „én már semmi se vagyok” –minősíti önnön helyzetét, mégpedig többször. A történet nem halad előre, csak kavarog – a megváltás felhőszakadása Jolika életében is elmarad.
Az elbeszélés (amelynek időtartama kora tavasztól halottak napja utánig húzódik) in medias res kezdődik: Jolika sósperecet süt. Hasonlóképpen, a könyv végén a narrátor Jolika nem befejezi, hanem abbahagyja a történetet Nagygéci Kovács József találó észrevétele szerint. Hiszen élettörténetének vége logikusan a halála lenne, de a könyv végén Jolika még él, ő mondja ki az utolsó mondatot is. Ha meghalna a könyvben, értelemszerűen narrátorváltás következne be.
A narráció egyes szám első személyt használ. A fülszöveg mintegy mellékesen felteszi a kérdést: megbízhatatlan a mesélő, avagy mégis megbízható? Hiszen maga az énelbeszélő gyakorlottan, reflektálatlanul hazudik, mert ez a világ legtermészetesebb dolga (pl. a kismacskák megölésével kapcsolatban az unokájának). „Az én fajtám nem olyan hízelgő fajta” – jellemzi magát. Jolika „nem egy romantikus lélek, nem is gonosz természetesen, egy ember ambivalens érzésekkel és ellentmondásos viselkedéssel” – jellemzi a fent említett interjúban maga Egressy. Szeszélyességét tekinthetjük a női princípium jegyének a műben. „Egressy finoman sejtető, diszkrét szövege” (Nagygéci Kovács József) engedi szóhoz jutni az énelbeszélő Jolikát. Olvasás közben többször is kérdésessé vált számomra, együttérez-e vele a szerző. A választ a Szeged.hu-s interjú általam kiemelt jelzője adta meg: igen, úgy gondolom, az író együttérez Jolikával annak ellenére, hogy nem idealizálja, de nem is moralizál.
Az interjúban Egressy a következőképp folytatja: „A nyelv, amit Jolka beszél – a valóságban természetesen nem így hívják –, valószínűleg megszűnik, amikor ő meghal, mert a családja már nem így beszél. Nem annyira a tájszólás a lényeg, inkább az egyéni szóképzései, illetőleg az ebből következő gondolkodásmód. Bele kellett helyezkednem a nyelvbe. Jolkává kellett válnom.” Úgy értelmezem, a szerzőt Jolka egyéni nyelvváltozata nyűgözhette le, mely ugyanakkor személyiségét bekapcsolja a közösségbe.
Az a kérdés is feltevődött bennem: ki a fiktív befogadója ennek a szövegnek? Egy másik szereplő? Maga a narrátor?
Jolikának van néhány története, melyet többször, Egressy szerint „monomániásan” elismétel, „mindig kicsit másképpen, kiszínezve, bizonyos részleteket felnagyítva, ahogy látja a világot a kis faluból, ahol az egész életét eltöltötte”. Az ismétlődéseknek fontos szerepe van a narrációban; ezek oszlopán nyugszik a 25 fejezet, hozzájárulnak, hogy a nem túl eseménydús elbeszélés ne váljon egyhangúvá.
A babona ott él Jolikával: kukoricát potyogtat a férje volt szeretője, akit az anyósa nem engedett elvenni, mert amíg háborúban volt Béla papa, az „elkurvintotta magát”, a kukoricapotyogtatás következtében meghalnak a tyúkok. Suhan a szellem. Számára mindez valóságnak számít. Hiszen a világról való tudásának fő forrásául szolgáló papok is azt mondják neki, van jó szellem meg rossz szellem. Na meg van a fekete „bakmacska” is, az agyonütött kismacskák apja, amely mintha egy Arany-balladában grasszálna vádlón a cicaölő öregasszony szobájában… De a Macbeth is mindegyre eszembe jutott a „suhanó” szellemekről.
Ebben a kultúrában él Jolika, amelyet kiegészít a magyar nóta („Azokba sokszor el van mesélve, mi vót, hogy vót az életembe”), az imádkozás, na meg a tévé is, igaz, hogy csak módjával: szappanoperák, vetélkedők és a híradó. Nagyon magyar világ ez, egyszer megy csak külföldre Jolika, akkor is egyház szervezte kirándulásra; sajnos, élményeiről nem számol be. Magyarországon vagyunk, idegenek nincsenek, csak „a cigányok”, de különösebb ellenszenv nem érzékelhető Jolika szavaiban. „Cigány, de rendes ember, segít, ha kell valakinek” – mondja egyik szomszédasszonya új élettársáról. Az asszony férje viszont „buzis” lett. A református mise „szép, szép, csak mégse olyan, mint a mienk”. Amíg a téeszben dolgozott Jolika, működött a szocialista lopás intézménye, amelyről Gagyi József írt itt, Erdélyben monográfiát (Aki tudta, vitte). Jolika saját bevallása szerint csak ilyen keretek közt tulajdonított el bármit, márpedig az nem bűn. Első olvasásra úgy tűnik, a történelem nemigen érintette az életét. Ez nem biztos, az viszont biztos, hogy ő így érzékeli (az énelbeszélő Jolika nem túl reflektált, ami nagyban hozzájárul a narráció hitelességéhez). Szerintem úgy alakult a sorsa (kérdés, hogy mennyire volt ő alakítója), hogy nem érték tragédiák. Vagy ennyit mesél el belőle. A történetben megjelenik a második világháború, a téeszesítés, a rendszerváltás, majd a járvány. A járvány ugyan okoz halálozásokat, de mivel ő is aggastyán, azok nem rázzák meg. Úgy beszél magáról, hogy „mi, szegények”. Az is, szegény. Lelki szegény (a Bibliának ez a kifejezése a sűrűn hallható vulgáris értelmezéssel ellentétben korántsem negatív, lásd gazdag szakirodalmát). És ha már a regény erkölcsi dimenziójánál tartunk: Egressy Zoltán Rátkai Zsófi, a Telex recenzense szerint „átfogó képet közöl a kor vidéki társadalmáról: a lecsúszottak, a kurvák, az iszákosok, a megúszósok, a füllentők, a kisstílű tolvajok, az irigyek, az erőszakoskodók világa ez, embereké, akik boldogulnak úgy, ahogy tudnak. (…) Súly- és alkoholproblémákkal küszködnek.” Munkanélküliség, tudatlanság, iskolázatlanság, pénztelenség. Vidéki Magyarország, mondja a recenzens, de nekünk innen, keletebbről van annyi távlatunk, hogy kiegészíthessük: Közép-Kelet-Európa.
A recenzensek a könyvet a faluregények hagyományába állítják, és a következő művek merültek el összehasonlításként: Csalog Zsolt: Parasztregény, Háy János: Mamikám, Borbély Szilárd Nincstelenek, Nádas Péter: Rémtörténetek. Nekem egy másik faluregény ötlött eszembe sűrűn, amelyet régen, körülbelül negyven éve olvastam. Az írójára valószínűleg kevesen emlékeznek, ha egyáltalán ismerős a neve valakinek is Magyarországon: Kiss János kolozsvári író, szerkesztő Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre című kisregényéről van szó, 1977-ben jelent meg a Kriterion Könyvkiadónál. A főszereplő nem zalai, hanem erdélyi, nem nő, hanem férfi: Eke Mihály. Mégis, számos analógia van: egy megözvegyült, ágyában álmatlanul heverő falusi öregember monológjaiból épül fel a narráció. Ahogy a hajnalfényben lassan kibontakozik a szoba („Először mindig a gerenda világosodik meg; a fekete repedések és örvénylő göcsök mintha szennyes, sötét víz mélyéről merülnének fel”), az öregember lelki szemei előtt is lepereg élete, mindenekelőtt házassága gyöngéden szeretett feleségével, Borival. A Jolka harangja (melynek nyelvi regiszteréből nem hiányoznak a vulgáris kifejezések sem) élőbeszédszerűségével ellentétben azonban Eke Mihály átpoétizált, lírai nyelven beszél magában – néha hangosan is: „egyre gyakrabban mondja ki a gondolatait”, jegyzi meg a narrátor mindjárt a könyv elején. Mindkét könyv emlékezője egy házasság történetére összpontosít monológjaiban, hiszen Jolika sem igen időzik el gyermekkoránál; bár egyikük férfi, másikuk nő, életük egyaránt mintha a házasságban válna egyetemessé, elbeszélésre érdemes tárggyá.
Ami elbeszélhető, az már közös: Jolka harangja következésképpen értem, értünk is szól.
