Áfra János: Omlás, Kalligram, Budapest, 2023.
Szinte kétségtelennek tűnik, hogy a klímaszorongást előidéző antropocén, az eszkalálódó háborús konfliktusok, a hiperkapitalista gépezet embertelenítő működése, a post-truth médiamanipuláció vagy épp a dataizmus hatásai által alapjaiban meghatározott korszakunkat és életünket a különböző és egyre fokozódó krízistapasztalatok hatják át, melyek akár a végidő nyomasztó és kihívás elé állító előjeleiként is felfoghatóak. Áfra János legújabb, az eddigi életmű lírai eljárásait, esztétikai hatásmechanizmusait és kompozicionális megoldásait megszüntetve megőrző Omlás (2023) című kötete ezekkel a potenciális világégés-körülményekkel vet számot, „hiszen részesei vagyunk / egy folyamatnak, / ami végül újra a nem- / létezéshez vezet.” (Kód, 43.) Magába omló és az omladékokból kiemelkedő szövegépítménye ugyanakkor nem feltétlen az emberi létezést ellehetetlenítő és a semmibe veszejtő nukleáris pusztulásról, valamint az azt követő megváltozott feltételekről, mint inkább csak az említettek eszkatologikus-apokaliptikus víziójának igézetéről ad hírt. Egy olyan mindent átlényegítő változásról, mely az ember ontológiai-technomediális státuszát egyfajta – hiányosságokat is funkcionálissá alakító – transzhumán jövendő perspektívájába helyezi: „Közben eljön a pótolhatóság kora, és minden meglesz. / Mint halak elveszett úszói, az emberi részek újranőnek, / mások mechanikus alakítás által kiborggá nemesítik maguk, / aztán egyszer csak az összes sérülés és hiány értékké változik. / Pontosabb lépés lábak nélkül, igazabb ölelés karok nélkül, / tisztább tekintet szemek nélkül. Mint azelőtt még soha.” (Hiányzó részek, 106.) Mindezt pedig egy olyan – az egyes szövegek egymáshoz való viszonyát tekintve – széthangzó, eltérő regisztereket alkalmazó nyelven artikulálja, mely a szó tervezhetetlenségébe, kiszámíthatatlanságába és uralhatatlanságába vetett lehetőségteljes bizalmat, valamint az építve rombolás és rombolva építés dialektikus mozgásait viszi színre.
Míg a korábbi kötetek közül a Glaukómát (2012) az autobiografikus elemektől sem mentes szólamok szerepversszerű felsokszorozása és az ebből következő alanyi perspektivikusság jellemezte, a Két akaratot (2015) pedig a szerelmi líra hagyományába ágyazódó, intimebb viszonyokat boncolgató és párkapcsolati dinamikákat inszcenírozó vallomásosság határozta meg, a Rítus (2018) versnyelvét pedig a néphagyományból ismerős ráolvasásokat, mágikus formulákat idéző megnyilatkozások, vagyis poétikailag-retorikailag a címzés gesztusai és a megszólítás alakzatai, a másikhoz való folytonos odafordulás mozzanatai szervezték, addig a Szegedi-Varga Zsuzsával közösen jegyzett művészkönyv, A termékeny félreértés / Productive Misreadings (2020) a vizualitás és textualitás, a szkriptúra és piktúra újszerű párbeszédlehetőségeivel kísérletezett az equilibrium jegyében. Bár az Omlás – az olykor egészen eltérő költészeti pozíciók és beszédmódok látszólagos esetlegességének kockzátatát vállaló – bizonyos értelemben egyenetlenebb és széttartóbb versvilága kevésbé tekinthető konceptuálisnak, mint az előző könyveké, mégis – az experimentális kiadvány kivételével – megőrzi azok sajátos, koherens és konzekvens szerkezetét. Erre erősítenek rá az egyes, mundén vagy épp mitikus tartóelemektől egészen a kozmikus rendezetlenségig ívelő, architekturális metaforikát alkalmazó cikluscímek is: Oszlop; Alapfal; Anyagfáradás; Hidak; Entrópia. Továbbá szintén ezt az összefüggést és összetartást markírozzák bizonyos – főként Tandori és Marno hatását mutató – paranomasztikus hangismétlődések („ég, ami égetően fontos” [A másoló, 22.]), az oximorokon nagy mértékű jelenléte („süket zenész”, „kezetlen vezér” [Az úr, aki vagy, 27.]) és az ezekből is következő autopoetikusság, vagy bizonyos konkrét szöveghelyek trópusai és figurái, melyek valamifajta széthullási és újraépülési folyamatot visznek színre: így például a Tengernyi hordalék felütésében („Az idő, ez a férgjárta alma, / egyszerre adakozik és elvesz, / szór szét és összegyűjt, hatalma / vak tömbbé merevít, leleplez.” [27.]), a Keresztidők énbeszédjében („Anélkül, hogy felfognám, / hamarosan rám borul az / az otthon, amit most még / csak felépíteni készülünk.” [63.]), vagy épp az Idézés önmegszólító verstípusában („A részek másmilyen egésszé / rendeződnek. Semmi katalógus, / csak a rémlő dolgok meg a maradék, / amiből valami összeáll, sereglik / csapkod körülötted.” [110.]).
A pálya eddigi törekvéseiből már ismerhető beszédformációk – Vigh Levente, a kézirat szerkesztője által a fülszövegben is jelzett – egymásmelletiségét és kontaminált jellegét nyomatékosítják a kötet hátoldalán található, A felejtés terei című szövegből származó sorok is, melyek egyrészt felkínálják a kompilációként való olvasás lehetőségét, másrészt pedig önreflekív módon utalnak azokra az alkotói műveletekre, melyek eredményeképp ez az összerendezés potenciálisan előállt: „Gyűjtés, javítás, megőrzés, címkézés, feldolgozás. / Mielőtt bemutatnák az érinthetetlen tárgyakat, / helyet keresnek a meglévő félreértések térképén / néhány újabb ismeretlennek, s feltámadnak dolgok, / amint az eleven emberek emlékei közé visszaférkőztek. / Egy másik történet részeseiként, más szavak közt / és másféle dolgok rendszerében kiemelkednek az időből.” (45.) Emellett a már említett haladás oximoronszerű kétirányúságáról és a történeti kondícióról tanúskodik a ciklusokat megelőző nyitódarab, Az éberítő elrugaszkodás filológiailag visszakövethetetlen és ellenőrizhetetlen mottója is, egy ChatGPT által generált mondat: „A romok a fejlődés magvai…” (5.) A vers ugyanakkor azáltal, hogy a „boldog tervezetlenség” és a „történetnélküliség” javára megtagadja és újraszituálja az ént mint birtokló, akaró és ígérő kontrollinstanciát, részben ki is jelöli a kötet poétikai erővonalait, amelyek leginkább az eltérő minőséget eredményező heterogenitásban, a lírai hang többszólamúságában mutatkoznak meg. Ezt a görög eklogé, vagyis válogatás, gyűjtemény értelmében felfogott modális-stiláris eklektikusságot ugyanakkor olyan tematikus-motivikus kapcsolódások tartják össze, melyek leglátványosabban talán a mitológiai és az ökológiai szemlélet körül gravitálnak.
Előbbi eklatáns példáiként tekinthetünk a kötet első ciklusában helyet kapó, a (beszélt-írott) nyelv, a kép, az ember és technológia viszonyát megalapozó eredet-szövegekre, melyek ily módon önmaguk keletkezését is elő(térbe)állítják (A nyelv a távolság; Kezdés előtt; Mikor előtört). De találkozhatunk olyan darabbal is, amely éppen a mitizáló törekvések hiábavalóságáról, egy – valójában állatmaradványokból és pamutból összefoldozott – sellő megpillantásának megkésett vágyáról tanúskodik: „A halász tekintetére gondolok, / aki megtalálja halójában, / arra, hogy milyen lenne / újra hinni valamiben. / Csak jó akartam lenni, / de most itt fekszem, / és teljesen üres a szívem.” (Ami el sem, 61.) Mindemelett utóbbi környezettani látásmódhoz rendelhetjük például a Felezési idő című, a közéleti líra hagyományhoz is kapcsolódó alkotást, mely a csernobili atomkatasztrófa súlytotta és azóta ember által érintetlenül hagyott övezetének példáján és Petőfi Föltámadott a tenger… egy ikonikus sorának rekontextualizáló allúzióján keresztül mutatja fel az élet visszatérésének vigaszát. Míg Petőfinél „a víz az úr” sor a társadalmi-ideológiai allegória totalizálása, addig Áfra esetében ökokritikai élre tesz szert: „Nevével a hely újra visszhangot ver, / turistáktól férges a megtisztult város. / A víz az úr, a tűz, meg az elsodró / lendület, mi szokását tartva / mindent eltemet.” (Felezési idő, 67.)
A mitikus és misztikus képzetkörökhöz kapcsolódóan ugyanakkor talán a leginkább figyelmre méltóak az olyan nagyobb lélegzetvételű, esszéisztikus szólamok, melyek egyrészt diszkurzív jellegükből következően megidézik a glosszák vagy kommentárok műfaji mintázatát, másrészt a (tudományos) ismeretterjesztő szövegek adatokkal megtámogatott és kuriozitást közlő beszédmódját montázsolják össze, melyek így a mitizáció és demitizáció játékterében alakítják ki és állítják egymás mellé az alternatív jelenségmagyarázatokat. Utóbbi montázstechnika átlényegítő jellegzetessége miatt ez a szövegtípus könnyen kapcsolatba hozható Borbély Szilárd Halotti pompájának Ámor & Psziché-szekvenciák című könyvével, amelyek bár eltérő módú, de szintén ennek a fajta elsajátításnak és kontaminációnak az egyéni hanghordozású kísérleteiként olvashatók. Legyen az akár egy perszonifikált alvászavar („Tíz éves korig, a nemléthez közel az éj még keveset mutat, / aztán a pubertás küszöbén kopogtatni kezd Pavor / Nocturnus. Látomásokat hoz és verejtékben ébredést.” [REM, 20]), vagy épp egy enigmatikus, az embercsempészettől az űrlényekig terjedő eltűnés eset („A földönkívüliek éjszakánként szobáról szobára járnak, / majd a kísérletek után a példányokat visszahordják, / előkészítve a hibrid létformák megtestesülését.” [Akik végleg el, 25.]), de ide sorolható még az öregedés misztériuma is („Az okmányok hiánya mítoszi szintre magasztalja föl tört- / énetünk jelentőségét, s mi eljátszunk a gondolattal, / Ádám nyolcadik utódja, Matuzsálem hogyan lélegezhetett / át az ószövetségi korban majd egy teljes évezredet?” [A vének vénei, 40.]). Áfra esszéversei mind-mind az életvilágunk különös, racionálisan nehezen vagy egyáltalán nem explikálható összefüggéseit mutatják fel, olyan rejtélyes történéseket járnak körbe, melyek ugyanakkor a különböző nézetek és interpretációk következtében sosem kerülhetnek nyugvópontra.
Jóllehet Áfra János legújabb kötetét könnyedén tekinthetjük az eddigi életmű egyfajta mértékadó gyűjteményeként, az Omlás ugyanakkor mégis sokkalta több ennél: bár az egyes versek líraipoétikai-performatív értelemben nem feltétlenül aknázzák ki a – cím által is felkínált – (de)kompozíciós lehetőségeket, azonban a szövegkorpusz tagadhatatlanul egy átgondolt, következetes és szemantikailag-tematikailag rétegzett továbbvitel, mely viszonylag kovencionális összeállításával, a megőrzött jellegadó sajátságok mellett képes olyan fénytörésbe helyezni ezt a költészetet, mely annak újszerű vonásait engedi láttatni, mert ahogy Az alvó kertben is olvasható: „Minden omlás a vakító fényt idézi, / ami kiszakadt a tekintetekből és megtört ezerszer / a víz felszínén.” (127.)
