Ughy Szabina: Az átlátszó nő, PRAE Kiadó, 2023
Napjaink kortárs irodalmi szférájában számtalan olyan alkotással találhatjuk szembe magunkat, amelyek feldolgozatlan traumákról illetve társadalmi tabuk döntögetéséről szólnak, nagy hangsúlyt fektetve olyan témákra is, amelyekről mindeddig kényelmetlen volt az írás. Nehéz olyan témákat feldolgozni, amelyek az emberi gyengeséget, a sérülékenységet tárgyalják, mivel az írónak elkerülhetetlenül mélyebbre kell ásnia önmagában, hogy felszínre hozhasson elnyomott érzéseket és fájó tapasztalatokat. Ez lehet hitelességének forrása.
Ughy Szabina, nem félve attól, hogy mit talál a felszín alatt, belevetette magát az írásba, aminek következtében megszületett Az átlátszó nő című novelláskötetet. „Most nagyon mennek a női témák”, mondja a kötet egyik szereplője, mindenki feminista harcos lett, és rájött az egyenlőtlenségekre, azonban Ughy Szabina a történetein keresztül nem egy lázadó, vagy önmagát sajnáltató pozícióba helyezkedik, sokkal inkább segítséget, támaszt nyújt azoknak a nőtársaknak, akiket egyre kevésbé veszünk észre, pedig itt élnek köztünk. A novelláskötetben egyetlen női sorsnak a megfestése helyett, tizenhat rövid részlet tükrében mindannyian magunkra ismerhetünk, ha tapasztaltunk már magányt, elnyomást, átverést, bántalmazást, éreztük tetteinket értelmetlennek, a szavainkat némának, magunkat pedig úgy, ahogy a címben is szerepel, átlátszónak. A történetek szereplői olyan női alakok, akik talán még sosem érezhették magukat igazán középpontban, sokkal inkább mellékszereplőként élik saját életük lemondással, megfelelési kényszerrel és kompromisszumvállalásokkal teljes mindennapjait. Megszokott teherként cipelik magukkal azokat az elkerülhetetlenül felgyülemlő súlyokat, amelyek abból erednek, hogy az önmagukkal, a testükkel, a beteljesületlen vágyaikkal való küzdelmeik során alulmaradtak, és az újabb vereségek miatt egyre csak mélyebbre tokosodtak be. Ilyen módon a social médiában, a régi családi történetekben vagy a férfiak fantáziájában élő női kép élénksége minden csalódással, veszteséggel, kudarccal vagy éppen csak az évek előrehaladásával egy-egy árnyalatnyival halványabbá fakul, mígnem teljesen átlátszóvá nem kopik.
Kezdetben talán fel sem tűnik, mekkora ráhatása van a környezetnek a fokozatos árnyalatvesztésre. A megszokott bókok egyszeriben csak kimaradnak, helyüket csend, majd egy-egy elejtett sértés veszi át. Természetessé válik, hogy akivel összeköt az élet, már nem úgy néz, mint férfi szokott a nőre, vagy ahogy társ szokott a társra, leginkább már sehogyan sem néz, vagy ha néz is, semmiképpen nem lát. Ugyanígy nem látja a negyven éve egymás mellett lakó asszony sem a szomszédját, sem az ápoló a betegét, az apa a lányát, a lány az anyját, a nő önmagát.
A novellákban felsorakoztatott történetekből életkortól, képzettségtől és társadalmi státusztól függetlenül minden női hősben azonos a jelentéktelenség, az üresség érzése, az, hogy felesleges minden igyekezet, mivel nemhogy a hősöket, még a problémát sem látja környezetük, legyen az bármilyen egyértelmű is.
Ughy Szabina a novelláiban menekülőutat kínál ezeknek a nőknek, és velük együtt azoknak az olvasóknak is, akiknek elegük van a láthatatlanságból, észrevétlenségből. A kötetbe foglalt tizenhat élethelyzet lehetőséget nyújt arra, hogy betekintést nyerhessünk tizenhat nő sorstörténetébe, olyan módon, mintha egy-egy terápiás ülés alkalmával a távolról megismert történethez egyre közelebb és közelebb kerülnénk, mindaddig, amíg már szinte a sajátunkénak érezzük azt. A novellák nyíltan, a láthatóság felé vezető útra igyekszenek terelni a benne szereplő hősnőket, ennek a folyamatnak a legelső céljaként pedig a saját elakadás felismerését tűzi ki. Sosem egyszerű észrevenni a saját élethelyzet közelségéből, ha valami már nem úgy működik ahogyan kellene, és lassan, de visszafordíthatatlan módon egy-egy kapcsolat kiüresedik, vele együtt pedig a benne élők is elvesztik önmagukat. A megszokás leple eltakarja a leghangosabban ordító problémákat is, és csak akkor tűnik fel, hogy alatta egy önmaga valójától eltávolodott lény ver egyre mélyebb gyökeret a mérgező talajba, ha egy váratlan élethelyzet meglibbenti ezt a mindet eltakaró leplet. Ughy Szabina ezeknek a gazoknak a kiirtására vállalkozik a novellákban, olyan módon, hogy egy fordulópontot ajánl fel a történetek hőseinek, egy választást, ami lehetőséget ad elindulni az úton önmaguk és saját életük tisztán látása felé. A novellák terápiás jelleggel, az élethelyzet megismertetéséből elindulva fejtik le a rétegeket, mígnem láthatóvá, vagy kikövetkeztethetővé teszik a valós probléma gyökerét, ennek ismeretében pedig láthatóvá válik a nő maga is.
Az írónő mesteri módon játszik a szavakkal, a történetek csak arra összpontosulnak, ami tényleg lényeges a megértés szempontjából, nincs olyan fölösleges cifrázás, amelynek ne lenne jelentősége, nincs mellébeszélés, nincs elhallgatás. A hősnők egyedi sorstörténeteikből kiszólva, sajátos hangjukat hallatják, és kétség sincs afelől, hogy ez a hang nem a maguk legőszintébb rétegéből szólna.
„Ahogy néztem a kezem, azt éreztem, hogy nem én csinálom mindezt, hanem […] egy kéz, amihez semmi közöm sincs. Egy kéz, rajta már tizenöt éve a férjemtől kapott gyűrű. Egy kéz, amit kéthetente manikűrös csinosított. Egy kéz, rajta a sütő égette lila heg, a kéz, amivel annyi szép és mocskos dolgot csináltam… Az a kéz olyan otthonosan mozgott a konyhában, hogy szinte zavarba jöttem, mert azt éreztem, egy idegen nyúlkál a dolgaimhoz. De csak pár másodpercig tarthatott az egész, aztán megnyugodtam, és hosszú időre el is felejtettem azt a borzasztó magányt, amit akkor éreztem.”
Vajon hányan érzik nap mint nap ezt a borzasztó magányt, vajon hányan élik idegenként saját életüket és vajon hányan törődtek már bele láthatatlanságukba? Ughy Szabina ezzel a tizenhat történettel alakot, színt, és nem utolsó sorban láthatóságot adott nem csak a novellák női szereplőinek, hanem azoknak az olvasóknak is, akiknek szükségük van saját élénkségük, erejük és tehetségük megerősítésére.
