Ha meghallom azt a szót, normális, elsőre Besenyő Pista bácsi és az ő Margitja jut eszembe, talán mert Laár András mémmé vált mondata annyira tömören kifejezi a szó jelentésével kapcsolatos általános tévedést. A normális sokak számára valamiféle magas vagy elvárt minőséget kódol, közben csak annyit jelent: nem tér el a szokásostól, nincs benne semmi meghökkentő, nem lóg ki a sorból. A kérdés, ugye, mindig az, és ez a címben említett poén alapja: milyen sorba is kell/kéne besimulni…
Az HBO GO-n elérhető, Sally Rooney azonos című regénye alapján készült Normális emberek (Normal People; 2020) ír drámasorozat ugyanezt a problémakört boncolja, néhány bosszantó közhely-puffogtatástól és a kicsit túlhangsúlyozott ágyjelenetektől eltekintve, árnyaltan.
A tizenkét, alig fél órás epizód Marianne (Daisy Edgar-Jones) és Connell (Paul Mescal) kapcsolatát követi végig a középiskola utolsó évétől az egyetem befejezéséig, ritkábban hullámhegyeken, gyakrabban hullámvölgyeken keresztül.
A két fiatal, bár ugyanabban a kisvárosban élnek, két világ, két norma. A kiemelkedően okos, ám csak pár rész után felsejlő családi traumák okán eléggé magának való lány anyukája gazdag ügyvéd (és akkor a tetemes apai örökségről nem is beszéltünk), a látszólag népszerű, gimis rögbisztár srác (leány-)anyukája bejárónő, többek között éppen Marianne családjának alkalmazásában, ettől függetlenül az őket körülvevő közegben a társadalmi normának inkább a fiú felel meg.
Aztán az egyetemi évek alatt fordul a kocka, hiszen a menő dublini Trinity Collage-ban (Connellről kiderül, hogy rejtett írózseni), már Marianne sokkal inkább a norma szerint való, Connell viszont küzd az első generációs értelmiségiek tankönyvi problémáival.
Idáig semmi különös, mondhatjuk, klisékből épült rendszer, ami viszont ezekből kiemeli az a két főszereplő megkapó játéka, és a történet abban kibomló nem-társadalmi vetülete.
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! / Ó, jaj, az út lélektől lélekig! / Küldözzük a szem csüggedt sugarát, / S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
– írja Tóth Árpád a Lélektől lélekig című versben, és ez a két fiatal színész rendkívüli tehetséggel mutatja meg, milyen is lebegni ebben a jeges űrben, erőtlenül evickélve egymás felé. Az erőfeszítések, amiket tesznek ugyan normán felüli, hogy az őket összekötő vékony fonál nem szakadjon el egy kiálló ágon a játszmák-erdejében, az az eredendő magány viszont, amiből elindulnak egymás felé, sajnos normálisnak, általánosnak, sorból nem kilógónak tekinthető, társadalmi helyzettől függetlenül.
