Fede Álvarez: Alien Romulus
A világmindenség kivételével, mindennek van vége, de az Alien-szériának biztosan. És annak már el kellett volna jönnie.
Az űrben rekedt legénység, amelynek az egyik tagja biztosan android, vezéregyénisége pedig egy igazi kemény csaj, találkozik valami számára teljesen idegen, halálos fenyegetéssel, miközben egy közelibb ellenséggel, egy cinikus és az emberi életet semmibe vevő bürokratikus rendszerrel is kilátástalan küzdelmet kell folytatnia. Ez az Alien széria elsődleges felvetése, és mint olyan, nagyon is jól működik filmről filmre, főleg, ha hozzáértő rendező kezébe kerül. Így, a hetedik (az Alien vs. Predator filmeket is beleszámítva kilencedik) rész környékén azonban talán már érdemes lenne elgondolkodni azon, hányszor lehet, pontosabban hányszor kell még ugyanezt a történetet elmesélni.
A legújabb inkarnáció, a Romulus ígéretesen kezdődik. Egy emberiség által kolonizált bányabolygón vagyunk, az ott lakók életébe kapunk izgalmas és szépen kidolgozott bepillantást. Mint kiderül, a korábbi részekből megismert zsarnoki nagyvállalat tartja kézben az itt lakók életét is, azzal hitegetve őket, hogy bizonyos számú év letelte után továbbléphetnek, ám ez hazugságnak bizonyul. A bolygóról egy csapatnyi fiatal – köztük Rain (Cailee Spaeny) és hibás androidja, Andy (David Jonsson) – egy arra keringő elhagyott űrhajó segítségével szeretne elszökni. Az űrhajón azonban – micsoda meglepetés – vérszomjas idegen lények várják a csapatot.
A hangulatos világépítés pedig ezzel véget is ér, és feláll a megszokott séma. Hőseink ott ragadnak az űrhajón, amelytől menekülést reméltek, és csakhamar össze is találkoznak az első arctámadókkal, vagyis az Alien-világból ismert idegen, a xenomorf egyik kezdetleges fejlődési formájával.
Nyilván az űrhajón kergetőzést is lehet jól és izgalmasan csinálni, ezt pont az Alien-filmek bizonyították már többször, és nincs ez másképp a Fede Álvarez rendezésében megvalósult Romulusban sem. A cselekmény pörgős, a feszültség folyamatos – van versenyfutás az idővel, a világűr csendjében függő elhagyott űrhajó klausztrofób tere, mindez pedig egy szokatlanul fiatal szereplőgárdával megtámogatva.
Az idegen mellett az Alien-világ másik toposza a kemény női főszereplő, akit Sigourney Weaver tett feledhetetlenné annak idején. Cailee Spaeny jóval fiatalabb, mint Weaver már akár az első Alien-film idején, alkatra is törékenyebb, de nem is ez a baj, hanem az, hogy Rain szerepe nem hálás, nem izgalmas. Nála sokkal érdekesebb karakter Andy, akit Jonsson nagyon szépen kitalál és színesen alakít. Nem lövöm le a meglepetést, de a későbbiekben egy részben mechanikus bábbal, részben AI-val létrehozott szereplővel igyekszik még inkább megidézni a korábbi Alien-filmeket a Romulus, igen kellemetlen eredménnyel.
Az egyébként jó tempójú, izgalmakkal teli film azonban csak szórakoztatni képes, igazi hatást gyakorolni nem. Nemcsak rókáról, hanem xenomorfról sem lehet ugyanis akárhány bőrt lehúzni. Akárhányszor találkozik össze ez a rém olyan szereplőkkel, akik nem hallottak még róla, akárhányszor rémülnek meg tőle és akárhányszor kerülnek halálos veszélybe egy olyan térben, ahonnan nincs kiút, mi, nézők bizony nem fogunk már sem megdöbenni, sem megijedni. Hiszen, ha nekik nem is, nekünk nagyon ismerősek a lény megnyilvánulási formái, láttuk már sokszor, és bizony meg is rémültünk tőle jópárszor. Badarság elvárni, hogy a 2024-es közönségre ugyanolyan vagy akár csak hasonló hatást gyakoroljon az arctámadó pókra és emberi kézre egyaránt hasonlító, univerzális fóbiákat ébresztő alakja, a mellkasból kitörő embrió brutalitása vagy a kifejlett xenomorf lenyűgöző magassága, zavarba ejtő fejformája és hideg kegyetlensége, mint 20, 30 vagy akár 40 évvel ezelőtt. Ezen pedig a legkevésbé sem segít, hogy a legfontosabb fordulatok, legfrappánsabb párbeszédek, sőt, legemlékezetesebb képek is az első két-három rész pontos másolatai. Jóindulattal akár hommage-nak is nevezhetnénk őket, ha – mindössze az utolsó képkockák kivételével – nem ezekből állna össze a teljes film.
Nem kizárt, hogy a két legutóbbi, filozofikusabb hangvételű rész, a Prometheus és a Covenant meglehetősen hideg nézői fogadtatásának tudható be, hogy a Romulus mellőzi az Alien-univerzum továbbszövését és az általa felvetett egzisztenciális kérdéseket, és az online kommentelők nyomásának engedve visszatér a szálegyenes sci-fi testhorrorhoz. Lehet tehát, hogy volna friss ötlet, csak éppen a közönségnek nem kell. A xenomorf ezzel a saját farkába harap – és talán itt van az a pont, ahonnan hagyni kellene már békében terrorizálni az univerzum moziba nem járó lakóit.
Alien: Romulus (2024)
Rendezte: Fede Álvarez
Írta: Fede Álvarez, Rodo Sayagues
Fényképezte: Galo Olivares
Zeneszerző: Benjamin Wallfisch
Szereplők: Cailee Spaeny, David Jonsson, Archie Renaux, Isabela Merced, Spike Fearn, Aileen Wu
