Don DeLillo Fehér zaj című könyvéről
A posztmodern mindig kiszámíthatatlan. Don DeLillo nevét először David Foster Wallace kapcsán hallottam, ezért pedig sokáig tartottam tőle, féltem, hogy a Fehér zaj is egy olyan alkotás lesz, amely feláldozza az olvasót az irodalom oltárán. Ennek ellenére ez a könyv csodálatos példája annak, hogy miként válhat egy mű kortalanná, hogyan találhatjuk meg benne napjaink társadalmának lenyomatát anélkül, hogy bármit is be kellene helyettesítsünk. Olyan elemeket használ a szerző, amelyek kizökkentik az olvasót a klasszikus történetmesélés ringatásából, mégsem idegenít el annyira, hogy azt érezzük, csak játszik velünk. Mielőtt láttam volna a filmet, meg voltam győződve róla, hogy ezt csakis elidegenítő eszközökkel, egyfajta karikatúraként lehet mozivászonra ültetni. Noah Baumbach szerencsére nem is szerette volna reális talajra vinni, és azon kívül, hogy kihagyott belőle néhány, szerintem kulcsfontosságú jelenetet, teljesen visszahozta számomra a könyv élményét.
Maga a történet egyfajta emberparódiának nevezhető. A szereplők, a család tagjai szintén tudatosan megformált karikatúrái önmaguknak. Akár egy Beckett-dráma. Sokszor elbeszélnek egymás mellett. Az, ahogyan egymás között léteznek, szintén egy kinagyított változata annak, ahogy egy átlagos család működik. Bár a könyv megjelenése idején valószínűleg tipikusan amerikai regénynek számított, mára már, miután magunk mögött hagytuk a kommunizmus sebeit, mi is belesüppedtünk a televízió előtti karosszékbe, vagy éppen a bevásárlókosár csomagterébe. A család felnőtt tagjai folyamatosan a halál körül rohannak. Babette, a feleség folyton a legkisebb gyereket keresi a szemével, az egyetlen családtagot, aki még nem ismeri a halál fogalmát, és nem érti a körülötte történő eseményeket. Az egyik kimaradt jelenet pontosan ezt definiálja, és mintha fel is oldaná azt, hogy hiába félünk, nem tőlünk, nem az egészségi állapotunktól, de még attól sem függ, hogy mikor találkozunk a végzettel, hogy féljük-e a halált, vagy sem. Ez a rész okozza emellett a legnagyobb feszültséget is az olvasóban, ennek van igazi tétje, és ezért is bántam, hogy kimaradt a filmből. A család feje, Jack pedig a Hitler tanszék vezetője – egy olyan ember mögé bújik, aki tömegek haláláért felelős, mondhatni úgy is, hogy ura a halálnak. Sőt, fekete talárt és sötét napszemüveget visel az egyetemen, így teljesen eltűnik az ember, és átveszi az uralmat a jelenség. Később, amikor beárnyékolja az életét a halál, folyamatosan azt szeretné definiálni magában, hogy miként viselkedik egy haldokló ember. Szenved? Netán hősiesen tűri az állapotát? Mit vár el a társadalom egy haldoklótól? „Nem lenne helyes, ha elkeseredett önsajnálatba zuhannál, mert ezzel csalódást okoznál az élőknek.(…) Haldokló jó barátjukban az emberek a férfiasan konok helytállást méltányolják, azt akarják, hogy ne adja meg magát, s olykor legyőzhetetlen lelkierővel tréfálkozzék.” Számomra meglepetést okozott az is, ahogy a lelki egészség kérdése hasonul a maival. Egy ponton azon vitatkoznak a szereplők, hogy elfojtani, vagy kiengedni kell a félelmeinket. Hogy mennyire divat ezt vagy azt tenni az érzelmeinkkel. És most, 2023-ban is folyton ez az ellentmondásosság kap hangsúlyt sokakban, hogy mikor válik egy lelki folyamat divattá, és meddig egészséges ezekről beszélni, boncolgatni, mekkora az az általunk kialakított tér, ami már túlzásnak bizonyul, és beárnyékolja az igazi egyéniségünket, és nem utolsó sorban a kapcsolatainkat.
A könyvnek, és a belőle készült adaptációnak is egyetlen olyan szála volt, amit nem kísért sem irónia, sem a groteszk. Ez pedig a házaspár tagjai közötti viszony. A film legszebb jelenete az, amikor a férj és a feleség az ágyban beszélik meg a közéjük ékelődött titkokat és félelmeket. Mivel ennyire élővé válik ez a kép, végre a néző, illetve az olvasó is igazán közel érezheti magát a szereplőkhöz. Magunkon érezzük az érintéseket, és nekünk fáj az eltávolodás.
A halálfélelem ugyanakkor kézenfogva jár a hit kérdésével. Miben hiszünk? Heinrich, Jack nagyobbik fia arról vitatkozik az apjával az autóban, hogy esik az eső, vagy sem. Mivel az előrejelzés nem egyezik azzal, ami valójában történik. A tudománynak higgyünk, vagy a saját szemünknek? Mi történik, ha a tapasztalat mást mutat, mint amit a tudomány állít? Mi marad nekünk? Heinrich minden tudományos információt magába szív, ezáltal próbál saját magának is utat, meggyőződéseket találni. Babette helyes testtartást tanít az időseknek. Ők abban hisznek, amit ott tanulnak, hogy azzal távolabb kerülnek a haláltól. Viszont a hit egyik formája sem köthető a regényben a valláshoz, egészen a végéig. Már-már a hiányát is érezzük, és ekkor következik a jelenet, amikor Jack és Babette egy baleset után kórházi kezelésre szorul, és egy spontán berendezett, apácák által működtetett helyre érkeznek. Egyértelműen ez a kedvenc részem a könyvből. Az apácáktól várják azt a vallási megerősítést, ami belőlük hiányzik, és amire egy igen kiábrándító választ kapnak. „Nekünk az a hivatásunk, hogy higgyünk mindabban, amit rajtunk kívül már senki nem vesz komolyan. (…) Ha mi nem tennénk úgy, mintha még hinnénk ezeket a dolgokat, összedőlne a világ.” Ez a nyers őszinteség, miszerint ők csak tettetik az igaz hitet, nem csak a szereplőket akasztja meg a saját kényelmes életében, hanem az olvasót is. Tisztában vagyunk, hogy vannak hívők, környezetvédők, művészek, mi magunk pedig nyugodtan élhetjük az életünket azzal, hogy más megtestesíti mindazt, amit mi kényelemből nem kutatunk fel magunkban.
A történetet egy adott ponton megszakítja a szerző egy vegyi katasztrófával, ami teret nyit arra, hogy más emberekkel is kapcsolatba kerüljünk. Itt pedig olyanokkal találkozunk, akik nem lepődnek meg egy olyan újságcikken sem, amelyben a lélekvándorlásról közölnek bizonyított eseteket. Valahogy összemosódott az emberek fejében a reklámok kínálta csoda a valósággal. Ha egy mosópor képes újjávarázsolni egy régi ruhadarabot, akkor miért is ne születhetnénk újjá más testben. De ebben nincsen semmi meggyőződés, vagy spiritualitás. Egyszerűen elhiszik azt, ami le van írva. Már Tibet sem Tibet, fogalmaz az egyik szereplő egy adott ponton. És tényleg, eltüntetjük a szentséget és a tudást, ami a meggyőződés mögött van, és képesek vagyunk csupán arra hagyatkozni, amit a legelérhetőbb platformokon az arcunkba nyomnak. Mint például a szupermarket. A könyvben és a filmben is fontos szerepe van a bevásárlóközpontoknak. „A férfiak a szavatossági időt keresik, a nők az összetevők listáját olvasgatják. Holott végül is mit sem számít, hogy mit látnak, vagy mit hisznek, hogy lát a szemük. A pénztárnál lézeres szkennerek várják őket…”
Sokszor azt gondoljuk, mennyire más világ az, amit most élünk. DeLillo szavai viszont azt nyomatékosítják, hogy nem vagyunk különlegesek, és hogy semmi sem változik. Hiszen a történetben is, a vegyi katasztrófa után, azon kívül, hogy néha maszkos emberek jelennek meg a színen, nem érezzük azt, hogy bármelyik szereplőben mélyebb nyomot hagyott volna ez az esemény. Nagyban gondolkodva pedig, bármilyen felkiáltójel is kerüljön az emberiség elé, azt egy szempillantás alatt elfelejti, ha már nincs a szeme előtt
