Bertóti Johanna Almából ki, körtébe be című kötetéről
Unokaöcsém és unokahúgaim könyvespolca tele van a gyermekirodalom gyöngyszemeivel. Pergetem a könyveket: egy verseskötet, és még egy és még egy… színesek, kedvesek és rengeteg van belőlük a polcon is… a világon is. A kötetek mögött pedig felnőttek lapulnak, akik időről-időre érzik a késztetést, hogy megszólítsák a felnövekvő generációkat, miközben az alkotás folyamata közben visszalopnak maguknak is néhány darabkát abból a mesevilágból, amiből mindannyian kinőttünk, hogy szürkévé koptassanak bennünket azok a sokat emlegetett hétfők. Közéjük tartozik Bertóti Johanna is, az Almából ki, körtébe be című kötet szerzője.
A könyvben minden kicsit ismerős, kicsit virgonc. Külön ajándék, hogy a versekhez egy dalos CD is jár. A szerző a kötet 19 versét zenésítette meg. A dalok jelentős része a kötet apropóján született. Gyermekversek esetén a költő személye lényegesen kevesebb alkalommal kerül szóba, pedig nem elhanyagolandó, hogy a költészet és a zene hogyan hat arra, aki a kicsiknek szeretne továbbadni valamit abból, amit ő szépnek, mélynek lát. Az olvasmány- és zeneélmények visszaköszönnek a saját művekben is.
A kötet egy évet ölel fel annak minden különleges és hétköznapi történésével. Januárban kezdődik a kaland, és decemberben ér véget. A gyermekversek kedvelt témái közé tartoznak az évszakok. A kötetben ezek váltakozása jelzi a múló időt. A kronológiát követő szerkesztésmód nem vesz el a kötet varázsából, sokkal inkább nagyszerűen keretezi azt a csodavilágot, ahol bárki vagy bármi megszólalhat. Sétára indulunk egy logikus idővezetés mentén, s az úton meglepetések jönnek szembe. Akárcsak az írott szóra, a zenével színezett darabokra is jellemző a spontaneitás és egy láblógatós, nézelődő szemléletmód.
Nincsen két egyforma vers. Az egyik költemény csattog-pattog, a másik lágyan ringat, a harmadikban kedves ismerőssé válnak olyan negatív figurák, melyek más kontextusban viszolygást keltenének. Az átkeretezés művészet, és élmény az olvasás közben annak nyomon követése, ahogy finom humorral tűnik el az éle a félelmet keltő alakoknak.
A hármas tagolású kötetben tapintható közelségbe kerül a természet olyan játékos versek segítségével, mint a Tavaszi szellő, a Hernyó vagy az Erdei séta. Ezek a költemények is az időről mesélnek. A virágok susogása, a szellő simítása, a nap és a festőművész bőrébe bújó tavasz is. A versekben hangulatok kavarognak, és a térbe kéredzkedik a szeptemberi melankólia, a tavasz fénye és a nyár pezsgő életöröme is.
Az időbeliséget idéző költemények mellett játékosan vonulnak a könyv lapjaira a meselények, a beszélő állatok és a tárgyak. A mitikus világ kiosztotta ugyan a maga szerepeit, de ezzel a szerző nem foglalkozik. A mesékre jellemző sztereotípiák a köteten kívül maradnak. A versfüzér (számomra) legkedvesebb darabja a Hétfejű sárkány, aminek sorai szelidíthető közelségbe hozzák ezt a mesetörténet által negatívumokkal terhelt alakot. Bertóti Johanna sárkánya nem fő foglalatosságától van megragadva. Nem királyfikat pusztít vagy királylányokat rabol, hanem hétköznapi, szerethető és kissé esetlen. Apró-cseprő problémáinak tükrében kerül elénk, mind a hét fejével. A vers végére kedvünk is támad örökbefogadni.
A szerző bátran használja nyelvünk dallamosságát, így hív játszani. Varázsszemüveget rak a (felnőtt) olvasó orrára (is), hogy élni, beszélni kezdjen körülötte a világ. Beszélni úgy, ahogyan csak a gyermek figyelő tekintetétől felbátorodva mernek megszólalni a játékok. Néhol a népies hangzás huncutul settenkedik a sorok és a hangok közé, belemászik a fülbe és ott is marad, ez azonban megfér azzal a lazasággal, ami a modern hétköznapok elemeit fűzi a sorokba.
Az a szem, amelynek árnyéka alatt kibontakozik ez a szép élet(értelmezés), egy empatikus, nyitott, a mindenséget magához ölelő gyermek szeme, akit megtalálnak ugyan a felnőtt-birodalom és a hétköznapok bosszúságai, mégis sajátja az a viszonyulási mód, amely színeket és formákat ver vissza a valóság simának tűnő felületéről. A képzelet megtöri a fényt és hullámzani kezd a világ, a mindennapok határai között mocorog a játékosság és a végtelen. Helye lesz a mesének, helye lesz az álomnak és a repülésnek is.
A könyv egyik nagy erőssége, hogy némely versből előbújik egy bölcs filozóf(ik)us (látásmód), akit arról ismerünk fel, hogy egyik versben megmutatja a Csendet, másikban a Boldogságot, meglátja a szürkében a különlegeset, a várakozásban az örömet, és közel megy mindenhez, hogy ne csak azon időzzön el tekintetünk, amiről tudjuk, hogy van, hanem azt is megérintsük, ami látszólag nincs.
A szerző maga mondja ki, hogy verseiben helyet kap az abszurd. Az abszurd fogalmát számtalan féle-fajta tartalommal töltötte meg „a szakma”. Nem tudom, létezik-e olyan szakkifejezés, hogy „gyermekbarát abszurd”, a kötet merészebb verseit olvasva mégis ez jutott eszembe. Feszegetjük a konformizmus határait, átruccanunk a párhuzamosba, egymásra dobáljuk a gondosan szétválogatott, élére rendezett élet darabjait. Így gyárt a gyermeki képzelet is abszurdot, sajátos összefüggéseket. És közben még csak el sem fárad.
A verseskötet másik erőssége, hogy több darabja foglalkozik az ünnepekkel. A tematikus versek kristálytisztán ragadják meg és hozzák az olvasó/hallgató elé azokat az elemeket, amelyek leginkább jellemzőek ezekre a különleges alkalmakra. A hozzájuk kapcsolódó költemények ritmusukban, szóhasználatukban, belső lüktetésükben is illeszkednek a megidézett ünnepek hangulatához. Ezek a költemények az időbeliségből történő kilépés állapotát elevenítik meg. A gyereknap a határok nélküli mókázás, a téli ünnepkör pedig a meghittség, a kézzel tapintható varázslat „színterévé” válik. Nem történik semmilyen nyelvi bravúr, nincs itt formabontó zsonglőrködés a nyelvvel, mégis egészen különleges módon és értelmezhetően tárul elénk az a specifikus hangulatvilág, ami leginkább jellemzi ezeket a különleges alkalmakat.
Bertóti Johanna játékossággal közlekedik az egymásba nyíló világok között, és otthonosan mozog mindegyikben. Almából ki, körtébe be. Így létezünk mindannyian gyermekként… később felnőttként is. A kötet épp azt üzeni, hogy bármerre nézünk, van kilátás, van tér és mindig lesz látnivaló.
Szlopp Bernadette (1984, Nagyvárad). 2007 óta a Partiumi Keresztény Egyetem munkatársa. Szívügyének tekinti a kortárs irodalom és az olvasás népszerűsítését.
