Gálfalvi György: Világszélen, Bookart 2020
Gálfalvi György könyvei hevernek előttem az íróasztalon. Nem mindegyik, de ami megvan a könyvtáramban, az nagyon a szívemhez nőtt. A Találkozásainkat (1989) és az Egy áruló monológját (2000) egy antikváriumban találtam. Néhánnyal pedig a szerző ajándékozott meg a berekfürdői Körmendi Lajos írótáborban: Kacagásaink (2016) és Beszélgetéseink (2017). A legutóbbit A veterán táborlakó helyzetjelentésit – Markó Béla szerkesztésében – a Bookart kiadó jelentette meg 2020-ban Világszélen címmel. A szerző első könyvének a címe Szülőföldön, világszélen volt 1974-ben. Az első és az új könyv mintegy keretbe fogja az időt, az alkotó éveket. Azt olvastam az Üvegcsűr élni akar című riportjában, hogy a szénégetők közt sok a jó mesélő. Alkonyat után nincs mit csinálniuk a sötétben, ezért mesélnek. „A mese arra való, hogy ébren tartson. Csak a gyereket szabad altatni vele.” Engem Gálfalvi György publicisztikái tartottak ébren.
Szász János 1977(!)-ben az Utunkban tette közzé, hogy „Gálfalvi Gyurka bajsza belelóg az emlékezés borába.” Erre a mondatra utólag visszatekintve azt kell mondanom, prófécia. Történetei a berekfürdői táborban elevenek, az írásai is gördülékenyek. Riportjai alaposak, hasonló módszerekkel készültek: a történelmi háttér felvázolása után minden új információnak utána megy. Írásaiból érződik a humánum, az igazság keresése. Súlya van a mondatainak.
A könyv három részre tagolódik. Az Itt vagyunk nagyon egyben van. Egy lendülettel olvastam végig. Az Üvegcsűr élni akar című íráson elidőztem kicsit. Érdekesek ezek a nagylélegzetű riportok, amelyek több látogatás lenyomatai. A László Jóska balladája című részből kitűnik, hogy az első találkozásuk nem is volt felhőtlen. „Személyesen egy író-olvasó találkozón ismertem meg. Első látásra szigorú szemű, túlságosan is régimódi tanító bácsinak tűnt. Hideg udvariassága távol állt a ritka vendégek körül szokásos nyüzsgéstől, és nem is igyekezett titkolni, hogy neheztel ránk, amiért megvárakoztattuk a közönséget.”Gálfalvi mindenütt talál/talált kedvére való embereket.
A középső rész, az Indulat a legrövidebb. Négy írás van benne. Sokáig törtem a fejem, hogy miért kerülhettek egymás mellé. Nem éreztem, hogy az indulat a vezérfonál, ami mellett ezt a négy írást fel lehet sorakoztatni, de „kedvemre való” publicisztikák ezek is. Két írás nagyon összetartozik, a Miért váltották le Székely Ferencet? és Miért váltották le Fábián Ernőt? 1968-ban és 1969-ben íródtak. Csoda, hogy megjelenhetett. Mit nyilatkozik a hatalom embere: „Miről akar hallani? A Székely ügyről? Honnan is van? Igen, értem. Mit érdekli az magát. Kicsi fiú vagyok én, beszéljen a főnökökkel. Nem, nem vagyok hajlandó nyilatkozni. Nincs véleményem. Végeztem.” Sajnos ez ismerős, de nem a régmúltból. Az elmúlt esztendőkben sok hasonlót hallhattunk Magyarországon is. Lehet, hogy a történelem ismétli önmagát? A második rész utolsó írását – Vándor a végtelen úton – ismerem a Találkozásaink című kötetéből. A szerző végtelen empátiával fordul az írásaiban szereplő emberekhez, akik megrendítően tudnak beszélni múltjukról, jelenükről, ne adj isten jövőjükről. „Jakabos Ödön alakja köré még életében legendák szövődtek…”A kalandos életű főhősnek nem szállt fejébe a dicsőség, szerénysége példamutató: „Engem az emberek többre tartanak, mint amennyit érek. Szeretném ezt megmondani. De kinek?” Gálfalvi György olyan, mint a gyöngyhalász, ha kell alászáll a mélybe, hogy aztán felmutassa nekünk, milyen értéket talált odalent.
Az Űr a tornácon, a harmadik rész 1991 után megjelent írásait tartalmazza. Ezeket a történeteket már az írótábori kvaterkázások idején, vagy egy-egy felolvasóesten hallottam. Ez a rész is olvastatja magát. Le sem tudom tenni. Olyan, mintha a szerző mesélné el mindezt egy pohár vörösbor mellett. Betegségekről, emberekről, aggódásról, nemzetféltésről, irodalomról, kisebbségi sorsról szólnak az írások a határon, sőt, óceánon innen és túli helyszíneken. Magánmegfigyelése szerint „az amerikai varjak más tájszólásban kárognak, mint az erdélyiek, talán átvettek valamit a vadlibák hangjából…”Milován Sándorral, aki a kárpátaljai helyzetről tartott előadást, Amerikában találkozott először:„…első látásra és hallásra nagyon rokonszenves, s még rokonszenvesebbé teszi, hogy nem mindenkinek az.” Jó tanács a Szilánkokból: „Öregkori terveinket a legbiztosabb fiatalkorunkban megvalósítani.” Az utolsó írását hallottam tőle a legtöbbször. „Adjátok vissza az őrtornyomat! Vagy talán mégse…” A végén üzen az égi asztaltársaságnak: „…nemsokára jövök fiúk. De addig nem mehetek, amíg belső utasításra tollba nem mondom magamnak a legnagyobb titkomat, túlélő társaim legnagyobb titkát: mit fizettem, mit fizettünk azért, hogy másokkal ellentétben megúsztuk az életünket.”
