Kritika a Lefkovicsék gyászolnak című filmről
A többek között a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon is díjazott Magyarázat mindenre című Reisz Gábor-filmet követően egy újabb magyar vonatkozású apa—fiú-történet indult el a nemzetközi megmérettetés felé. Breier Ádám első egészestés játékfilmje az Egyesült Államokban debütált, és csak ezek után került a magyar közönség elé. A Lefkovicsék gyászolnak benne volt a Palm Springs-i Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában, vetítették a Miami és a New York-i Zsidó Filmfesztiválon, az idei Szófiai Nemzetközi Filmfesztivál FIPRESCI-díját pedig el is nyerte.
Mint a cím is utal rá, egy közös gyász adja meg a keretet a történetnek. A fiától eltávolodott nyugdíjas bokszedző (Bezerédi Zoltán) és a felesége (Az állampolgárból is ismert Máhr Ágnes) meghitt, már-már túlságosan is idillinek ható házasságban élnek. Nem csak kettesben. Ügyelnek arra, hogy életük mozgalmas legyen: a pincét, az udvart az edzésekre járó gyerekek töltsék meg élettel. Közösségi emberek barátokkal, színházzal, elérhető vágyakkal. Izraelben élő fiukkal és annak családjával a neten tartják a kapcsolatot. Pontosabban csak az anya, az apa látványosan elzárkózik az érintkezésnek még az ilyenfajta formájától is. Ez már intő jel, a mélyben megbúvó elhallgatásokat sejtet. De igazából az anya halála lebbenti fel a fátylat apa és fia évtizedes eltávolódásának ok-okozatáról. Ekképpen az anyját gyászoló hazatérő fiú, Iván (Szabó-Kimmel Tamás) és a társát vesztett apa egy közös gyásztérbe jutva kerülgetik egymást. De nem csak ketten vannak ebben a helyzetben, hanem a család harmadik generációját képviselő Ariel (Leo Gagel) is, aki gyerekként igyekszik megbirkózni a nagyi elvesztésével. Mindez egy sötét tónusú film ismertetője is lehetne, azonban a forgatókönyvet Csaba Bálinttal közösen jegyző Breier vígjátéki formába gondolták önteni filmötletüket. A film ugyanakkor óvatosabb annál, mintsem, hogy bekerüljön a sokat idézett magyar vígjátékok panteonjába. Helyzetkommikumai inkább somolyogásra késztetnek, mintsem önfeledt felnevetésekre. Nem jellemző rá a szatirikus él, ami jó párszor működött már a magyar filmekben. Illetve szállóigévé nemesülő betétek sem igen fogják kiemelni a sorból. A prímet Bezerédi alakítása vinné, kissé túlrajzolt bokszedzője lenne a kulcsa a vígjátéki jeleneteknek. De a színész mintha nem tudná a sablonokon túlra lendíteni a szerepet, holott nem egyszer bizonyította a vásznon, hogy akár sztereotipizált karaktereket is könnyen egyedi színekbe öltöztet. Példa erre mondjuk Bereményi Géza A turné című filmje.
A Lefkovicsék gyászolnak megmarad inkább a mélységeiben, nem billen a humor felé. Erősebbnek tűnik az a rétege, amelyben a mai magyarországi vallásos zsidó közösségét villantja fel. Szabó-Kimmel Tamás Ivánja a zsidó valláshoz visszatérő generáció tagjaként jelenik meg. Jelzem, a magyar film a vallásos zsidóságot eddig leginkább a múltba helyezett történeteken keresztül ábrázolta. Azonban a Lefkovicsék gyászolnak az Izraelből hazatérő fiún keresztül a zsidó gyökereihez visszatérő középkorú férfi a mában ábrázolt története. Ráadásul olyan, amiben a zsidóság megélése a mélyben gyökerező apa—fiú-konfliktus egyik kiváltó oka. Iván valláshoz való fordulása az apa elleni lázadás-kálváriájának egyik megnyugvást hozó állomásaként jelenik meg. A gyász is ellentétes. A süvét megülő Ivánon keresztül a rendező nem csak a vallásos nevelésben cseperedő Arielt, hanem a magyarországi zsidó-közösséget is közelebb hozza, a rabbival (Kardos Róbert) való kapcsolat, a gyászszertartás és a gyásznép beemelésével. Érdekesség, hogy az anyán kívül nő csupán karakterszínesítő elemként villan fel a filmben. Az Izraelből neten bejelentkező, újszülött fiával otthon maradt anya (Tamar Amit-Joseph) nem kap különösebb hangsúlyt a történetben. Nem is nagyon világos, hogy a casting során miért is kellett izraeli színésznőt keríteni ehhez a szerephez.
Az viszont jó megoldás, hogy Breier egy amatőr szereplőt hoz be kiemelt szerepben a filmbe, egy pótfiú-figurát. És bár a bokszedző reménységét, Ferikét alakító Váradi Rolandról lesüt, hogy nem színész, mégis a legőszíntébben ő tud működni a vásznon. Azzal együtt is, hogy Szabó-Kimmel Tamás színészi kvalitásainak teljesen új színét mutatta meg Iván megformálásával. Az is határozottan jót tett a szerepnek, hogy Szabó-Kimmel kisebb pocakot is eresztett a karakter kedvéért. Illetve az is kiemelendő, hogy a színész héberül beszél a játékidő nem elhanyagolható részében. Figurájának finomsága pedig működőképes ellenpontja lesz a harsány apa-alakításnak.
Dévényi Tibor képeiről Szabó-Kimmel szakállal és bajusszal elfedett arcának cvikkeres pillantásai égnek bele leginkább a retinánkba. Márkos Albert zenei aláfestései pedig, akárcsak a filmjelenetek közül nem is egy, könnyen a déjà vu érzést erősíthetik a nézőben. Pont ez az érdekes Breier filmjében. A megidézettség elsőre érzet szinten csap le. Ismerős szituáció, ismerős jelenet, ismerős beállítás, de a nézőnek nincs igazából arra ideje, hogy ezeken elmerengjen.
Mindent összevetve, a Lefkovicsék gyászolnak nem lett műremek, de mint első filmnek kétségtelenül megvannak az erényei. Ne olyan vígjátékra számítsunk, amin harsány hahotában tör ki az ember, inkább egy mosolyogtató filmre, amely próbál egyensúlyozni a humoros és a mély mondanivaló között a terhelt családi viszonyok bemutatása közben. A letakart tükrök könnyen sarkallhatnak arra, érdemes a dolgok mögé nézni, és szembenézni a múlt terheivel. A családi kötelékek annyira erősek, hogy bármikor újraépíthetők, akárcsak az Ikea-bútorok – Breierék legalábbis erre erősítenek rá a filmet lezáró képekben.
Lefkovicsék gyászolnak (2024, magyar film)
Rendező: Breier Ádám
Forgatókönyv: Breier Ádám, Csaba Bálint
Operatőr: Dévényi Zoltán
Vágó: Gotthárdi Balázs
Zene: Márkos Albert
Producer: Ausztrics Andrea, Felszeghy Ádám
Szereplők: Bezerédi Zoltán, Szabó Kimmel Tamás, Gagel Leo, Török András, Váradi Roland, Máhr Ágnes
