Szénási Miklós – Heller Zsolt, Állítsuk meg az időt, Debreceni történetek, Rexpo Nyomda, Debrecen, 2021.
Az idő nagy úr, s a debreceni Szénási Miklós–Heller Zsolt páros igazán jól bánik vele. Éppen decemberben volt egy éve, hogy megjelent első közös, Erre jöttünk című verseskötetük, s 2021-ben ugyanebben az időszakban jelentkeztek egy újabbal, ezúttal egy karcolatokból és novellákból álló prózagyűjteménnyel, amely az Állítsuk meg az időt címet kapta. Átmentették előző könyvük koncepcióját és kompozícióját is: ezúttal is az ismerőséggel átitatott debreceni macskaköveket tapossuk, és ismét szegődött melléjük egy harmadik alkotó.
Míg a sűrített, enigmatikusabb líranyelvhez Gólya György figuratív jellegű fotóit mellékelték, addig a prózáikhoz az elvonatkoztatásnak nagyobb értelmezési keretet megnyitó Láng Eszter munkáit csatolták be kontrasztként. Visszaköszönnek ezek közül az ablakok, amelyek értelmezhetőek a két prózavilág közötti átjárásként, s egyúttal utalhatnak az emlékezés, a nosztalgiázás mechanizmusára és az olvasás aktusára, azaz a kint-bent kettősségére, a befogadó hármójuk intim terébe való behatolására is.
Nem véletlenül indítottunk az idővel, minthogy ez a dimenzió mindkét szerző életművében meghatározó, Szénási Sugárhajtású nosztalgiájában, Heller Az idő türelmében és az Erre jöttünk című közös kötetükben is az idő múlása problémaként jelentkezik. Erre adott válaszuk egyrészt a visszarévedés, oda, ahol egykor „otthon”, egységben voltak (gyermekkor), másrészt pedig – ami a legújabb kötetben még markánsabban jelentkezik –, a rezisztencia, állítsuk meg! – szólítják fel önmagukat, és ez a kötet a megmondhatója, hogy kísérletet tettek rá.
A múltban való elidőzés szimbolikus karaktere, Szindbád is felbukkan hétköznapi köntösben Szénási novellájában (Szindbád nagy utazása a reggeli buszon), ami azért is érdekes kapcsolódás, mert Heller Zsolt első kötetében hasonló megfontolásból nyúl vissza Kosztolányi utazó karakteréhez, Esti Kornélhoz.
Megejtő Szénási kötetindító, Ennyin nem múlhat semmi című novellájának narrátori kiszólása:
„Haj, égiek, mondhatnám ma, oly sok évvel később, állítsuk meg az időt abban a pillanatban és ne hagyjuk azt a vékonyka gyerekembert tovább tépelődni. Mondjuk azt, csak semmi pánik, fiú, ennél nagyobb gondod, nyűgöd soha ne legyen az életben. Mit számít az, hogy egy magadfajta srác késik-e az iskolából, kap-e dorgálást, feddést, nevetnek-e rajta a többiek… Nem vonatról, nem létfontosságú eseményekről maradsz le, aligha vesz váratlan fordulatot az emberiség sorsa, mert nem leszel ott, amikor a hetes jelent.” (8. old.)
Az énelbeszélő a jelen, a mindentudás pozíciójából megnyugvást talál a múltban, s ebből szeretne átadni valamit az iskolából elkéső, megrémült fiúcskának, s talán a kiközösített diáklánynak is egy másik írásában (Menjünk, mindjárt becsengetnek), vagy éppenséggel ugyanazt szeretné újból átélni, csak másként.
Nem tulajdonítani túl nagy jelentőséget a dolgoknak – mintha ez lenne a vezérfonala ezeknek az elbeszéléseknek, ezt a belenyugvást közvetíti a jelen pozíciójából az egyes szám első személyben elbeszélt zárónovella is egy keretes szerkezetet felrajzolva: „Mindenki csak a maga életét élheti. Azt, amit kapott.”
Szénási karcolatainak lényegi aspektusát az képezi, hogy tulajdonképpen nem történik bennük semmi különös, vagy inkább maga a „semmi” történik, tétjük a pillanatnyi hangulatiság befogása. Ezt a lebegést erősíti a nyitott szerkezet, az olvasó majd’ minden novella esetében azzal szembesül, hogy magára marad, faképnél hagyja az emlékkép, a szereplők elmennek dolgukra, a történetszál nem fut ki valamilyen mélyebb értelem felé vagy egyszerűen önmagába záródik. Hiába érezni a pulzálást, az olvasó képtelen kitapintani a trükkös textus ütőerét.
Ez még akkor is igaznak bizonyul, amikor a narrátor eltartva magától az eseményeket, de a nyelvhasználat által a bennfentesség érzetét keltve, a kívülálló pozícióját ölti fel. Ezeknek a lebegtető novelláknak a sorát bontják meg a „hirtelen katapultáló” elbeszéléstípusok, a csattanóra építkező karcolatok.
Az emlékezés az, ami Heller Zsolt műveit szervezi, a madeleine helyett beszédes módon a könyv illata az, ami elindítja az akaratlan emlékezés folyamatát.
Bár eddig a két prózavilág kapcsolódási pontjait hangsúlyoztuk, s valóban felbukkannak az említetteken túl olyan közös motívumok, amelyek még nagyobb teret nyitnak az előző kötet esetében is sokat emlegetett dialogizálásnak, a két szerző műveit tulajdonképpen sokkal több választja el, mint ami összeköti.
Míg Szénási karcolatainak nagy része leginkább impresszionisztikus esetlegességgel jellemezhetőek, Heller novellái gondosan komponáltak, a felrajzolt események, ha el is ágaznak, mind egy irányba tartanak, rendre a zsidó identitás problematikáját feszegetik.
Jellemző rájuk a párhuzamos szerkesztés: nem csupán a vallási hagyományok örökítődnek, de az életszituációk is átjárnak, a szignifikáns külső jegyek is apáról fiúra szállnak. Ami Stern Mórral megtörténik, azt átéli a fia, megtörténik velem és az én fiammal is, minden folytatódik, akkor is, ha a csomó valahol megbomlik, ha a gyökérzet elhal.
Ilyen módon lesz kulcsnovella a Fűzfa: „Apa, ha nincs gyökere, hogyan lehet új hajtása a gyökértelen ágnak?” (45.) – teszi fel a kérdést az énelbeszélő. S a végén válasz(ok)ra is lel, hiszen a novelláiban jellemzően minden mozaik a helyére kerül.
Heller novelláit csak látszólag a csip-csup szervezi, még ha hétköznapi eseményekről is van szó, minden valaminek a megértésére szolgál, egyszersmind túlmutat önmagán. Innen érthető meg a gondos, szinte monomániás dokumentálás, az ahogy a szerző mindössze hat novellából felrajzol egy határokon átívelő, laza családtörténetet. Míg Szénási felidéz, addig Heller Zsolt a megértés szándékával kutat.
S persze, ahogyan azt az alcím is ígéri, ismét nyakig gázolunk Debrecenben. Az olvasási élményhez sokat hozzá tesz, ha ismerjük a kötetben említett csaknem ötven helyszínt, ha nekünk is van valami közünk hozzájuk, de a könyv személyes történetei egyúttal túl is mutatnak a lokalitáson.
Szilágyi Szilvia 1993-ban született Székelyhídon. A Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola hallgatója, a Dehir.hu újságírója. Kritikái, tudósításai és tanulmányai a KULTer.hu-n, a Szépirodalmi Figyelőn, a SZIFONline-on és a Szkholionban jelentek meg.
