Friedrich Dürrenmatt A színház problémái című írásában azt fejtegeti, hogy a komédia alapja a világ irracionalitása. A Nagy Romulus című színművét történelmietlen történelmi komédia alcímmel 1950-ben írta, majd többször átdolgozta, de a lényegen nem változtatott. Jó ideig divatos szerző volt tájainkon, a rendszerváltás után hátrébb szorult, de az utóbbi években ismét kikerült a „fiókból”, gondolom, újra felfedezték az irracionalitás és a komédia kapcsolatát.
Hegedüs Géza Irodalmi arcképcsarnok című kötetében így foglalja össze a darab témáját és történetét: „A ’Nagy Romulus’ jelentéktelen, mégis emlékezetes történelmi alak, Romulus Augustulus, az utolsó nyugatrómai császár. Valójában a már teljesen legyengült birodalom utolsó uralkodója gyerekember volt, az uralkodás teendőihez nem is érthetett. A népvándorlás diadalmas barbár vezére, Odoaker ellenállás nélkül szállta meg Itáliát, bevonult Rómába, megszűntnek nyilvánította a császárságot és a kiskorú császárt megfosztotta trónjától. De megkímélte életét, sőt egy kellemes vidéki villát bocsátott rendelkezésére, és életfogytig járó jövedelmet biztosított számára. Sokkal későbbi kifejezéssel nyugalomba küldte. Példátlan történelmi példa. – Ez a témája Dürrenmatt komédiájának. Itt azonban Romulus Augustulus idősebb férfi, akit a biztos vég tudatában nem érdekel már az uralkodás, sokkal inkább kedveli a tyúktenyésztést, magát bölcsen ostobának tetteti. A nép pedig már megelégelte az egész ókort, követelik, hogy jöjjön a változás, jöjjön a középkor. Mulatságos célzás az időszakolás régóta közismert korszakváltási dátumára, amely szerint a Nyugatrómai Birodalom bukásával múlt el az ókor, és kezdődött a középkor. A fordulat pillanatait ábrázolja, illetve jelképezi az egész komédia. A császár mindenbe beletörődve várja a diadalmas germán vezér bevonulását. Háta mögött saját mellszobrával ül a trónon, amikor Odoaker belép. A rómaiak főleg azt tudják a germánokról, hogy ők találták fel a nadrágot. A belépő Odoakertől Romulus Augustulus mindenekelőtt azt kérdi, hogy a lábszárait fedő ruhadarab a híres nadrág-e. A győztes vezér meglepve válaszolja, hogy igen, mire a császár azonnal igen praktikusnak találja, és már javasolja is, hogy tömegesen gyártani kellene, bizonnyal jó üzlet lenne. A hódító megtudja, hogy a meghódolt, méghozzá békésen meghódolt császárt leginkább a tyúktenyésztés érdekli. (…). – Paródiája ez a nagy korszakváltásoknak, a történelmi alakok magánkedvteléseinek, az iskolai történelemkönyvek anyagának, és szatírája magának a szatirikus ábrázolásoknak.”
Ezt vállalta színpadra állítani Bocsárdi László a szatmári társulattal. Vállalta, mert, ahogy tőle megszoktuk, rengeteg mondanivalója van a világunkról, rólunk, emberekről, és ahogy elmondja, az értelmes, tiszta és őszinte. Hát persze, csaptam a homlokomra az előadás végén, holott az elején kicsit értetlenkedtem.
A színpadkép bezártságot, mozdulatlanságot, elszigeteltséget sugall. A címszereplő fehér tógát, a többiek elegáns, rangjukat jelző földig érő jelmezeket viselnek. És ott a két múmiaszerű, elemmel működő komornyik, a két rezonőr – mondom én –, a két hű, sokat látott szolgáló, akik szerintem tudják, mi forgat a fejében a császár. Nagy Romulus (Nagy Csongor Zsolt) ugyanis birodalmával együtt halni készül, de addig szeretné véghezvinni a tervét. A terv a darab, illetve az előadás kulcsmondatában fogalmazódik meg: pár év béke a világnak. Nem könnyű feladat, tekintve az udvart és a családját, akik saját pozíciójukat, jómódjukat féltik.
A császár tudja: alattvalói visznek mindent, ami mozdítható, menekülnek, menteni próbálják a menthetetlent, de a múltat nem lehet megmenteni. A birodalomban már csak a bürokrácia működik, minden csak látszat, talán csak a tyúktenyészet valódi. Puffognak a frázisok hazáról, birodalomról, civilizációról, barbárokról, akik minden elpusztítanak, ha betódulnak. Romulus hallgatja őket, néha olyanokat mond, hogy az országot akkor nevezik hazának, amikor vérontásra készülnek. Ő leszámolt a vérrel és vassal megszerzett és őrzött birodalommal, a múlttal, de a jövőben sem reménykedik. Harc nélkül engedi meghódítani Rómát, elkerüli az újabb vérontást, de bárki is lép majd a helyébe, bárhogyan nevezzék az eljövő kort, az uralkodók, a hatalmasok semmivel sem lesznek jobbak, legfeljebb mások. Bölcs bohóc, aki nem akar szembemenni a történelemmel.
Bocsárdi előadásában a császár mindig egyedül eszik, magányos a birodalomféltő hangzavarban. Tudatosan bosszantja alattvalóit, megmosolyogja őket. Félnek tőle, mert kiszámíthatatlan, mégis, a célját tekintve következetes és bátor. Nem fél a haláltól. Neki nincs vesztenivalója, de a békés behódolás megkönnyítheti Róma lakóinak az életét. Talán.
Nagy Csongor Zsolt parádésan játssza ezt a magát ostobának mutató bölcs embert. Apró gesztusokkal, diszkrét mimikával jelzi, hogy tudatosan cselekszik. A beszédmódja is változik aszerint, hogy Romulus melyik arcát akarja láttatni: a bölcsét vagy a pojácáét. Kis képzavarral úgy fogalmaznék, árad belőle a humanizmus. Azzal is tisztában van, hogy tisztjei rég átálltak a hódítókhoz, és az sem lepi meg, hogy a hazafiságot számonkérő udvarmester az ellenség kémje. Egyetlen számítása nem jön be: Odoaker nem végzi ki. Életben kell maradnia, hogy tovább szemlélje a világot. Egy húron pendül Róma megszállójával, akiről nem tudni, hogy jobban, de biztosan másképpen uralkodik majd.
A germán fejedelem érkezésekor nyer értelmet számomra a zene, a színpad sarkába elhelyezett monitor, az addig nagyon nem szeretett mikrofonok, a kitárult díszletek, a háttérben megmutatkozó természet: Odoakert Méhes Kati személyesíti meg, tegyük hozzá: nagyszerűen. A „barbár” hódító lehet nő vagy férfi, vagy egyik sem, mindegy is, tény, hogy okos, kiegyensúlyozott, szenvedélymentes. Majdnem úgy gondolkodik, mint Romulus, csak korszerűbbek az eszközei, s akarja a hatalmat. A kíséretében érkező fiatalok latexbe öltözöttek, maszkot viselnek, személytelenek. Ők az eljövendő nemzedék, mely már hi-tech kütyükkel kommunikál, távolról intézi az ügyeket, a háborút. Romulus párbeszéde Odoakerrel olyan, mint egy üzleti tárgyalás. Végeztével hóna alá veszi a saját szobrát és dúdolva, tánclépésekkel vonul nyugdíjba. Hatalmas abgang.
A két hűséges alattvaló (Kovács Nikolett, Rappert-Vencz Stella) ott marad elárvultan, sopánkodva. Végigszolgálták a birodalom sok császárát, láttak diadalt és bukást, de ilyen távozásnak ők sem voltak tanúi. A két színésznő briliáns játéka érteni engedi, hogy a múlt múmiái nem szolgálhatják a jövőt.
A szatmáriak Nagy Romulusa egy szép építmény, melynek sorra nyílnak ki az ablakai, hogy betekintést nyerjünk a gondolatokba. Mit kell megtartani a Római Birodalomból, a múlni készülő világunkból és mit gyorsan elengedni? A válasz a címszereplő egyik monológjában rejlik, és az előadás is erre figyelmeztet: a kultúra sokszínűségét, a szerelmet, az emberi élet védelmét kellene megtartani és elhagyni a viszályt, a hatalmi harcokat.
Bocsárdi a maga sajátos színházi nyelvén fogalmazza meg, hogy magunk mögött hagyjuk a múltat, az ismeretlen jövőben csak reménykedni lehet. A jelen viszont a miénk, most kell élni, és élni hagyni, most kell úgy cselekedni, hogy a jövő ne sötét középkor legyen. Ne tévesszük össze a bölcs bohócokat az ágáló pojácákkal.
Nem zárhatom ezt az írást anélkül, hogy ne dicsérnék meg minden szereplőt, csak a helyhiány az oka, hogy nem méltatom valamennyiük alakítását.
Simon Judit
Fotó: Czinzel László
Szatmárnémeti Harag György Társulat
Friedrich Dürrenmatt: A Nagy Romulus
Rendező: Bocsárdi László
Díszlettervező: Bartha József
Jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna
Zeneszerző: Bocsárdi Magor
Light design: Bányai Tamás
Szereplők: Nagy Csongor Zsolt, Moldován Blanka, Budizsa Evelyn, Bodea Gál Tibor, Bocsárdi Magor, Rappert-Vencz Gábor, Gaál Gyula, Szabó János Szilárd, Kovács Nikolett, Rappert-Vencz Stella, Orbán Zsolt, Diószegi Attila, Kovács Éva, Méhes Kati, Poszet Nándor, Frumen Gergő, Varga Sándor, Zákány Mihály
