„Hol volt, hol nem volt…” mondja a mese. És ahogy a mesében, úgy Imre Eszter Napsugár kisasszonyának életében is „hol voltak” és „hol nem voltak” váltakozását figyelheti az, aki kezébe veszi ezt a különleges könyvet, aminek központi karaktere egy kislány, aki álom és valóság között egyensúlyozva keresi saját helyét.
A Gutenberg Kiadó gondozásában megjelent meséskönyv egyik téli napfordulótól a másikig játszódik, és végigvezet egy rendhagyó kincsgyűjtő utazás-sorozaton. Napsugár kisasszony édesanyjával és nagymamájával élő kisleány. Hétköznapjai éppen úgy zajlanak, ahogy bármelyik apróságé, aki lelkiekben és szellemiekben próbálja utolérni a külső és közben értelmezni a benne élő világot, illetve azokat az eseményeket, amelyeket elé hoz az élet. Kis hősünk elindul a nagyvilágba, hogy útja és kalandjai során összegyűjtsön tizenkét madárkát, azokat a szellemi/lelki értékeket, amelyek erőssé, jóvá és nem utolsó sorban ügyessé tesznek bennünket az élet vándorútján. A racionális kontextus és a képzelőerő tájainak és eseményeinek kereszttüzében zajlanak ezek az utak.
A történet belülről indul és összefüggően, mindvégig egy belső önismereti szálon vezet végig, amelynek során a valósággal konfrontálódó és az ebből eredő konfliktusokat sajátosan feloldó kisleány a történet végén megerősödve, az értékek felismerésének új pozíciójából lép be újra a decemberi napforduló éjszakájába. Napsugár kisasszonyt kettős megvilágításban látjuk: egyfelől épp olyan gyermek, mint történetének olvasói. Szorongással és félelemmel tölti el az ismeretlen; másfelől viszont csodás mesehős, hiszen ráismer arra, hogy kincseket, „eszközöket” kell gyűjtenie ahhoz, hogy a valós térben és időben fellelhető ismeretlenhez kapcsolódni tudjon. Az ő szemüvegén keresztül figyelhetjük életének állandó szereplőit (édesanyját, nagymamáját, Alízt), helyszíneit és azt a másik álomvilágot is, amit „segítségül hív” ahhoz, hogy kincseit megbecsülve, a mindennapokban magabiztosabban mozogjon. A madarak gyűlnek, a kisleány pedig változik, növekszik a jóban és a szépben. Kísérői olyan csodálatos alakok, mint a fagyevő asszony, aki lelket lehel az éjszaka megfagyott madaraiba; a ködből lett fiú a türelem fiókájával; az éhes papírbárányok; a társát gyászoló varjú; a pipacsföldre vezető szarvas; a gazda fia, aki almás pitét szeretne sütni vagy a nem létező állatok.
A mesék receptje látszólag egyszerű: Végy egy kicsi, gyengének látszó hőst és egy nagy feladatot. Helyezd szerethető figurádat konfliktushelyzetbe, keverj mindezekhez némi varázslatot és rátermettséget, majd oldd fel az egészet egy gyönyörű megoldásban.
A hétköznapiság és a képzelőerő-teremtette, láthatatlan valóság egymást kiegészítő egészben mutatkozik meg. A szerző csodálatos természetességgel elegyíti a valóság darabosságát az álmok színeivel és rendhagyó logikájával, valamint a képzelet megoldásaival, ugyanakkor folyamatosan érzékelteti a múló időt. Az utak és kalandok közepette valójában belső utazáson kísérjük végig a karaktert, aki fokozatosan jut el lelkének azon részeibe, ahol az érzelmi minták formálódnak és önmagunk meghatározása történik. A líraiságot sem nélkülöző narrációt remekül egészítik ki Kürti Andrea rajzai, amelyek légiességükkel, megkomponáltságukkal méltó módon társulnak ahhoz a tiszta hanghoz, amely a könyv lapjairól szól hozzánk.
Az olvasó a kiválás (Ki vagyok én?) és a beolvadás (A világban élni jó) dinamikájának váltakozását éli meg, miközben a meseregény lapjain a megbomló harmónia visszarendeződési folyamataiból szellemi tartalékok szabadulnak fel.
Az egész könyvre jellemző nyelvi gazdagság olyan tájakra röpíti az olvasót, amelyek a lélek projekciói az álom, az ébrenlét és a kettő közötti „senkiföld” vetítővásznán. Imre Eszter nem nagyolja el a leírásokat. Ez igaz a főhőst kísérő alakok és tájak esetében is. A könyvet olvasva az idő-változás tengelyén haladva gyönyörködhetünk a külső és belső folyamatokban. A színes tájak, a hangulatteremtő képek és a főhős szívet melengető perspektívája a felnőtt olvasóban megbúvó gyermeket és megszólítja. Azért érezhetjük közelinek és ismerősnek Napsugár kisasszony történetét, mert gyermekként mi magunk is a főhőséhez hasonló eszköztárral próbáltuk megszelídíteni ezeket a „madarakat”, sőt, ha igazán őszinték vagyunk, ez a szelídítés élethosszig tartó feladatként áll minden ember előtt a nehéz pillanatokban.
A könyv egyik bravúrja az, hogy nem bagatellizálja el az önismeretben elmerülő gyermek megtapasztalásait. Épp abban segíti a kiskamaszokat, hogy tanuljanak meg hozzáférni saját érzéseikhez, mert az érzelmi biztonság és a lelki jóllét nem csak elérhető, hanem általuk átértelmeződik, közelivé válik az ismeretlen, ami épp ismeretlenségéből adódóan félelmetes. Emellett kiemeli, hogy merni kell gyengének lenni, ér habozni és elkerülhetetlen dolog félni is, mert a félelem a bátorság ikertestvére. A negatív érzelmek megélésének van legitimitása, hiszen épp ezek a tapasztalatok hívják elő és erősítik a belső tartást, és segítik az önmagunkra találást, amelynek folyományaként stabil, a történésekre hitelesen reagáló felnőtté válhatunk.
A szerző finom érzékkel vezet el a bizonyossághoz, hogy szükségünk van a világra és a benne természetes módon előforduló nehézségekre ahhoz, hogy kincseket gyűjthessünk, de legalább akkora szükségünk van a belső – képzeletből és lélekből szőtt – valóságra is, hogy az önzetlenség, a türelem, a gondviselés, a hűség, az őszinteség, a szabadság, a bizalom, a kitartás, a tudásvágy/kíváncsiság, a bátorság, a félelem és a szeretet madara otthonra találjon nálunk.
