Székely Csaba Bányatrilógiája Bukarestben
Ritmus, poénözön, ízes, cinikus humor: nem titok, miért Székely Csaba az egyik legkedveltebb kortárs színműíró. A bukaresti Teatrul Dramaturgilor Români (Román Drámaírók Színháza) Horia Suru rendezésében három egymást követő estén mutatta be s játssza továbbra is a Bányatrilógia mindhárom darabját. Ugyanazok a kiválóan tehetséges színészek játszották, ugyanabban a díszletben és mindháromban elhangzik, más-más szereplő előadásában Iván, a Magyar Televíziónak mondott szövege a hagyomány őrzéséről. Úgy tűnik, a rendező feleslegesnek tartotta, hogy a megírt helyén is elmondassa, játszassa, amivel nem csak humorából veszített, de csalódást is okozott a Székely Csaba-rajongóknak.
Mindhárom történetben ugyanazok az egyszerű, szürke-fekete, kockaszerű bútorok (díszlet: Raluca Alexandrescu), semmi különös, az ablakon kívül, ami vélhetően a ház másik felére nyílik, vagy talán egy másik világra, ahonnan a fény árad. Néha ebben a teret megtörő részben kivehető a szereplők, a hallgatódzó családtagok árnyéka. Máskor az ablak komikusjelentekre alkalmas, mint amikor Cezar Antal fejjel lefelé bújik be, fennakad és különböző pozíciókból próbál lábra állni.
Székely Csaba írásaihoz méltón, Horia Suru rendező gondosan kidolgozta a szereplők közötti viszonyokat, a színpadi helyzeteket. Minden jelenet újabb jelentéseket rejt magában, a színészek árnyaltan alakítják szerepeiket. A csendek, összekancsintások, az irónia csak néhány az antihősök karaktereinek megjelenítései közül. A színészek koherensen, megkapóan játszanak, muszáj nézni őket, figyelni rájuk.
Horia Suru rendelkezik azzal a képességgel, hogy előadásai minden fölösleges játéktól mentesek. Rendezése úgy teremt egységet a trilógia részei között, hogy mindhárom előadásban a vezérmotívumot helyezi a középpontba: a székely faluban bezárt a bánya, munka nélkül maradtak a lakosok. Egyre sanyarúbb életükből eltűnik a maradék humanizmus, a szereplőknek nem marad más, mint az embertársaik iránti gyűlölet és rokonszenv, de előbbi viszi a prímet. A legtöbbet emlegetett és használt kellékek: a pálinka és a bicska. A férfiak a macsó kód szerint kommunikálnak, melyben az udvarlás az ilyen típusú figyelmeztetésben merül ki: „…. ha nem akarod, hogy elpocsékoljam a pálinkát, amikor széttörik az üveg a fejeden”.
Kemény viszonyok jellemzik a falu közösségét, egyetlen szereplő sem hagyja ki a szarkazmust. A pálinka verbális durvaságot hoz magával, de testvériséget és elfogadást is. A kocsmai viszályokat kétes kibékülések követik, a részegség jó kifogás és ok a megbocsátásra. Mintha nem lennének folyton részegek! A pálinka a mindenség alfája és omegája mind a diplomásoknak, mind az iskolázatlanoknak.
A Bányavíz kezdőképében a pap a prédikációját próbálja, a beszédgyakorlatok közben, a hit erősítése érdekében meg-meghúzza a pálinkásüveget, aztán cifrán káromkodik.
A szöveg nyers humora ellenére vagy talán éppen azért érződik, hogy a bánya bezárása után erkölcsileg marad aláaknázva a falu társadalma. Mindenki meglopja a másikat. A Bányavíz papja ellopja az égő házból a tanító pénzét, igaz, utána szállást biztosít neki és tizenhatéves lányának. A szomszéd falu lelkésze kiárusítja a károsultaknak érkezett segélyeket. És még nem beszéltünk a szexuális zaklatásokról, melyek megjelennek a trilógia harmadik részében. A legcsekélyebb tisztességes cselekedet is aljas szándékot rejt: a Bányavakságban a polgármester csak azért jelenti a falopásokat, hogy megszabaduljon az ellenfelétől.
Ilyen valóságban az embereknek nincsenek álmaik, folyamatosan siránkoznak, de semmit sem tesznek értük. A Bányavirágban Iván húsz évig robotolt a bányában, és az apja elhitette vele, hogy gyógyfürdőt létesítenek, ahol mindenkinek lesz munkája. A bánya bezárása gazdasági, erotikus és erkölcsi reményeit is elkaszálta. Munka, pénz és magánélet nélkül Iván két éve az ágyban fekvő apját ápolja, egyik napról a másikra él, az alagútban nem látszik a fény. Egyszerű, pálinkával telített agyában csak az jár, hogy mikor hal meg végre az apja. Cezar Antal erős színekkel, agresszív szarkazmussal alakítja a trilógia első darabjában a szerepét, amint teszi ezt a másik két részben is. Barátja, az orvos tíz év alatt belefáradt a faluba, kétségbeesett, hogy pályája belefulladt a sárba, alkoholba, az emberekbe, akik előkapják a bicskát, ha nem érkezik elég hamar a beteghez. Iván szarkazmusa nem késik: „Azért van a bicska, hogy használják.” Az orvoson már a templom kórusában való éneklés sem segít, az ital marad az egyetlen gyógymód. Bogdan Nechifor a kerek kalapjával filmszerű figura, olyan, mint a doktorok a brit komédiákban: a beszédéhez képest késleltetett a mozgása. Meleg hangja, lassú beszédmódja jó embert sejtet.
A Bányavízben ugyanez a színész nagyszerűen alakítja a fiút, akit az elsőáldozástól kezdve szexuálisan zaklat a pap, és aki a művészetben keresi a menekvést. Obszcén verseket ír, meztelen, erekciós férfiszobrokat farag, melyeket a pap megrökönyödésére az oltárnál helyez el, mintegy megbosszulva, hogy azzá vált, aminek a falu szája nevezi, a „pap szeretőjének”. Ez nem az egyetlen bosszúja: a kukából kiszedett nevelőapjának naponta kever mérget az ételébe és italába. Bogdan Nechifor finoman árnyalt alakításában állandó rettegése a paptól, félénksége, gátlásossága erőszakba csap át, amikor a tanító lánya visszautasítja. Rejlik ebben a fiúban valamilyen lelki jóság, de a rövid szünetekkel megismételt replikák vagy szavak a szövegen túl is nyugtalanságot okoznak. A fiú folyamatosan védekezik, hogyisne tenné, amikor a pap, aki mesterien fokozza benne a bűntudatot, még néha nyakon is vágja. A Bányavízben, a pap szerepében Ioan Coman bizonyítja sokszínű tehetségét. A trilógia harmadik részében, alakításában megjelenik a pap tudálékossága – szinte minden mondatába belesző egy bibliai idézetet – és a puha bársonyba burkolt bujasága közötti kényes egyensúly. Ioan Coman a Bányavirág Illésében az egyetlen férfi a faluban, aki nem iszik, eltérően az őt körülvevőktől, derűs, beszédes, kicsit bódult, a Bányavkságban a komikum felé forduló.
Ebben a zárt társadalomban, melyben a férfiak sokkal inkább vonzódnak a pálinkához, mint a szebbik nemhez, nagyon behatárolt a női szereplők választási lehetősége. Érhető hát, a férjes asszonyok miért szerelmesek titokban a szomszédba, és miért házas férfiakról álmodoznak a férjezetlenek. Robbanni készül közöttük a feszültség, mint Ilonka (Bianca Temneanu mindhárom részben fiatal, természetes, bohókás lányt alakít) és Irma között a Bányavirágban.
Mi marad a Székely Csaba által megírt világban élőknek? Természetesen a székely patriotizmus fitogtatása. A hagyományok viszont csak a Magyar Televíziót érdeklik.
Iván: S mit akar az a tévé? Megint fel kell húzzam a székelyharisnyát?
Illés: Azt én nem tudom, hogy fel kell-e húzzad megint a székelyharisnyát.
Iván: Oda kell adjam Ilonkának, varrja meg. Hogy enne bélhurutos földigilisztát egész nap a hülye tápos tévéje.
Illés: Téged legalább nem tettek oda énekelni.
Iván: Azt éppen nem, de másfelől viszont elmondták nekem tájékoztatásképpen, hogy mennyire szép itt Erdélyben, s hogy milyen szépen őrizzük mi a hagyományokat.
Illés: Hát, őrizni őrizzük. Nem őrizzük?
Iván: Őrizzük. Minden reggel, mikor felkelek, kicsit őrzöm a hagyományokat, aztán bemegyek, megsapkázom az öreget, s őrzöm tovább a hagyományokat, ameddig Ilonka hazajön. S aztán, ha meglátogat a doktor egy-két-nyolc pohár végett, odaadom neki, őrizze ő is egy kicsikét. S akkor őrzi ő is a hagyományokat, tölti magába rendesen.
Illés: Örökké csak a morgolódás, Iván.
Iván: Az egyetlen hagyomány, amit őrizünk itten, az, hogy békaszarrá isszuk magunkat, egymás torkának ugrunk, s aztán kimegyünk az erdőre fát lopni. Ez a mi kurva nagy hagyományunk.
Illés: Na, emiatt jött a tévé.
Iván: A lopások miatt?
Illés: Amiatt, hogy nemcsak fát lopni járunk az erdőre. Hanem ottan néhanapján még fel is akasszuk magunkat.
Iván: Velem ez még nem fordult elő egyszer se. Én csak a fa miatt járok oda.
A trilógia talán legkomikusabb része a Bányavakság, (Izsák, a polgármester ellenfele a választásokon a Székely Harcosok Ezredének a tagja), melyben a szerző nevetségessé teszi mindkét oldal nacionalizmusát és sovinizmusát. Poénok áradata, amikor a román rendőr és a magyar polgármester egymás fejére olvassák a történelmi vádakat. A két ellenfél büszke, hogy abban a községben, illetve faluban él, haragosak, amiért lefokozták faluvá a községet, hamar egyetértésre jutnak, amikor a román rendőrt akarják megölni. Csakhogy a faluból, amelynek a vezetéséért harcolnak, legszívesebben mindenki elmenne. Ince replikájából kiderül, hogy mindenki elment, és aki maradt, az öngyilkos lett. A faluban nincs jegyző, sem tanító, sem rendőr és bányász sincs. Ha nem lesz valaki öngyilkos, akkor a férje vagy felesége segíti át a másvilágra.
A Bányatrilógia humorforrása a cinizmus. A ritmus, a rövid, kifejező replikák, a fenyegetések és szaftos káromkodások a komikum pillanatai. A rendező ráérősít erre olyan játékokkal, mint amikor az italozók verekednek a halottért kiöntött kornyi pálinkáért. Mindhárom előadásban a humor egyik fő forrása Antoaneta Zaharia játéka. Alakításai kerek egészek, kiegészítve egy adag játékossággal. Minden alkalommal más-más eszközökkel, gesztusokkal jeleníti meg a figuráját: hatalmas kompótos üveggel egyensúlyoz a Bányavirágban, részeges testvére mellett elférfiasodik a Bányavkságban, csacsog a Bányavízben. Utóbbiban az általa játszott rozoga öregasszony tízszer is elmondja, hogy levelet kapott Amerikából a lányától, holott mindenki tudja, hogy a szomszéd faluban felakasztotta magát. A trilógia egyetlen megrázó pillanata, amely felszínre hozza a gyöngédséget és humanizmust, amikor az öregasszony érteni engedi, hogy ismeri az igazságot.
A Bányatrilógiában minden benne van: életképek, vaskos helyzetek, nyers realizmus, igazságot kimondó szereplők, és ami a legfontosabb: humor hullámok. Érdemes megnézni részletről, részletre, replikákról replikákra, előadásról előadásra.
Fordította: Simon Judit
Teatrul Dramaturgilor Romani
Székely Csaba: Bányatrilógia – Bányavirág, Bányavakság, Bányavíz
Fordította: Sándor László fordítása alapján a társulat
Rendezte: Horia Suru
Díszlet: Raluca Alexandrescu
Zene: Petre Ancuta
Szereplők: Ioan Coman, Antoaneta Zaharia, Bogdan Nechifor, Cezar Antal, Irina Antonie, Bianca Temneanu
Cristina Rusiecki, kritikus, kulturális újságíró, a színháztörténet és színházelmélet doktora. Számos kulturális lap rovatvezetője. Színházi kritikákat ír többek között a Teatrul azi, Contemporanul, Cotidianul, Luceafărul lapoknak. Az UNITER szakmai zsűrijének tagja.
