Horváth Gizella: Egy fal között című könyvéről (Partium Kiadó, 2020.)
Talán nem véletlen, hogy a járvány idején a naplóírás vált az egyik legnépszerűbb műfajjá. A vírus terjedését megállítandó, 2020 tavaszán az életterünket, mindennapjaink gyakorlatát teljesen átíró korlátozó intézkedések léptek életbe, a mozgástér beszűkült, esetenként négy fal – Horváth Gizellánál egy fal közé szorult. A térbeli korlátozottság egyik közös, ugyanakkor a legszemélyesebbet bemozdító tapasztalata a lelassuló idő, ami a gyerekkori időérzékeléséhez visz közelebb – s amelynek alapegysége a mai nap bizonyossága és ereje, a távoli elmúlt napokkal és a még távolabbi eljövendőkkel szemben. S mintha a kizökkent idő tanúiként az emberek indítva éreztek volna magukat a tanúságtételre is. Ennek következtében hónapokon át láttunk-olvastunk vírus- és karantén-naplókat minden mennyiségben, előadás-sorozatokat, napiszép- és napijó-bejegyzéseket, szöveg-, videó- és multimédiás naplókat. Magam az udvarunkon található növekedésnek induló arasznyi almafát kezdtem el fotózni, minden nap, ugyanabból a szögből.
Horváth Gizella a lassuló-táguló időben a napokat egy-egy véletlenszerűen választott műalkotás kommentárjával mintegy újrakeretezte, Facebook-bejegyzés formájában, 2020. március 14-től, az első Bihar megyei koronavírusos eset megjelenésétől, május 15-ig.
A később ebből született igencsak komplex formátummal bíró könyv – Egy fal között – hátlapján a művészetfilozófus úgy pozícionálja magát, hogy mivel nem tud festeni, kénytelen írni. Tegyük hozzá: szerencsénkre. Továbbá, szerencsénkre nem csak írni tud, hanem látni és láttatni, figyelmet, gondolatot vezetni, meg- és rámutatni, tanítani és nem utolsó sorban, szerkeszteni.
A kötetnek már a címe egy játékos, (ön)reflexív kalandra hív: egy falnak nyilván nincs közöttisége – de a jelentésudvara egyszerre idézi meg a le- és bezártságot, és azt, hogy csak viszonyban tud létezni, mondhatni jelentésért, megfejtésért kiált. Akárcsak a képek, amelyek ezen a képzeletbeli falon megjelennek. A nem-festő író pedig legalább olyan fontos feladatot végez, amikor ezt a viszonyt mégis felfejti, és rögzíti a gondolatot, benyomást, kontextust. A feljegyzés fontosságának alátámasztására Günter Kuntner német szerzőt idézném: „Csak a feljegyzés eredményezi a kívánt világosságot és tisztaságot, különben gyorsan elszálló, nem precíz gondolat maradna: a szükséges megfogalmazás nélkül máris rátelepedne és kitörölné a következő gondolat. (…) [A jegyzetek] önmagamnak és annak a világnak a jobb és pontosabb megértését szolgálták, amihez akaratlanul is hozzátartozunk, és amely elől nem térhetünk ki, és nem menekülhetünk el véglegesen. Ennek elkerülésére kell szembeszállnunk éppen ezzel a világgal, hogy ne legyünk tehetetlenül kiszolgáltatva neki. (…) Az írás, túlzó metaforikussággal élet-halál harc.”
De vissza a szerkesztéshez, amihez természetesen hozzájárult Burus Botond kiváló grafikai munkája is. A borító fehér-fekete kockái felnagyított pixeleket idéznek, visszautalva a bejegyzések digitális bennszülöttségére. Belelapozva a szokványos könyvolvasási gyakorlatunk rögtön felfüggesztődik, az oldalpárokon egymás mellé szerkesztett vizuális és szövegelemek ugyanis nem adják könnyen és egyértelműen magukat. Előbb meg kell keresnünk hát a kulcsot, hogy elinduljon a kép- és gondolatjáték. A napi műalkotás csak miniatűr, jelzett formában tűnik fel a baloldalon, sokszor csak egy részlet látszik belőle, ami teljesen csak akkor fedődik fel, ha megtesszük azt az erőfeszítést, hogy az alatta lévő QR-kód segítségével visszatérjünk a virtuális térbe.
A felfedődés, a kicsiből a teljes kép fele lépés viszont mindannyiszor élmény, a részletek vagy a nagy egész feltárulása a felfedezés örömével ajándékoz meg. Ugyanakkor mindig emlékeztet arra is, hogy a karanténba-zártság hirtelen, addig nem tapasztalt mértékben nyitotta meg az online világ gazdagságát, ami a fent említett időtágulással párosulva koncentráltabb figyelmet, odafordulást váltott ki belőlünk. Jobb oldalon következik a nem-festő szerző jegyzete, reflexiója a képről – ami oldalról-oldalra mindannyiszor dilemma elé állít: előbb a képet nézzem meg vagy a kommentárt olvassam el. Gyanítom, hogy a nem-festő olvasók gyakran választják ez utóbbit.
A szövegtest alatt három – egy sárga és két szürke oszlop húzódik, jelezve a vírusos betegek, gyógyultak és elhunytak napi statisztikáját, mely számoknak akkoriban egyféle bűvöletében éltünk, próbáltuk kiolvasni az összefüggést a társadalmi viselkedésformák megváltozása és a járvány alakulása között, megjósolni belőle a jövőt, szorongani és reménykedni fölöttük. Talán nem volt, és most sincs itt titok, nincs összefüggés, a számok szenvtelenül, kényük-kedvük szerint növekednek vagy csökkennek, de mint a papírra vetülő árnyék, mégis konstitutívvá válhatnak. Például előhívják a képet, megtámasztják a szöveget.
Horváth Gizella látszólag random választja ki a napi műalkotást. Paul Klee Kis szoba Velencében-jével indít, de a kép keletkezési ideje, az 1933-as év borúja mellett rögtön, a kötet böngészése során egyre nyilvánvalóbbá váló, Velence iránti rajongását is megosztja, a város gyönyörűségével és gazdagságával ellentétezve borúlátásunkat.
Innen indul a gazdag, sokrétű „kiállítás”, mely, ha a művészettörténetben nem is követ semmiféle kronológiát – a művek a 12. századtól és 2020-as évig bármelyik évből és bármilyen képzőművészeti irányzatból felbukkanhatnak – az aktuális naphoz (magyar szabadságharc, húsvét, április 1. , napsütés, járvánnyal kapcsolatos események, a váradi magnóliák virágzása) – elég gyakran kapcsolódnak valamilyen módon. De leginkább az egyáltalán nem tolakodó személyesség húzódik a „kurátori” döntés és a reflexió mögött, amit a naplózás műfaja bőven elbír, és az olvasó számára pedig rendkívül felszabadító. A bezártság, a külvilág sötét tényei, az emberektől való távolság egyre szorongatóbbnak tűnik, de a naplóíró rendületlenül teszi, amit a 42. napon megidézett Monet tesz felesége halottas ágyánál: fest, vagyis ír (többnyire művészetről). Az értelmezés szerint Monet itt, mint mi emberek mindannyian, „a maga módján birkózik meg a halál hatalmas terhével”, s talán azáltal maradunk a leghitelesebbek, „hogy olyat teszünk, amihez értünk, amivé váltunk.”
És mi sem bizonyítja jobban, hogy a szerző valóban ért a tárgyához, mint az a mód, ahogy érzékenyen, a didaxisnak még a látszatát is elkerülve, mégis tanítja, bevezeti a nézőt/olvasót a képzőművészet világába – engem legalábbis nagyon sok, addig ismeretlen alkotóval, művel, háttérinformációval ajándékozott meg, mint például On Kawara dátum-sorozata, Antony Gormley angyalai, William Hogarth Lakomája, Anish Kapor és Antony McCall installációi, Kiki Smith Compass-kiállítása, Vermeer A geográfusa, Kerry James Marshall önarcképe és még sorolhatnám…
Nem lehet pontosan beazonosítani a könyvben ízlést és elfogultságot sem, ahogy azt sem lehetne felróni, hogy valami kimaradt belőle, mert mintha minden, s minden egyszerre lenne jelen, bizonyítandó, hogy ha kellő figyelemmel és bátorsággal közelítünk hozzá, a képek, falak, műtárgyak maguktól is feltárják titkukat: mint egy földön heverő plakát a nagy kompozícióban, az élet fáradtságát a művészet könnyedségében, egy szelíd domborulatban az üres falon, vagy a vízen járás iránti vágyban. Vagy éppen ellenkezőleg, elnémulásra késztetnek, és akkor sejteni vélhetjük, hogy a fenségessel van dolgunk. Néha elég a kontextust felvillantania, vagy az alkotás körülményeit plasztikus vagy éppen kedélyes történetbe foglalnia – mint Piet Mondrian New York-ba költözése, Mark Rothko esete a felső tízezerrel, Giacomo Balla futurizmusa a spanyolnátha után, Giorgio de Chirico önhamisítása, Christo and Jeanne-Claude csomagolóművészete – ahhoz, hogy megszólítódjuk, bejárjuk a saját utunkat. Folyamatosan dolgunk van a fénnyel, mint a Xul Solarttól megidézett A Nap Pegazusában, ahol mindent elönt a nap sárga fénye, Vermeer festményeinek egész kiállításra kiáradó fénye, ami az értelem megvilágító erejét hordozza, a Monet festményének belsejéből sugárzó fénye, Munch fehér fénye. Egészen megrázó Georges de La Tour Bűnbánó Magdolnája, aki a tükörben két égő, egymásnak világító gyertya előtt vet számadást a bűnben leélt, nehéz életre vetülő halál árnyékával. Végül pedig nem tudunk nem vágyakozni Anthony McCall fénysátrai alá, ami „gyönyörű metaforája a kivételes találkozásoknak, a kivételes eseményeknek, amelyeket talán éppen mulandóságuk és megismételhetetlenségük tesz ennyire értékessé.”
Dolgunk van még a színek erejével és játékával, a képek belső dramaturgiájával, a felületeken megtapadó égi és földi valósággal, dolgunk van a művészet önreflexiójával és azzal, hogy mi dolgunk a művészettel nekünk, halandóknak.
Végül pedig még ott van a sárga. A szín, amit a kötetben a jobb oldali, járványstatisztikát jelölő hasábok szerkesztésében paradox módon az „igazolt esetek” kaptak, miközben a szerző többször vallomást tesz arról, hogy a sárga számára az életörömet, teljesség ígéretét hordozza, egyre jobban átfesti az oldalt, mígnem a mértéktelen növekedés folytán túlfut a könyv keretein. Akárcsak az a bizonyos almafa, ami egyszer csak már nem fért bele a fényképezőgépem nyitotta résbe, és a háttér kizöldülése révén a kontúrját is elveszítette. Horváth Gizella az előszóban történelmi jelentőségű eseményként keretezi a karantén-időt, én – most már biztosan – személyes életem legboldogabb időszakaként. A különbség, bár nyilvánvaló, a keretek szétfeszülése után, lényegtelen.
Az egész kötetet átszövi a levegőre, a szabad ég alá való kiszabadulás vágya, párosulva a képpel való face-to-face találkozás vágyával. Egy év távlatából visszatekintve, az online térből átmentett, könyv formájában materializállódott napló, mint memento és mint vigasz áll előttünk, válaszként erre a valóság utáni sóvárgásra. A digitális kép mögötti pixelek közömbös ásításával szemben született egy kézzelfogható bizonyosság, örülhetünk neki. S ahogy a szerző mondja: további csodák is történnek. Csak figyeljünk.
