Krasznahorkai Balázs legújabb filmje, a Hasadék romániai vonatkozású történet, részint határon túli szereplőkkel és színészekkel. Nem meglepő ez. Elvégre az utóbbi évek magyar filmművészetének van ilyen vonulata. Elég, ha Mundruczó Kornél Deltájára gondolunk, esetleg Hajdu Szabolcs filmjeire, de biztos van, akinek a Valan, az angyalok völgye jut az eszébe.
Az, hogy a filmesek hogyan használják ki a közeg sajátosságait, a fenti példák is bizonyítják, különféleképpen. A természeti táj, a kulturális sokszínűség, a kommunista múlt árnyképei vagy a balkáni varázs villan fel, ha a fentiek eszünkbe jutnak. A filmesek hol egzotikus fűszerezésre, hol komfortzónán kívüli vadregényességre, hol a misztikumra építenek. Az erdélyi közegnek már csak a hangulatteremtő jellege is nagyban meghatározhat egy filmet.
Talán ezért sem túlságosan meglepő, hogy a Hasadék forgatókönyvírói, Lengyel Balázs, Lovas Balázs és Krasznahorkai Balázs Máramaros környékére helyezték a történetüket, vagyis olyan vidékre, ahol magyar, román, roma és ukrán szereplők érintkeznek egymással napi szinten. Legalábbis ide juttatják el/vissza az alkotók Budapestre elszármazott szülészorvos hősüket, az egyszerűség kedvéért Balázst (Molnár Levente), aki várandós feleségét hagyja hátra, hogy az apja temetésére hazaérkezhessen.
Ez a megágyazottság is utal arra, hogy a generációk viszonya kiemelt jelentőséggel bír a történetben. A megtért fiú ugyan az apja, a környék köztiszteletben álló orvosa búcsúztatására érkezik, de egy szekusnak tartott nagybácsival is találkozik (Kovács Lajos), és tizenhét éve nem látott félárva fiába, Simonba (Babai Dénes) is belebotlik. Jelzem, a nők ábrázolásába nem fektettek sok energiát a film szerzői. A család nőtagjai jó, ha egy pár mondat erejéig szerepelnek egy-egy párbeszédben, akkor is csak azért, hogy a férfi hősökön kissé színezzenek egyet.
Rájuk is fér, mi tagadás. Mert sem az egymáshoz való viszonyuk, sem a múltból elővillanni látszó háttértörténetek nem árnyalják különösebben ezeket a férfi karaktereket. Valószínűleg ez volt a szerzői szándék is. Mert Molnár Levente minimáljátéka és Babai Dénes semlegességet árasztó lénye mintha e tájra jellemző karakterjegyként lenne feltüntetve. Lásd, a hallgatag férfiak nem érzelegnek. Érdekes, hogy hasonló visszafogottság érzékelhető a helyi alvilági vezért, Dumitrut alakító Orbán Levente játékán is, holott az ő figurája lehetne parancsolóbb és fenyegetőbb. A színésztől láttunk már hallgatag elfojtottságból előtörő őserőt, elég, ha Kostyál Márk Kojotját vesszük elő.
Igaz, az, hogy Dumitrunak és a hazatérő Balázsnak pontosan mi a közös háttértörténete, nem válik teljesen világossá a filmben. Ellenfelek, az világos. A köztük levő viszony azonban homályos egy kissé, nincs különösebben kibontva a filmben. A múltban gyökerező birtokvita inkább érzelmi, szimbolikus jelleget sejtet, mintsem azt, hogy valódi anyagi tétje lenne az „ellenszenvnek”. Krasznahorkaiék erre élezik ki a konfliktust. Hiszen ekképpen tudják a középpontba állítani az apa nélkül felnőtt Simont, aki nemrég elhunyt anyja mellett részint a nagyapja, részint Dumitru „védnöksége” alatt nőtt fel.
Ezeket a férfisorsokat igyekszik boncolgatni a film, úgy, hogy szereplőiről egy összefüggő pszichológiai térképet rajzol fel. Azért említés szintjén pár mellélszálat is bevarrtak a műbe a szerzők, hogy a szikár férfisorsok megértésre leljenek. Ám ezek a szálak elég rövidre sikerültek. Végül, kissé sematikus módon, a két középkorú férfi párharcának tárgya a fiú élete lesz. Egy morális fordulat után Simon és az apja sorsközösséget vállalnak. Egymás iránti idegenség-érzésük oldódik. Együtt menekülnek, a hajtóvadászat elől való bujkálás pedig közelebb hozza egymáshoz őket.
A történet azonban mégsem ennyire egyszerű. Bár a dramaturgiai fordulat után a szereplők önmagukhoz és egymáshoz való viszonya nem tisztul különösebben, sőt, talán még ködösebb lesz, a jó hír viszont, hogy ettől a ponttól mindhárom színész játéka felszabadultabbá válik. Azaz a játékidő nagy részét kitevő szenvtelen játékstílust egy árnyaltabb játékmód váltja fel. Ennek külön jót tesz, hogy az apa és a fiú egy katlanba szorul, és emiatt Réder György követő kamerájának képei helyett a hangsúly átkerül az operatőr közelijeire. Az arcoknak a katlanbeli fénybeállítások is határozottan jót tesznek.
Egyébiránt a természeti tájak Réder képein szikárak, mint a film szereplői, és olykor a fenségesség, olykor a misztikum érzetét közvetítik. Ezek ugyanakkor a dágványba ragadtság érzetével is ötvöződnek, amely áttételesen Balázs, másként Grassai doktor történetének kezdő hajtóerejét engedi sejtetni. A képek az ebből való kikecmergést és elmenekülést sugallják, majd a visszatérés utáni fogvatartó erő képzetét is erősítik. Krasznahorkai használja a természeti képeket, néha kissé talán túlzottan is. Mint ahogy aránytalanul erős a filmben a játékkal szembeni szövegközpontúság. A párbeszédek kissé művivé váltak – egy olyan irodalmi formára emlékeztetnek, amely az élőbeszédtől távoli, vagyis a túlzott stilizáltság felé billent benne a mérleg.
Krasznahorkai így óvatlanul és talán szándéka ellenére csempészi bele a filmbe az elidegenítés gesztusát. Az elnagyolt háttértörténet, a minimalista játékmód, a kissé művi szövegek egy olyan forgatókönyvírói világot sejtetnek, amely valóságábrázoló gesztusokkal erősítené a filmet, ám a produktum ennek ellenére mégis mintha csak működgetne. Sem a környezeti háttér, sem a színészvezetési koncepció, sem a történet nem áll össze egy teljes egésszé, és ezt Réder György képalkotói módszere sem menti meg. Ezzel együtt Krasznahorkai első nagyjátékfilmje megéri, hogy megnézzék. Különösen azok, akik számára hordoz szekunder jelentést a máramarosi közeg, illetve a filmben tipizált férfikép. Az ilyen nézők véleményére kiváltképpen kíváncsi volnék.
