Jane Campion: A kutya karmai közt
Westernköntösbe bújtatott pszichológiai thrillerrel tért vissza a mozikba több mint egy évtizednyi hiátus után Jane Campion. A lassú tempójú, megrázó alakításokkal megtámogatott A kutya karmai közt (The Power of the Dog) az év egyik legizgalmasabb filmje – de csak annak, aki nagyon figyel.
A western műfajában talán azért is olyan nehéz újat mondani, mert a western alapszabályainak, mitológiájának megkérdőjelezése szinte egyidős a műfajjal. Az tehát, hogy Campion (és az alapjául szolgáló irodalmi mű, Thomas Savage azonos című regénye) a szikár (ma úgy mondanánk: toxikus) férfiasság és egészében a westernhős alakját veszi kritikusan górcső alá, sőt, szedi ízeire, nem lehetne elég ahhoz, hogy a film napjainkban innovatívnak hasson. Ezt már megtette legkésőbb Clint Eastwood, számos filmjében. A legnagyobb angol színpadokról egy briliáns brit tévésorozaton keresztül a nemzetközi szupersztárságig katapultált Benedict Cumberbatch tovább megy ennél is, a kifogástalan eleganciájú színész gyakorlatilag ellenszereposztásban küzd meg Phil Burbank megfejthetetlen karakterével, és meg sem áll az Oscar-jelölésig, sőt, talán a díjig, bár ez e sorok írásakor még a jövő titka.
Titka pedig van Phil Burbanknek is, nem is kevés. A komor és barátságtalan világvégi farm komor és barátságtalan urával szemben mindenki jobban teszi, ha megtartja a tisztes távolságot, és nem csak azért, mert Phil mindent egybevetve fürdeni szeret legkevésbé. Számára csak akkor élet az élet, ha uralkodhat: az ő farmja az ő vára, és alattvaló benne testvére, a halk szavú és normális életre vágyó George (Jesse Plemons) is, újdonsült feleségével, Rose-zal (Kirsten Dunst) együtt, nem is beszélve a nő előző házasságából származó látszólag gyámoltalan, feminin fiáról, Peterről (Kodi Smit-McPhee). Kit becsmérlő szavakkal, kit erő- és bátorságfitogtatással, kit zenével próbál leuralni – szegény Rose-nak még zongoráznia sem szabad a házban, legalábbis mindig tudnia kell, hogy valaki nála sokkal jobban ért a muzsikához is, és kilesi legtakargatottabb kis titkait. Úgy tűnhet, Phil valójában irigykedik a testvérére amiatt, hogy valódi családot, valódi otthont teremtett magának, miközben neki magának nem maradt egyéb, mint a farmon dolgozó férfiakkal való állandó kakaskodás, menőzés, és a nyergek mániákusan fényesre súrolása. Na meg az emlékek: az egyetlen olyan ember alakjának állandó visszaidézése, akit Phil Burbank életében valaha is tisztelt és szeretett. Ez a szál meglehetősen korán megjelenik a filmben, de csak lassan, nagyon lassan, finom utalások sorával tárja fel a karakter valódi, rejtett mélységeit. Cumberbatch maga több interjúban nyilatkozott úgy, hogy Phil szempontjából A kutya karmai között valójában tragédia, hiszen a kezdetben igazi főgonosznak tűnő férfi épphogy elkezd egy valódi, élő ember iránt is pozitív érzelmeket táplálni, és a néző előtt is kibontakozni emberként, sorsa máris utoléri.
A film dinamikájának alapját Phil végtelenül összetett alakja és Peter rejtelmes, meglepő titkokat rejtő figurája hordozza, amely a lassan csöpögtetett kirakós-darabokból a játékidő második felére igazi karfaszorongatós feszültséggé áll össze. Eközben George és Rose a maguk módján próbálnak megküzdeni a farmon kialakuló mérgező légkörrel, ami nem sikerül maradéktalanul. A való életben is egy párt alkotó Plemons és Dunst esendő emberséggel tölti meg a zord képet, de a prímet egyértelműen Cumberbatch taszító, egyben sajnálatra méltó Philje és a mindössze 25 esztendős Smit-McPhee kifürkészhetetlen arca és furcsán nyurga alkatával nyújtott testjátéka viszi.
A titkos szentély felfedezésétől kezdve az addig is lassan csordogáló film mintha egyszerre kétféle fordulatot venne. Részben a felszínen mintha még kevesebb dolog történne innentől, másfelől a néző, mármint ha mostanáig figyelt, érzi, ahogyan megnő a tét, és óhatatlanul azon fog gondolkodni a hátralevő egy órában, hogy mi lesz a kimenetele a ki nem mondott, de a látszat mögött egyre kiélesedő konfliktusnak, amelyet Jonny Greenwood sötéten ijesztő és merészen, ragyogóan kortárs zenéje tesz hátborzongatóvá. Campion úgy teremt hangulatot, hogy a western vizuális és dramaturgiai elemeit mindössze díszletként használja egy pszichológiai négykezes számára, amely elsősorban a szereplők jellemére koncentrál, annak kibontakoztatásából alkotja meg az utolsó néhány percre összeálló nagy képet. A csendben, balladai kimondatlanságokkal tűzdelt, lassan haladó történet végkifejlete nem könnyen kitalálható, a sarok mögül előugró fordulat olyan új fénybe helyezi az addig lezajlott cselekményt, hogy az embernek kedve van a vége-stáblista első pillanatában elölről kezdeni a filmet.
Jane Campion visszatérő filmjét hét Arany Glóbuszra jelölték, amiből a legjobb filmdráma, legjobb férfi mellékszereplő (Smit-McPhee) és a legjobb rendező kategóriában győzedelmeskedni is tudott. Tizenkét jelölésével máris megérdemelten dominálja az idei Oscart, ami azért is jó, mert a díjátadón az Akadémiának most már tényleg nyilatkoznia kell arról, hogyan viszonyul a streaminghez, jelesül a Netflixhez, ahol ez a film elérhető.
A kutya karmai közt (The Power of the Dog)
USA, 2021.
Rendezte: Jane Campion
Fényképezte: Ari Wegner
Thomas Savage azonos c1mű regénye alapján a forgatókönyvet írta: Jane Campion
Zene: Jonny Greenwood
Szereplők: Benedict Cumberbatch, Jesse Plemons, Kodi Smit-McPhee, Kirsten Dunst
