avagy két költő alkotói létmód–szimbiózisának lehetőségei
Sose kérdezd „hány kiló egy hattyú”, vagy hogy „hány milligramm a magány” – azaz: sose kérdezd meg egy költőtől, hogy miről szól a verse, mert nem kapsz egyértelmű választ a kérdésedre. Még nehezebb a helyzet akkor, amikor két költő úgy dönt, hogy közösen fog verselésbe. Akkor se kérdezd meg őket, hogy miről szól a versük, vagy hogy ki melyik sort írta. Inkább olvasd, és élvezd minden sorát.
Fehér Imola és Simonfy József: Kétlelkes négykezesek (Pro-Print Könyvkiadó, 2022, Csíkszereda) című verseskötete formabontó, eltér a megszokott egyköltős verseskötetektől vagy a társszerzős kötetektől, mert ezt két „lélek” kötötte egybe négy „kezével”. Egy olyan versfolyam ez a kötet, amely a 21. század modern kommunikációs csatornáin keresztül, mint az e-mailezés, csetelés született meg.
„írhatsz várom” kezdődik az sf című vers. Csupán két betű a cím, amely betűk a két szerző közül az egyik vezetéknevének kezdőbetűi. (Megj. Ha mint egy innovatív műfajra gondolunk a műre, akkor akár állhat az angol „science fiction” elnevezés helyett is.) Ez a vers a közös ars poetica: ez a fajta versírás, verselés játékos kiút lehet a magányból, „harmonia celestis” megvalósulása. Eddig a felismerésig azonban hosszú lélekutazást kell megtennie mind a költőnek/költőknek, mind pedig az olvasónak.
A versek tudatosan elrendezett egymásutánisága, a rövid, központozást teljesen mellőző sorai olyanná teszik a versfolyamot, mintha egy csetbeszélgetést olvasnánk. „kiteszem a pontot/végem/véged” (verslak) sor szinte fenyegetésnek tűnik: ha valamelyikük pontot tenne egy gondolat végére, az a közös alkotói folyamatnak a végét is jelentené.
A „sorok közt lüktető”, mégis rejtőzködő két költő (nem tudhatjuk biztosan, hogy ki melyik sornak az írója) több költői alteregóba bújik. Hol bohócszerepet játszik, hogy a bánatot elűzze: „fölveszem bohócruhámat/csontból már a velőt/vájja a bánat” (szén), hol „mint hálóba gabalyodott hal/hemingway öreg halásza” lesz (pörög a lelkem), hol madár „egy tollal nem repülhetsz/de az egész világot leírhatod vele” (poéta), hol bogár-létmódba bújik „kikapcsolom az agyam/csápjaim összehúzom” (lóverseny). Mindezek a szerepjátékok Franz Kafka naturalisztikus metamorfózis-leírását idézik meg: „testem már e világon rágja a métely” (poéta)
A központozás mellőzése mellett, a szándékosan kis kezdőbetűvel írt szavak, tulajdonnevek, például: hemingway (Isten és Jézus neve viszont mindenhol nagy kezdőbetűs), vagy a mondat eleji szavak, verscímek egyaránt azt a szerepet töltik be, hogy a szavaknak ugyanolyan univerzális, egyenrangú nyomatékot adjanak.
A kötet indító versében (lóverseny) a költők az életet egy lóversenyhez hasonlítják: „szemellenzős vágta az élet/az utolsó a nyertes.” Ez a „csapj a lovak közé” dinamikus, harsány indítás azonban a versek folyamán fokozatosan lecsendesül. A kék üresség című versben ez a vágta, (ló)verseny, versengés az idővel tovább folytatódik, de már megjelenik az elmúlás tudatosítása: „vagyok vagy már csak voltam”.
József Attila „a semmi ágán ül szívem” (Reménytelenül) magánya több helyen megjelenik a „lógás”, „akasztás” cselekvésekkel helyettesítve: „az egyedüllét bennem/felakasztotta magát” (virrasztó), „mindig egyedül/lelkemen lógok/mint egy akasztott/kirúgod alólam a széket” (abfra), „mindig egyedül/lelkemen lógok/erős szál nem szakad” (kényszerzubbony) József Attila jelenlétét érezhetjük az altató vagy levegőt verscímekben, vagy olyan szóképekben, mint: „fáj a fejem/nyomja a lét/hasogat mint favágó a fát”, vagy a vas nehézségét ellensúlyozó méhecskék jelenlétében, akik „vaspollent gyűjtenek” játszi könnyedséggel.
Elmúlás, élet, halál, szerelem – örök témái a művészeteknek, irodalomnak, költészetnek. Boldogtalan szerelemről olvashatunk a szén című versben: „nem akarok több/hűtlen szeretőt”, „fekete fekete fekete minden/hol a szerelem nem találom”, de olvashatunk szép és szomorú szerelemről is, a bibliai Énekek énekének visszhangjaként („Tegyél szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a karodra! Mert mint a halál, olyan erős a szerelem… Én 8.7): „…por a porral egyesülünk/mi majd újra ne hagyj itt árván/gyere velem legyél te a szemfödélem”, „hajnalom voltál alkonyom/is te légy”. (virrasztó)
Ebbe a danse macabre borús, sötét világába, derűt, színt és életet visznek a bogárvilág apró szereplőit felvonultató szóképek: „szottyant gyümölcsök/pókhasú darázs”, „… fáradt tücsök bóbiskol nagylábujjamnál” (éjjeli dal), az ismert mesei szófordulat hol-volt-hol-nem-volta: „hol vagyok hol nem vagyok/elmúlok mint a visszhangok” (virrasztó), vagy egy népdal felütés: „kelj fel jankó/kelj te pista ferkó/jóska kelj fel” (ébresztő).
A kötet legszomorúbb, búcsú című versében is jelen vannak az apró négylábúak, hogy feledtessék a halált, a gyászt: „hangya perceim”, „hangyaboly/lelkem kupacban”.
Az elmúlással való fájó szembesülés, az emberi lét végességének, a test halálának állandó jelenléte elégikus hangnemet kölcsönöz a verseknek. A hívő ember azonban Istenbe kapaszkodik. Gyönyörű messianisztikus istenkereső verseket is megalkotott „kétlelkes négykezesünk”: „hova tűnt a kereszt a hátamról/nem te kell hordd/Jézus megszenvedte” (saját kereszt). De profundis szállnak fel imák és fohászok: „szívemet nagyon/beteg nagyon beteg/kérem Istent/gyógyítsa meg” (angyal), „Istent kérem ne fába/kőbe vésse a nevem” (elszámolás).
A közös ima erejéről szól a többes szám első személyben írt imánk című vers, ahol egy „adag megváltást” kérnek a költők, mintha a menzán állnának sorban az ebédért. Szent és profán, ég és föld ölelkezik itt össze: „kérünk még/egy adag megváltást/hogy az élet legyen végre/örök áldás”.
„Van-e remény Istent megtalálni” hangzik el az angyal című versben, vagy tevődik fel szintén egy szkeptikus kérdés: „megtettem-e mindent ami tőlem tellett” az abfra c. versben, amely „a boldog feltámadás reményébe” sírfelirat rövidítése.
Van-e jókedvű vers? A verslak című szövegben feltevődik ez a kérdés: „töprengek/valaha írok-e egy jókedvű verset”. Miért születnek fájdalomból a legszebb remekművek? Talán azért, mert az emberi lélek legmélyebb bugyraiból kell, mint igazgyöngyöt, felhozni az örömöt, és ez fájdalommal jár. A többségében elégikus hangulatú versfolyam két költő életről és halálról szóló dialógusa, s ők végig gördülékenyen adják át egymásnak a szót, mint sportolók egymásnak a stafétabotot.
A végső című záróvers elhozza a vigasztalást, a feloldozást: „eltöprengek/mit hagyok/helyemen/mikor elmegyek/e vers marad/s egy gyászmenet/a vers legyen/veletek”. Mindannyian nyomokat hagyunk magunk után, amikor befejezzük földi pályafutásunkat – a költő a verseit.A Kétlelkes négykezesek egyedi világa egy költőnő és egy költő közös elhatározásból született, harmonikusan egybehangzó, egyenrangú alkotói létmódjának, munkájának a sikeresen megvalósult szimbiózisa, egysége.
