A Szatmárnémetiben zajló 10. Interetnikai Színházi Fesztivál (Ifeszt) részben folytatás, részben újrakezdés. Tíz napon át magyar, német, jiddis, romani és román nyelven megszólaló előadásokat, könyvbemutatókat, szakmai beszélgetéseket kínál a Szatmáron másodszor, immár a Maszín égisze alatt zajló seregszemle. Simon Judit fesztiválnaplójának hatodik, befejező része.
A fesztivál hetedik napjának délutánja a szatmári magyar társulat névadójáról szólt. Huszár Orsolya, színháztörténész, Bessenyei Gedő István művészeti igazgató mutatták be a Harag György rendezői és színházalapítói munkáját feldolgozó három kötetet. Egy albumot, ami a mester előadásairól készült foltókat tartalmazza, továbbá az interjúkötetet, ami a Haragról készült dokumentumfilmben elhangzott interjúkat lehet elolvasni teljes terjedelmükben. Huszár Orsolya, a film egyik készítője megjegyezte, az 52 perces dokumentum moziban nem hangozhatott el az összes beszélgetés, illetve csak részletek kerültek bele. Amúgy a filmet egyszer vagy talán kétszer vetítette a közszolgálati tévék egyike, pedig érdemes lenne újra és újra megmutatni, hogy a magyarországi közönség és szakma megismerje Haragot – mondta Huszár. (Szerintem a filmet le lehet valahogy kalózkodni a netről, még nem tudom hogy, de ha kiderítem, elmondom.)
A harmadik bemutatott könyv az Egy európai Kolozsváron címet viseli és ahogy az alcíme – Harag György rendezései – is jelzi, a mester előadásairól írt kritikákat, tanulmányokat, Harag előadás-jegyzeteit, naplórészleteit, valamint a vele készült interjúkat gyűjtötte egybe.
A közel 600 oldalas könyvet szó szerint elkunyeráltam a budapesti vendégtől, és ígérem, az Újvárad hasábjain bővebben is beszámolok róla.
A beszélgetés során felelevenedtek a Harag Györgyhöz kapcsolódó emlékek, az előadásainak fogadtatása Magyarországon és más országokban.
Délután a nagyszebeni Radu Stanca Színház Német Tagozatának you-tópia című előadásáról, amit Florian von Hoermann rendezett és Edith Buttingsrud koreografál, a következőket írja a fesztivál műsorfüzete:
„A you-tópia egy multimédiás projekt, egy koreográfiai költemény, amely az egyének közötti érzékeny kapcsolatokról szól. A projekt alkotói a kommunikáció egy formáját kutatják, a múlt század nagy avantgárd költészetén és a művészi érzékenység szűrőjén át szemlélve a koreográfiát és a vizualitást. Így teremtenek valami újat a modern ember számára. A kollektív neurózis otthoni és városi terei, növényi eredetű, a Paradicsomhoz hasonlatos univerzumok és poszthumanista rémálmok közötti utazásra hívjuk a nézőket. Ez egy pszichedelikus utazás, melynek végén megpillanthatnak egy reménysugarat.”
Elolvastam a versek fordítását a vetítővásznon, és próbáltam összekapcsolni a mozgással. Néztem az előadást, de semmi nem jött át, abból, amit a beharangozó ígért. Folyton a 80-as évek amatőr performanszai jutottak eszembe. Azok is nagyon újszerűek, elvontak és mindentől eltérőek akartak lenni, de nem sikerültek sem túl kifejezőknek, sem túl túl izgalmasnak. Biztos nagyon újszerű a szebeniek előadása, csakhogy én nem fedeztem fel benne sem az avantgárdot, sem bármely univerzumot. Mondjuk a neurózis lejött. Merthogy ideges és szomorú lettem, hogy mennyi munka, odaadás van a színészek részéről ebben a – legalábbis számomra – semmit sem mondó előadásban.
Az este következő részében másfél óránként a Szatmárnémeti Északi Színház Mihai Raicu Társulata Biztosítótűk című előadását mutatták be a színház büféjében. Azért többször, mert egy előadást csak tíz néző követhetett. Bobi Pricop rendező produkcióját inkább installációnak nevezném, mint színházi előadásnak, bár simán belefér a kortárs színház fogalomkörébe.
Fülhallgatóval ülünk a képernyő előtt és nézzünk a „filmet”, melynek szereplői romániai kamaszok. A Tik-tok népe – mondom magamban. A világjárvány idején, a zömében fiatalok által használt közösségi médiában megjelent a #biztosítótűk (ace de siguranta) csoport, amit egy tinilány hozott létre, hatalmas sikert aratva vele a tizenévesek körében. Ezen a felületen elmondhatják gondjaikat, vállalhatják nemi identitásukat, vonzódásaikat, önkeresésüket, beszélhetnek a szorongásaikról, kapcsolataikról, elszigetelődésük, magukba fordulásuk okairól. Mindarról, amit a szülőknek nem mernek vagy tudnak elmondani, s amikről a tanáraik hallani sem akarnak.
Ezek a fiatalok vállalták, hogy Pricopnak és a stábnak mesélnek magukról és a kérdésekről, félelmekről, amit a Tik-tokon osztanak meg egymással és a világgal. Idegeneknek könnyebb elmondani azt, ami bennük rejlik, mert nem kell elviselniük a rosszalló pillantásokat, a dorgáló, vagy ledorongoló szavakat, amit közelebbi vagy távolabbi környezetükben kiváltana a mondandójuk. A negatív (hate) kommentekkel nem törődnek, a megértőknek – like – örülnek. A # biztosítótűk egyszerre kapaszkodó és szelep a csoport tagjainak.
Ha a vetítés előtt a narráló színész nem mondja el, hogy a szereplők a Tik-tokon megnyilvánuló tinédzserek, esküdni mertem volna, hogy fiatal színészek beszélnek, táncolnak, énekelnek az előadásban.
A produkciót úgy képzelték el az alkotók, hogy több város színházában egyszerre mutassák be, mintegy jelezve a Tok-tok biztosította kapcsolattartási lehetőséget másrészt, hogy felhívják a figyelmet a fiatalok problémáira, valamint arra, hogy a társadalom továbbra is elutasítja az LMBTQ fiatalokat, nem veszi komolyan a tizenéveseket, nem figyelnek kellőképpen rájuk. A Biztosítótűk a figyelemfelkeltést célozza. Csak remélni lehet, hogy sikerrel járnak.
Az Ifeszt nélkülem folytatódik, amit őszintén sajnálok. Érdekesnek ígérkező előadásokról maradok le, más, nagyváradi elfoglaltságaim miatt.
Szívesen megnéztem volna a sepsiszentgyörgyi Tamás Áron színház Jógyerekek képeskönyve előadását, melyet Hegymegi Máté állított színpadra. A temesvári Csiky Gergely Színház Adrian Sitaru írta és rendezte Az ember, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott című produkciót láttam a TESZT-en, akkor beszámoltam róla az ujvarad.ro-n.
Füst Milán: Boldogtalanokja az egyik kedvenc darabom. A Figura Stúdió előadását Albu István rendezte, biztos nagyon izgalmasan.
Kimarad még a Giuvlipen roma színház Városi test előadása és az Aradi Kamaraszínház Tapasztó Ernő rendezte 497.
Hát így jártam.
Címlapképen: jelenet a yuo-tópia című szebeni előadásból
