Véget ért a 22. TIFF. Megnéztem 3211 percnyi (közel 54 órányi) filmet, így nem maradt más hátra, mint beszámolnom a kolozsvári fesztivál utolsó két napjáról is. Lovassy Cseh Tamás TIFF-naplójának negyedik, befejező része.
(Az első, a második és a harmadik rész ide, ide és ide kattintva olvasható.)
JÚNIUS 17.
Mindenkinek azt kívánom, hogy legyen legalább egy olyan barátja, mint Theo Montoya, aki az Anhell69 című költői, szürreális elemekkel gazdagított dokumentumfilmjében állít emléket mindazoknak a hozzá közelállóknak, akik az elmúlt években estek áldozatául a kolumbiai (még közelebbről a medellíni) hétköznapoknak, melyek nem mentesek a kábítószerek gyilkos ölelésétől és a tobzódó erőszaktól. Montoya úgy mutatja be fiatal kortársait, hogy közben egy metaforákkal tarkított játékfilmet kíván leforgatni velük, ezáltal pedig a kolumbiai filmművészet nagyjai és hagyományai előtt is tisztelegni. Megrendítő szembesülni vele: a film főszereplőjének kiválasztott, húsz évesnél alig több fiú, a casting-videó leforgatása után nem sokkal életét vesztette. Az okokról semmit nem tudunk, de sejtjük. A rendező által narrált alkotás érzékenyen mutat rá a megpróbáltatásokkal teli sorsokba való beletörődés tragédiájára. Kétség nem fér hozzá, hogy nem hiába lett az Anhell69 az idei TIFF legjobb dokumentumfilm-díjának nyertese.
Dragoș Lupan rendezőnek – az Ultima transhumanţă című dokumentumfilmjében – még épp sikerült befognia az egy eltűnőfélben lévő világ maradványairól visszaverődő fotonokat. A több mint tízezer éves transzhumáló pásztorkodás, melynek lényege, hogy az évszakokhoz kötődően vándorolnak pásztorok és nyájaik, ősi tudások sokaságán alapul. A több mint egy évtizedig forgatott alkotásban Lupan román, görög, török és albán pásztorcsaládok életét követi végig, a kultúrákon és földrészeken átívelő utazás során pedig betekintést nyerünk egy ősi életformába, melynek – a modern viszonyok közötti – felszámolódása mérhetetlen veszteséggel jár az egyetemes emberi kultúrára nézve.
A túlzott anyai szeretet, a leválás képtelensége megbetegít. A szülőhöz láncolt, érzelmileg folyamatosan befolyásolt, szeretet-terrorban tartott gyermek akár úgy is érezheti magát, mint az Észak-Koreában rekedt milliók. Egyszerű, bárgyú párhuzam ez, a La Piedad (R.: Eduardo Casanova) pedig szürreális világával, (ízléstelenségig) eltúlzott színészi játékával csak felerősíti ezt a kínosan egyszerű metaforát. Olyan film ez, amely kapcsán már a harmadik percben érezzük: nézőként csapdába estünk, és kínos a létezés minden további perce, melyet az öncélú művészkedésbe torkolló mozival kell töltenünk. Az alkotásról azonban két pozitívum mégiscsak elmondható: egyrészt az események stilizált terei izgalmasak, másrészt amíg a moziteremben ültünk, a szomszédunkban dúló háború sem eszkalálódott tovább.
Korábban semmit nem tudtam Sebastián Silva-ról, de a Rotting in the Sun című, fekete humortól sem mentes nagyjátékfilmjét követően még többet akarok látni tőle. Bevallom, ritka az a fajta filmes humor, amely képes őszintén megnevettetni. Silva-nak ez többször is sikerült. Az egy depresszióval küzdő festőművész egyhangú hétköznapjaival indító alkotás pillanatok alatt válik meglepő, lebilincselő filmmé, miközben influenszer-, művész- és meleg szubkultúrák tárulnak fel (nyers valójukban) előttünk. A cselekményszál okosan, jó tempóban pörög, a karakterek szerethetők és a színészi játék is meggyőző. Bevállalós, (határozottan 18+-os), friss moziélménnyel zárom a TIFF utolsó előtti napját.
JÚNIUS 18.
Hogy aztán a vasárnapot kipihenten, egy kiváló magyar filmmel kezdjem. Ha korábbi naplóbejegyzésemben a magyar filmgyártás hagyományait ostoroztam, akkor most minden elismerésemmel kell szólnom a Háromezer számozott darab-ról (R.: Császi Ádám). A film karcos iróniával veri bele a néző (és a művészszakma) orrát saját mocskába: a mindent átszövő, zsigeri rasszizmusba, a diszkriminált társadalmi csoportok kizsákmányolásába, valamint a nyomorukkal való és a „felszabadító, lényeglátó művészet” égisze alatt zajló kufárkodásba. Szabad-e úgy színházi előadást csinálni a romákról, hogy nem vagyunk romák és nem értjük a helyzetüket? Tudunk-e a rasszizmusról rasszizmus nélkül beszélni? A felvilágosult liberális elit kilát-e az elefántcsonttoronyból? Ilyen kérdésekre keresi a választ Császi Ádám, amikor elmossa a határt valóság és a fikció között, filmje pedig úgy egyensúlyoz a doku és a játékfilm határain, hogy a nézőt újra és újra kritikai gondolkodásra sarkallja. Mi több várható el egy igazán remek mozitól?
A fesztivál zárásaként pedig újra levetítik a versenyprogram győztes filmjeit. Ekkor látom magam is a fődíjas Like a Fish on the Moon-t (R.: Dornaz Hajiha), melynek főszerepét alakító Sepidar Tari elnyerte a legjobb alakításnak járó díjat is, s amelyet megosztva vehetett át az argentin La barbarie (R.: Andrew Sala) című filmben játszó Nacho Ouesdával. (A 22. TIFF díjazottjairól bővebben itt.) Kétségtelen: mindkét alkotásban átütő erővel hat a színészi játék. Továbbá: mindkét film mély, fullasztó, sőt, viszolyogtató családi drámákat mutat be. Az a tény pedig, hogy idén először a legfontosabb elismeréseket női alkotóknak ítélték oda, rég várt és megérdemelt fordulat. Korábbi beszámolómban már említettem, s ez a versenyprogram díjazottjainak személyétől független: számomra az idei fesztivál a női alkotók és alakítások elsöprő erejű seregszemléje volt. Üde (és felkavaró) élmény ez egy férfivilágban.
Ezzel pedig vége. Több mind 120 ezer néző és 350 vetítés a TIFF idei mérlege. Aki pedig botcsinálta beszámolóimból kedvet kapott a mozihoz, még elkaphat egynéhány TIFF-es filmet Konstancán (augusztus 17. – 20.), Nagyszebenben (szeptember 7. – 10.) és Nagyváradon (szeptember 29. – október 1.) is, ahol és amikor a kolozsvári rendezvénysorozat kihelyezett, „mini fesztiválokat” tart majd.
